Lakodalom
Dátum: 2013. február 08. 15:42Műfaj: VersCimkék: van ilyen, vagy legalább, lenne |  |
Tust húz a prímás most, s feláll Ferke gazda,
Sok szemit a násznép képire akasztja.
Szálfaként magaslik, hogy helyéről álla,
Tekintélyt parancsol széles, izmos válla.
Kezében pohárral, benne a bor – saját,
Köszörülve torkát jól kihúzza magát.
Forgatja a nedűt, mint az ítész teszi,
Ha erénye mellett a hibát keresi.
Nem találva benne – szeme körbe tekint,
Maradt-e valaki netán még oda kint?
Itt van minden rokon, újak és régiek,
Kiket néki adnak immár az égiek.
Aztán, megfontoltan, ahogy tőle telik,
Mikor szavai még egymást alig lelik…
Bele kezd szép, lassan, s lesz belőle fonat,
Mint egy sok kocsiból álló tehervonat.
Köszönt mindeniket, szépen fellistázva,
Nem marad senki se elfeledett árva.
- Köszönöm, mindenkin tiszteletet téve,
Hogy velünk jön immár az Isten elébe.
De mielőtt mennék… nagy kötelességem,
-Mit már tenni kellett volna, talán… régen!-
Hogy… elég volt végre a harag közöttünk,
Maradjon eztán már örökre mögöttünk!
Tudja azt a falu, hogy miről beszélek,
Ám most kimondani egy cseppet se félek:
Ha vétettünk – lehet – bocsássatok nékünk,
S ne vigyük magunkkal a templomba vétkünk!
Néked mondom… nászom: maradjon a múltunk
Hátunk mögött eztán, ha most kezet nyújtunk!
Elég volt! – azt mondom, mit eleink tettek,
Pöröltek, átkoztak, de sose nevettek!
Bár megtették volna, a haragvás helyett,
Átnéztek volna gyűlöletük felett!
Tán meglátták volna a jót is néhanap,
S tiszteletből kerül kezükbe a kalap.
A gyerekeinknek ’bíz, több már az eszük,
Minden beszéd ellen – nem engedték kezük!
Azt mondom hát végül: ihol, itt a kezem,
És ha te is így, bele büszkén teszem!
Andrishoz fordul - másik családfeje -
Ki leányát adja, s lesz fiának veje.
Feláll az említett, szótlanul magaslik,
Erős, csontos férfi, ki szélbe se hajlik.
Poharat tart keze, de tartalma nincsen,
Odalép nászához osztozni a kincsen.
Tölt az ő borából, majd feléje fordul…
Szótlanul vár a nép – vér, avagy könny csordul?
Komoly éltes arca, de csillog a szeme…
S parolára készül dolgos, erős keze.
Belecsap a másik – csendül a két pohár,
Kezük ölelkezik, mint egy fonott kosár.
Majd megszólal Andris, szeme másként csillan,
Miközben sűrűbben, apróbbakat pillan.
- Rokonok, barátok nézzetek meg minket,
És idézzétek fel régi bűneinket!
Ahogy Ferke mondta: jöjjön meg az eszünk,
S ne szálljon a sírba a gyűlölet velünk!
Itt, és most azt mondom: Ti és mi, már ezut
Mi a mai nappal örökre összefut!
Aztán, ha leszállott a földre az angyal,
És egy kis ember jön kézen fogva avval…
Mi leszünk a sámli – térdünkön fog ülni –
Nem győzünk majd néki eleget örülni…
Ő lesz majd a pecsét, fogadalmunk alján,
Egy más, új világban beváltott utalvány!
Ürítem poharam, boroddal koccintok,
A múltra pedig egy nagy fátylat borítok!
Ami történt, úgy volt – bárcsak ne úgy lenne,
Több volna a jóság, meg az igaz benne!
De e két gyereknek több legyen az esze,
Mert azon nincs vita, hogy szívük érez-e?!
Legyen a jövőtök színes, való álom,
Minek a küszöbén álltok ti immáron.
Lépjetek csak bátran, mi veletek megyünk,
Mert mögöttetek van immár a mi helyünk!
Sok évet hagyunk el, bár ne így telt volna,
Ne volna mind után, egy csöndes kápolna!
Megölelik egymást… pityong a két asszony,
Rázendít a prímás, hogy egy dalt fakasszon
A hegedű lelkén… még dalol is mellé…
Így válik a nóta lélekeledellé:
„Az én jó apámnál nincs jobb a világon,
Mosolyog a lelke minden szép virágon!”
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
