Egy sarki kocsma felé

Szerző: feketetulipanDátum: 2009. november 25. 15:47

Műfaj: VersCimkék: szerelem

Egy sarki kocsma felé döcög az idő,
tekintetes némaság, rosszat feledő,
elindul berúgni, vele is tartanék,
ha nem volnál, még meg is halnék.

Őszi árnyak kísérnek, beidegzett magány,
megyek sállal nyakamban az utcán,
rám hull sok falevél, az élet nem Kánaán,
de ha elém jössz, elviselem ezután.

Bámulom a múltnak ködét, nem színtelen,
mivel hogy lelkedet már régóta ismerem.
Olyan vagy, mint tükör, mely elé ha állok,
szemeden keresztül én magamba látok.

Alkalomadtán, még szeretni is tudnánk,
de ilyenkor előjön a hátha, meg a vakság,
úgy tűnik, nem látunk szeretni valót benne,
pedig épp akkor szeretné, ha szeretve lenne.

Jaj, ha szeretnél, többé nem nevetnél,
ezért meg ne tudd ki szeret, feledjél,
de ha mégsem, mondd, hogy komoly,
és hosszan tartó ez a szó valahol.

Vakol a szél, sziklákat emel, épít,
homokos meszet kövek közé terel, szépít,
emeli az élet nagy falait magasra nekünk,
jöjj, ne félj, élni láss távolabbra, szeressünk!

S bámulom a múltnak ködét, nem színtelen,
mivel hogy lelkedet már régóta ismerem.
Olyan vagy, mint tükör, mely elé ha állok,
szemeden keresztül én magamba látok.