Fantom végtag
Dátum: 2015. április 19. 17:13Műfaj: EgyébCimkék: szerelem, gondolatok |  |
Szerelem, viszonzatlan szerelem, elvesztett szerelem - nem egy dal vagy regény ihletői ezek, de mi van a nem tapasztalt szerelemmel? Hiszen sokaknak nem adatik meg ez a keserű csoda, sokaknak más féle szerelem adatik meg.
Ha amputálnak egy végtagot, legyen az akár egy kisujj, az érintett még mindig érzi azt. A legmeglepőbb viszont, hogy ilyen, ahogy az orvosok nevezik, fantom végtag már így született embereknél is előfordul. Mozgatja az ujjait a kezén, fájlalja a lábát, pedig az nincsen ott, soha nem is volt. Ez nem csak a testrészekre lehet igaz. Vegyük az embert. Mozgatja a soha nem volt veszteségét és fájlalja a soha össze nem tört szívét.
Annyi, de annyi regény, vers, dal, festmény született a szerelemről, a viszonzatlan szerelemről és az elvesztett szerelemről, de oly kevés, vagy talán egy sem, a meg nem tapasztaltról. A nem tapasztalt szerelem a legrosszabb és egyben a legjobb. Hallani a szebbnél szebb szavakkal átszőtt ódákat és érteni, de nem tudni a szavak értelmét. Látni a boldog, turbékoló szerelmeseket és megpróbálni képzeletben átélni. A hiányérzet olyan valami után, amit még soha nem tapasztaltál meg és a félelem, hogy soha nem is fogod – gyötrelem. Aztán, látni a szerelemtől sínylődő szerelmest, ami némi örömmel tölt el, hiszen téged megkímélt ettől az élet. Majd a felismerés, hogy egy kis örömhöz más ember szenvedése láttán jutsz hozzá, bűntudat és az egész elölről.
De tudom, hogy ez a szenvedés nem mérhető a szerelem szenvedéseihez. Hiszen emiatt az ember nem vágja fel az ereit, nem ugrik le semmilyen hídról. Nem, az effajta szenvedést elfojtjuk és megpróbálunk nem gondolni rá. Mosolyogva hallgatjuk barátunk, ismerősünk boldogságtól csöpögő beszámolóját az igaz szerelmének vélt személyről, miközben belül vasmarokkal szorítja szívünket az irigység és a félelem. Komoly arccal bátorító szavakat mormolunk, mikor kiderül, hogy mégsem volt igaz az a szerelem, de belül megkönnyebbülten sóhajtunk fel, hogy nem mi vagyunk most a helyében.
A szerelmet nem tapasztalt ember kegyetlen, de hű társa a remény. Mindig mellettünk áll, még a legmélyebb pillanatokban is. Mikor megismerkedünk egy lehetséges partnerrel, ő minden pillanatban velünk van és ha valami elbizonytalanít, ő újult erővel veti bele magát a kétségek eltörlésébe, míg már egy sem marad. Aztán a szomorú, de nem fájdalmas szakítás után hibáit elismeretlenül bizonygatja, hogy valahol valaki csak nekem teremtetett és meg fogjuk találni. Te hiszel neki, mert hinni akarsz, és mert olyan nincs, hogy úgy éld le az életed, hogy nem találtad meg a neked rendeltettetett, hiszen erről nem írnak a regényekben, nem hallod fülbemászó dalokban, nem sírsz rajtuk, mikor látod a filmvásznon. És te vársz és reménykedsz minden egyes illetőnél, aki szépen mosolyog rád. Így megy ez évekig, de te nem lököd el a reményt, sőt, egyre jobban és erősebben kapaszkodsz belé, akár egy mentőövbe a Titanicon. A remény szinte már a lényeddé válik és ennek hatására megházasodsz az első személlyel, akivel egy picike szikrát is érzel. Nem adod fel, hiszen a remény már belefúrta magát a csontjaidba, és már ha akarnál sem tudnál szabadulni tőle.
Később, mikor már megszoktad a házas életet, megszületik az egyetlen lény, akivel megtapasztalhatod a szerelmet és te boldogan dőlsz hátra, miközben a remény halkan suttog a füledbe: „Én megmondtam.”
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
