Elfogadás...
Dátum: 2012. szeptember 25. 13:20Műfaj: PrózaCimkék: érzelem, bizonytalanság, elfogadás |  |
"Tudhatjuk-e, mit érlel számunkra a holnap? Mi közeledik felénk, amely lesújthat ránk, vagy magasba emelhet bennünket, mit tudhatunk a jövőről, mikor az egész mai életünk egy szakadatlan, nagy bizonytalanság." (Várnai Zseni)
A bizonytalanság érzése leginkább valami betegséghez hasonlítható, amely észrevétlenül lopakodik be a tudatba. Hiába nem akarod, egyszerre erőt vesz rajtad, és a legboldogabb perceidet is megkeseríti.
- Mi lehetne a jobb?... a biztos tudat, hogy nem kellek már!?... vagy hogy hiába volt minden, értelmetlenné válik szinte egyik percről a másikra?...
Fel akartam építeni egy új életet, amire nem sajnáltam se időt, se energiát, mert valamivel jobbat szerettem volna?... Szinte mindenemet, amim volt megosztottam, ennek a célnak rendeltem alá?... Magamat elsősorban.
Igyekeztem elfogadni olyannak, amilyen, elfogadtatni, mert nekem így volt jó. Elnyomtam magamban mindent, ami ettől a céltól eltávolíthat, nem ezt szolgálja, elutasítottam az ellenvetéseket..., nem érdekelt semmi más, a veszteségek, amiket ez okozott...
Egyre jobban éreztem, hogy az életemnek ez csak egy kis része, ami egyik napról a másikra semmivé válhat. Hiszen nem szól hozzám napokig, hetekig, eltelik egy hónap és egyetlen szó sem hangzik el. Egyedül voltam megint. A gondolataimmal, a hitemmel, ami még mindig erős, hiszen érzek, még hiszem, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, ami velem történik.
Megint ott találtam magam abban az ürességben, amiből menekültem. A közömbössége fájt, hogy nem vesz rólam tudomást. Hallgat... Egyre inkább éreztem tennem kell valamit, nem bírom ezt a bizonytalanságot.
Elkezdtem töprengeni... Az idő nem nekem dolgozott, hiszen már nem vagyok fiatal. A józan eszemre és nem a szívemre próbáltam hallgatni. Szembeállítani a dolgokat, mérlegelni, egészen más irányból megközelíteni azt, ami napnál világosabb volt, de nekem valamiért még mindig nem akaródzott tudomásul venni, hogy valaminek vége is lehet, vagy talán vége is van.
Hányszor éltem ezt már át és mégis miért olyan nehéz most megint? Kérdéseket tettem fel magamnak. Tisztába szerettem volna jönni az érzéseim felől... Idővel rájöttem, hogy az, aki okozza bennem ezeket az érzéseket, nem adott szinte semmit. Csak elvett. Egy önző, egoista embert szerettem. Már abban sem voltam biztos, hogy őt szerettem e, vagy csak valamit benne, ami ha elmúlik, nem marad utána semmi.
Amikor már minden kérdésemre, amit feltettem és megválaszoltam eljutottam addig a bizonyos pontig, hogy szembesítettem saját magamat az elfoglalt szerepemmel, helyemmel ebben a kapcsolatban, csak akkor vált bizonyossá, hogy semmi értelme tovább folytatni. Szerettem volna, ha ő mondja ki azt, amit eddigre már magam is tudtam... - Fogadd el!... És én elfogadtam.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#25716) | 2012. szeptember 26. 00:09 |
Köszönöm! Én is így gondolom. :-) | |
Válasz Macska hozzászólására (#25714). |
|
2. Macska (#25714) | 2012. szeptember 26. 00:01 |
Kedves Éva! Ez dög nehéz lehet. Tizenöt éve voltam ilyenben, és csak azt tudom vigasztalásul mondani, hogy jött újabb. Csak egyet kellett megtanulnom időközben, tartanom magam valamire. Addig csak reménykedés és koppanás volt. Külön el kell ismerni, a koppanásnak ez a késleltetett, sejtetett változata sokkal gyötrőbb. Ma már tudom, azzal tarthattam volna meg az illetőt, ha kiállok magamért, és kikérem magamnak a bujkáló taktikáját, elérve ezzel, hogy felnézzen rám. Csak hogy azóta már ezen az áron nem kellene. Ha valakinél így érhetem el, hogy emberszámba vegyen, az nem partner típus, más téren sem válik azzá, és a szerelem sem javítja meg. Ma már az kell, hogy alapból tisztességes legyen a illető. Sok idő és baráti beszélgetés kellett ennek a tudatosításához. Érdekes, amíg ez nem tudatosult, nem is jött jobb. Csak utána jött, de jött. Kívánok hasonlót! :-) | |
| |
