A befejezés
Dátum: 2011. november 19. 21:45Műfaj: PrózaCimkék: elkeseredettség, bánat, csalódás |  |
Hosszú, elkeseredett vívódás után Kamilla elszánta magát. Sok minden közrejátszott döntésében. Legfőképpen a férfi barátságával, szerelmével kapcsolatos bizonytalanság. Érezte, összenyomja a ránehezedő súly.
Hosszú, elkeseredett vívódás után Kamilla elszánta magát.
Sok minden közrejátszott döntésében. Legfőképpen a férfi barátságával, szerelmével kapcsolatos bizonytalanság. Érezte, összenyomja a ránehezedő súly.
Tudta, ez a kapcsolat már zátonyra futott. Hiába minden kedves szó. Minden elveszett. Már nem akart semmit.
Biztos volt benne, hogy becsapták.
Míg várta Péter hívását, ő közben mással múlatta az idejét.
Volt már ilyen. Azt elfogadta, ezt már nem tudta. Megváltozott.
- Persze! Női megérzés! - mondaná a férfi, ha szóba kerülne.
- Már megint kombinálsz. Megmondtam! Egy nőnek nem szabad gondolkodnia. Abból semmi jó nem sül ki.
A nők nem hülyék. Némelyiknek kifejezetten jól működnek a lokátorai. Beleérez bizonyos dolgokba.
Rákérdez. Természetesen tagadás, mellébeszélés a válasz. De ő nem hisz. Végül mégiscsak kiderül az igazság, részben.
- Rendben van, igaz. Vele voltam, de nem történt semmi. Csak segítenem kellett neki. Sétáltunk, és beszélgettünk. - magyarázkodik Péter.
Kamilla tudja, érzi, ezek csak szavak, nem a valóság.
Mellkasában egyre hevesebben ver a szíve, forróság önti el egész testét.
Volt már ilyen. Az a boldogságtól, a szerelem érzésétől. Ez most a csalódástól, a fájdalomtól.
Elkeseredett, tanácstalan, kimondhatatlan fájdalmakat átélő emberként állt a világban.
Hiába a barátok, a család. Semmi és senki nem érdekelte csak az, hogy elveszítette a férfit, akit az életénél is jobban szeretett.
Már nem várja meg azt az együttlétet, amire annyira vágyott, és amelytől oly sokat remélt. Nincs értelme tovább húzni az időt. Lépnie kell.
Még utoljára végigjárta az udvart, a házat, amelyben oly sok időt eltöltött. Könnyei csorogtak kipirult arcán.
Már döntött. Tudta mi lesz a folytatás.
Mindenkinek könnyebb lesz így. A férfi megszabadul a „zaklatásaitól”. Ő meg a gondjaitól, fájdalmaitól.
Csendben, könnyeivel küszködve bevonult a szobájába. Senki nem fogja észrevenni mi történik, hiszen itt tölti a napjait, éjszakáit. Magányosan.
Tudta, nem helyes, amit tesz, de nem érdekelte.
Csend volt. Itt az alkalom, hogy megtegye, pedig eddig elítélendő dolognak tartotta, amire készült.
És mégis elővette gyógyszereit. Sokféle volt. Kiválasztotta az általa legmegfelelőbbnek tartottakat, és bontogatni kezdte. Már volt egy maréknyi.
- Ennyi talán elég lesz. - gondolta.
Szájához emelte kezét, és bekapott egy jó nagy adagot a bogyókból.
Nagyon keserű volt. Nem szerette ezt az ízt, de most ez sem számított.
Jó sok vizet vett a szájába. Lenyelte a tablettákat. A maradékkal is ugyanezt tette. Közben hullottak a könnyei.
Sajnálta, akiket itt hagy, de nem akart így tovább élni.
Csendben lefeküdt, és várta a hatást. Tudta, nem fog sokáig tartani. Gyorsan vége lesz.
Nem írt búcsúlevelet, nem hibáztatott senkit, csak önmagát.
Az órát figyelte. Lassan megnyugodott. Már nem fájt semmi. Sem a szíve, sem a lelke.
Érezte a hatást. Kezdett álmosodni.
Egy utolsó mondat még elhagyta a száját: - A síron túl is szeretni foglak! - de ezt már nem hallotta, akinek szólt.
Már soha többet nem fog senkit zaklatni a szerelmével, nem fog bántani a szavaival...örök álomba szenderült.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Hulló Csilla(g) (#24965) | 2011. november 25. 23:02 |
Köszönöm Manóci, hogy itt is elolvastad az írásomat. Az idézet, amit leírtál, tudom, hogy igaz. Csak....! Köszönöm kedves szavaid! Csilla | |
Válasz hozzászólására (#24932). |
|
