Gyermek szemmel
Dátum: 2017. április 26. 11:48Műfaj: EgyébCimkék: elmúlás, gyermek szemmel |  |
Gyermekkorom apró szép emékei, melyre könnyes szemmel gondolok vissza. A lelék talán néha nem bírja el azokat a nehézségeket, amiket az élet az utunkba gördít, de fel kell nőni, és haladni tovább, akkor is, ha a fejünkből nem tudjuk kitörölni a rossz élményeket.
Mintha csak tegnap lett volna, hogy a kertben játszottam az unokatestvéremmel. Eladtuk egymásnak az újságpapírba szépen becsomagolt köveket. Ekkor éppen boltosok szerettünk volna lenni.
Volt a kert végében egy nagy farakás. Korhadt gerendák, lécek, de cserepek, kövek, minden megtalálható volt ott. Bújócskához, ideális hely volt. Vagy úgy végig sétálni egy-egy deszkán, hogy le ne essünk róla, mert alattunk tenger van tele cápákkal, vagy láva folyik, mint a filmekben.
Sosem tudtam mi volt az oka, de rengeteg törött tányér darab is volt abban az udvarban. Ekkor kincsvadászok voltunk. A célunk pedig az volt, hogy egy egész tányért kirakózzunk össze. Persze sosem sikerült.
Az első udvar tele volt szebbnél szebb virágokkal. Mi pedig szebbnél szebb csokrokat alkottunk belőlük, amik gyermek szemmel tökéletesnek tűntek, mintha egyenesen a virágboltból hoztuk volna. De mi képzett virágkötőnek gondoltuk magunkat és már meg is volt az új hivatásunk.
A postás mindig rengeteg újságot hozott. Hihetetlennel tűnt akkor, hogy az az egyetlen ember egy nap alatt körbe járja az egész várost kerékpárral. Már-már a Mikuláshoz hasonlítottam. Ekkor elhatároztam, hogy postás leszek, majd fogtam az összes tüzeléshez gyűjtögetett újsághalmot, felpattantam kis piros biciklimre és az összes szomszéd postaládájába bedobtam a régi, lejárt újságokat. Bár hamar lebuktam, ez a munka nagyon tetszett.
Gyermek szemmel nézve minden olyan tökéletesnek tűnt. Állatok, virágok, veteményes kert. Mindenki ott volt, mindenki ott gyűlt össze, mindenki ismerte azt a helyet. A ház előtt lévő meggyfákat, ahol minden nyáron az egész család meggyet szedett. A kert közepén álló hatalmas diófát, ahol minden ősszel szedtük a diókat és a faleveleket. Nyáron a nagy hőség ellen nyújtott menekülőt és a kicsiknek tökéletes játszótér volt az az egy darab hinta, amit minden unoka boldogan használt.
De mára már nincs ott a diófa, nincsenek állatok, a veteményes kert eltűnt, a virágok kihaltak. Csak elvétve egy-egy szál virág bújik ki valahol. Már a fű sem olyan zöld, mint régen. A ház kiüresedett. Nem gyűlik már össze ott a nagy család.
Az évek során szépen lassan minden megváltozott. Minden eltűnt, minden megöregedett.
Emlékeimben viszont a világ legnagyszerűbb helyeként fog élni. Egy olyan helyként, ahol a világ legnagyszerűbb és legerősebb asszonya állt helyt nap, mint nap. Már semmi nem olyan, mint régen volt. És hihetetlen hiány él bennem mióta elmentél. Tudom semmi nem lehet örök, de az én lelkemben ez nem a valóság. Tudom, hogy itt vagy velünk és vigyázol ránk.
Rengeteget gondolok arra, hogy az egész nyarat nálad töltöm. A finom húsleves és minden és mindenki ugyanolyan, mint mikor kisgyermek voltam. Mert gyermeki szemmel minden olyan könnyű, egyszerű és csodálatos. Nem történnek tragédiák.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
