Minden ott kezdődött, hogy el akartam jutni Persepolisba, az ókori Perzsa Birodalom fővárosába. Tanulmányútnak szántam, egy Nagy Sándorról és koráról szóló értekezésemhez, de végül sokkal több lett belőle. És minden a véletlenek sorozatán múlott. Véletlenül volt egy iranisztika szakos tanára a húgomnak, aki bár angol-holland szakon végzett az egyetemen, mégis számos Iránnal kapcsolatos tárgyat felvett a kredit pontok érdekében (ezek még érdekelték is, hála – mindkettőnk részéről – Sárközi Miklós tanár úrnak). Véletlenül (vagy talán mégsem?) mindketten érdeklődéssel követtük a tanár úr által oktatott Szasszanida Perzsia, majd a Selyemút és a modern Irán kérdéseiről szóló tananyagait, majd, amikor érdeklődtem a tanár úrnál arról, hogy hogyan lehet eljutni e távoli országba – lehetőleg „hátizsákos áron” – véletlenül éppen adódott egy rendkívül kedvező árú utazási lehetőség, az amúgy meglehetősen csekély választási lehetőségek között. Az árról csak annyit, hogy „potom” 300.000 forinttal volt olcsóbb, mint ha szervezett, repülős útra mentem volna, fele ennyi időre, és amely összegből még egy egyhetes horvátországi tengerparti nyaralás sem jött volna ki. Így viszont – bár négy napig zötykölődtünk Törökország úttalan útjain, majd visszafelé szintén – végül minden benne foglaltatott e kedvező árban: utazás, vízumok, szállások, belépőjegyek mindenhová, tehát úgy ítéltem meg, hogy számomra ez a kedvező lehetőség.

Korábban sosem voltam az a vállalkozó kedvű egyén, aki ilyen vakmerő tervbe csak úgy fejest ugorjon (majd később a kiállítás megvalósításába szintúgy), hiszen először is elő kellett teremtenem az árát mindennek, de legtöbben már azon fennakadtak, hogy utazásom végcélja Irán. Miért pont oda? Nem túl veszélyes? A legtöbben pontosan még azt sem tudják, hogy földrajzilag hová is tegyék ezt az Európa-méretű országot, csak annyit tudnak róla, hogy messze van. Nagyon messze, valahol keleten. Aztán amikor kiderült, hogy busszal megyek, ráadásul a nem túl békés hangzású Kurdisztánon keresztül, akkor a legtöbben már csak legyintettek, és azt hitték, hogy elgurult a gyógyszerem. Eddig is történelem-imádó csodabogárnak tartottak, de most azt gondolták, hogy biztosan elment a józan eszem.

Én pedig magamban eltökélve, hogy márpedig ezek után dafke kimegyek, szorgalmasan gyűjtöttem a pénzt az útra, és közben napi rendszerességgel figyeltem az aktuálpolitikai híradásokat, hogy éppen hogyan is áll az USA által hirdetett, megalapozatlan fenyegető hadjárat Irán ellen. Mert hogy benne volt a levegőben, hogy a halhatatlanok dicsőségére pályázó George W. Bush Afganisztán, majd Irak után Iránt is megtámadhatja. Mert mi az neki, hogy egy 5000-6000 éves mezopotámiai kultúra után egy elámi, perzsa-gyökerű civilizációt is eltöröljön a föld színéről. Semmi. Minthogy neki sosem volt ilyen, de talán még nem is hallott ezekről. Szerencsére végül semmi politikai konfliktus nem alakult ki (Busht pedig most már remélhetőleg hamarosan leváltják). És szerencsére az utazás alatt sem, bár többen azért végig izgultak emiatt itthon.

Aztán eljött a nagy nap, 2007. július 31. Reggel 6-kor indultunk a Felvonulási úti parkolóból, de egyelőre még csak egymás méregetésével voltunk elfoglalva, és azzal, hogy hogyan is fogunk igazságosan osztozni a néhány üresen maradt kettes ülésen, hiszen az első útszakasz igencsak sokáig tartott: Ankaráig egy közel 30 órás, megállás nélküli szakasz. Ez a probléma tulajdonképpen végig megmaradt, mert hogy azon kevés szerencsések, akik kellőképpen erőszakosan nem engedtek mást maguk mellé ülni, végig kényelmesebben utaztak, mint a többiek. Persze tisztelet a kivételnek. Ha valamiből adódott feszültség, akkor ez az volt, de ennyi engedtessék meg egy közel 12.000 km hosszúságú utazáson. Ezt leszámítva hamar kiderült, hogy a többség jófej, akikkel jól ki lehet jönni, ami azért sem ártott, mert a későbbiekben akár Törökországban, de Iránban mindenképpen, többen voltunk kénytelenek egy szobában aludni, volt, amikor hatan, nyolcan is, és persze mindig lány-, illetve fiúcsoportokban.

Az út elején elhatároztam, hogy Kurdisztánig is hasznosan fogom tölteni az időt, és nem csak unalmasan kibámulni az ablakon, vagy könyvet olvasva, amit szerintem hosszú úton képtelenség kényelmesen tenni. Azért Kurdisztánig, mert ez a hely már régen is izgalmasnak tűnt számomra, és képzeletemben egy Isten háta mögötti, kopár, vad környéknek gondoltam, így aztán nagyon vártam is. Azonban „csalódnom” kellett: gyönyörű, de zord vidék, szívós emberekkel és csodás műemlékekkel. De ezt majd később bővebben. Szóval elhatároztam, hogy már Európában is figyelek: figyelek a tájra, ugyanis értekezésemben nem csak Persepolis leírásához volt szükség eredeti tapasztalatra, hanem már akár Szerbiában is: a Nis völgyét nem csak szépsége miatt csodáltam, hanem azt is igyekeztem felmérni, hogy az ókorban ez a hasadék hogyan is volt határa Thrákiának és Illyriának. Aztán átszáguldottunk Bulgárián: Szófia szélén megdöbbentünk a mélységes különbségeken. A vadonatúj, alig egy-két éve felhúzott, legújabb fajta háztartási gépeket áruló hatalmas épület mellett a legszörnyűbb romatelep éktelenkedett. Sovány gebék abrakoltak egy kocsiból, ahonnan két kis cigánypurdé is ugyanezt tette. Szomorú látvány volt. De persze még hátra volt Plovdiv, amit már igazán vártam, ugyanis ezt a várost még Nagy Sándor apja, II. Philippos király alapította, Philippopolis néven (a város közepén szobra is áll), és szerettem volna megnézni a város környékét. De pechemre addigra olyannyira beesteledett, hogy már semmit sem láttam belőle. Éjfél körül elértük a bulgár-török határt, ahol szokás szerint 1-2 órát álldogáltunk. Az elkövetkezendő élmények hatására még mindig nem tudtam elaludni, bár valószínűleg a szűk, ülőhelyzet sem sokat segített ebben. Már pirkadt, amikor elértük Isztambul-külsőt (a várost már a legnagyobb jóindulattal sem tudtam Byzantionként nézegetni, hanem sokkal inkább török-kori Konstantinápolyként, vagy Portaként, de leginkább egy 20. századi kelet-nyugati, nyüzsgő, modern városként), a legfontosabb most mégis az volt, hogy harapjak valamit. Csak az Európát és Ázsiát elválasztó Boszporusz, a két kontinens határa tudott néhány pillanatra lekötni. Mit csináljak, eddig még sosem jártam itt, nekem az újdonság erejével hatott a történelmi választóvonal, pedig odafelé nem is a híres Boszporusz-hídon mentünk keresztül. És ekkor még mindig csak 15-20 percekre tudtam időnként elbóbiskolni. Kezdtem fáradni, pedig még csak most kezdődtek azok a területek, amelyek igazán érdekeltek. Izmit magasságában végre átengedtek egy kettes ülést, én meg aludhattam néhány órát. Sosem tudtam elképzelni, milyen édesdeden lehet aludni lógó fejjel, és felhúzott térdekkel, de legalább vízszintes helyzetben. Már egész közel jártunk Ankarához, amikor felébredtem. Az autópálya elsőrendű volt, az út menti táj gyönyörű; fenyvesek váltották egymást, sárga színű hegyes-völgyes területekkel, s csupán az emlékeztetett bennünket arra, hogy tulajdonképpen már Ázsiában vagyunk, amikor bementünk a csillogó-villogó, sztráda menti benzinkutakon kiépült pihenőkre, a WC-k már pottyantósak voltak. Ezt számomra eleinte nehéz volt megszokni, hiszen én gyerekkoromban sosem nyaraltam a bulgár tengerparton, de a legtöbben így voltunk vele: hogyan fogjuk a 3 és fél hetet kibírni ilyen megoldással, amikor a legtöbb embernek probléma volt az is, hogy ne vizelje le a lába szárát…

Ankara előtt a NATO legnagyobb európai hadseregének légi „bemutatójára” lettünk figyelmesek, ugyanis az autópályától nem messze szálltak fel, illetve le a török vadászgépek, s ez mintegy 10-15 percre igencsak lekötött mindannyiunkat. Aztán már el is értük a török fővárost. Végre, 30 óra utazás után hosszabb időre megálltunk, s mivel tudtuk, hogy a következő éjszakát ágyban, párnák között tölthetjük, még a hangos, poros, fülledt nyüzsgés sem zavart bennünket. A társaság is egészen összekovácsolódott mostanra, úgyhogy amikor az első szobabeosztás került sorra, már nagyjából a végleges csoportok voltak együtt. Persze még napközben részünk volt egy ankarai városnézésben: először is megtekintettük azt a belvárosi üzletházat, amelyet 2006-ban felrobbantottak, és sokan meghaltak a merényletben. Kicsit összeszorult a torkom, hiszen most is rengeteg ember hömpölygött az utcán, és valószínűleg ez akkor is így lehetett. Ez persze nem hivatalos program volt, csak mellette vezetett el az utunk. Ankara amúgy nekem nem egy szép város – annak ellenére, hogy ódon, hiszen Augustus idejében is állt már az első században – por van mindenütt, hangzavar, összevisszaság, és még a kedvező adottságú, amúgy régi és szép, oszmán kori házakkal teli várnegyede is elhanyagolt. A rövid, kék városi buszok oly művészi összevisszaságban közlekednek, illetve parkolnak, hogy az már bájos. Megtekintettük a Haci Bayram dzsámit, és mellette az Augustus templom maradványait, előtte még beszereztük első kendőinket, hogy beengedjenek minket a mohamedán vallási helyekre (később, Iránban, egész gyűjteményekre tettünk szert ebből a ruhadarabból), majd már kettes, hármas csoportokban derítettük fel a további látnivalókat: mindenek előtt az Anatóliai Civilizációk Múzeumát, amely nekem igen nagy élmény volt. Ezután hárman lányok, beültünk egy kellemes, árnyas étterembe, hogy elfogyasszuk a 3 és fél hetes utunk legelső kebabját (ezután már csak az elkészítés módjában válogathattunk). Tulajdonképpen kebabot ettünk kebabbal. Persze először igen jól esett, bár később is maximum csak egyhangúvá vált. Mindezt megfűszerezte az a kedves kis közjáték, amikor a tulajdonos – felrúgva a férfi-női szerepeket – szíve szerint azonnal hozzáadta volna valamelyikünkhöz kamasz fiát, aki mellesleg olyan trendi volt, mintha most lépett volna ki valamelyik milánói fashion-üzlet ajtaján, vagy valamelyik párizsi divatlap modellje lett volna. Az éjszaka hangos volt, mert legalább éjfélig dáridóztak a helybeliek az alattunk futó utcán, és izzasztó, minthogy nem volt a szobában ventilátor vagy légkondicionáló. De legalább puha volt az ágy. Itt még nem gondoltuk, hogy vissza fogjuk sírni ezt a szobát.

Másnap reggel, a kiadós reggeli után folytattuk utunkat kelet felé. Itt már elfogyott az autópálya, és csak másodrendű utakon mentünk, bár ezek még mindig sokkal jobb minőségűek voltak, mint ami még ezután várt ránk. De a táj egyre izgalmasabbá vált, ahogy lassacskán elértük Kurdisztánt. Jobbra tőlünk egy alig 20 méter széles, és épphogy csak térdig érő, szilaj kis folyó futott az út mellett, amiről néhány perc múlva kiderült, hogy ez az Eufrátesz. Megálltunk, hogy belelógassuk a lábunkat és csináljunk néhány képet a folyóról, a partjáról, magunkról, a folyóról és magunkról, egymásról és a folyóról; egyszóval európai létünkre óriási élmény volt egy ősi, bibliai „folyam” partján állni. Még akkor is, ha az egész alig volt nagyobb mondjuk a Sió-csatornánál. Utolsó törökországi éjszakánkat Erzurumban töltöttük, egy hangulatos, és Ankaránál sokkal szebb kelet-török nagyvárosban. Este értünk már oda, de olyan pezsgő élet volt az utcákon, és olyan modern, európai kirakatokat láttunk mindenütt, hogy egészen meglepődtünk. Amit még este meg lehetett nézni, azt megnéztük, de a látnivalók nagy részét másnap délelőttre halasztottuk. Maradt inkább csak a hangulatos teázás a Yakutiye medresze előtti parkban, majd birtokba vettük hosszú időre utolsó, kényelmes szállásunkat. Másnap délelőtt megnéztük a csodálatos Cifte Minareli medreszét, az Üc Kümbetler szeldzsuk sírépítményt, és az Ulu dzsámit, majd dél körül elindultunk tovább, a határ felé. Itt már olyan úttalan utak voltak mindenfelé, fehér murvával felszórva, hogy buszunk alig 20-30 km/h sebességgel tudott haladni, és olyan porfelhő vett körül mindent, ahogy a vakmerő török autósok elszáguldottak mellettünk, hogy semmit sem lehetett látni. Célunk a legkeletebbre eső, utolsó kurd város volt, még a határ előtt, Dogubayazit, az Ararát lábánál. Amikor megpillantottuk a szintén a Bibliából ismerős nevű hegyet, hófehér csúcsával, hasonlóan megindító érzés kerített hatalmába, mint amikor megérezhettem az Eufrátesz vizét. Pedig még csak szép idő sem volt; borús, szomorkás hangulatú, és kicsit még a szél is fújt. Mégis olyan jó fotókat sikerült itt is készítenem, hogy azóta is a kedvenceim közé tartoznak: aranysárgán hullámzó búzaföld, melyet egyik oldalról még megvilágít az eltűnő nap, míg másik oldalról már érkeznek az ólomszürke, nehéz esőfelhők. Aztán a borús, zord, kopár táj fölé magasodó, hósapkás, ködbe vesző csúcsú Ararát; vagy a télre készülő, az állatok ürülékéből tüzelőt készítő helyi parasztok. És volt még egy nagyon szép látnivaló Dogubayazit előtt: a három ország határfolyóján, az Arason (az ókorban Araxes volt a neve) épült, szeldzsuk kori kőhíd, a Cobandede Köprüsü, mely több-száz éves korát meghazudtolva, nagyon jó állapotban maradt fenn, sőt, még ma is használható.

Dogubayazit szegény, összetákolt hatású, kopár és piszkos város, de olyan lepénykenyeret csinálnak itt, amilyet azóta sem ettem sehol. Aranysárga, meleg és illatos, és akkora volt, mint egy malomkerék. Na jó, egy kicsit túlzok. Miután mindannyian feltankoltunk belőle, célba vettük a város mellett-fölött magasodó Ishak pasa szeráját, ami az isztambuli Topkapi után a második legnagyobb palota-együttes Törökországban. A komplexum három oldalán meredek falú szikla tetején épült, csak a keleti oldalán enyhébb a lejtő, itt van a bejárat. Az idő továbbra sem volt kegyes hozzánk, mert bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. Sötét szürke fellegek gyülekeztek, de utólag kiderült, hogy nagyon hatásos hátteret adtak az épület gyönyörű tömegének a fotókon.

Ezután már nem volt hátra más, mint a török-iráni határ, amit délután hatra értünk el. Az esővel szerencsénk volt, mert pont azután kezdett el csöpögni, ahogy a szerájnál beszálltunk a buszba, és mire elértük a határt, már elállt. A látvány elég bizarr volt: kilométer hosszú török és iráni kamionok sora, mellettük három-négy tank, a két ország határán – sőt három, mert itt van Örményország is – pedig az Ararát, majd mellette a Kis-Ararát magasodtak, s az egészet egy gyönyörű szivárvány keretezte. Meg voltunk róla győződve, hogy a szivárvány szerencsét fog hozni utunk során, de ez az optimista elképzelés elég hamar elszállt, amikor kiderült, hogy nem fogunk innen rövid időn belül szabadulni. A különböző, tetőtől talpig csadoros iráni asszonyokkal megrakott Scaniák csak úgy jöttek ki-be, pillanatok alatt elintézték a vízumukat, majd mehettek tovább. Később jött egy 3 Citroen „kacsából” álló francia csapat is, akik nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy Párizsból elautókáznak Ázsia keleti feléig, a Kelet-Kínai tengerig, majd vissza Oroszországon keresztül. Szabad szemmel is felmérhetetlen távuk – egy térképben megtestesülve – ott virított autóik hátsó felén. Borzasztóan megörültünk egymásnak, hogy itt, a muszlim világ egy eldugott felén európaiakkal találkoztunk, bár örömünk igen hamar az arcunkra fagyott, amikor láttuk, hogy bár ők órákkal később érkeztek a határra, fél óra múlva tovább mehettek, mi viszont még mindig ott szobroztunk. A határőr-szerv ugyanis – hiába voltak rendben a vízumaink – elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, leveszi a társaságot 600 dollárra. Azzal az indokkal, hogy biztosíték – amit persze nem fogunk visszakapni, miután kilépünk – arra az esetre, ha netán eladnánk buszunkat Iránban (ami tilos!), vagy pedig arra, nehogy munkát vállaljunk az országban illegálisan. Ilyen nevetséges indokokat… persze, minden vágyunk volt onnan hazagyalogolni. Minden követ megmozgattunk, hiszen ez nevetséges; felhívtuk a teheráni magyar nagykövetséget, persze ott ilyenkor már csak ügyelet volt, úgyhogy túl sokat nem tudtak tenni értünk, majd telefonon megpróbáltuk elérni húgom Iránban tartózkodó tanárát, hogy megírjon számunkra egy hivatalos levelet. Csakhogy azt mondták a határőrök, hogy nincsen fax a határon. Ez is elég átlátszó volt. Ők még mindig ragaszkodtak a 600 dollárhoz, mi viszont nem akartuk kifizetni az összeget, bár már voltak néhányan a csoportban, akik hajlandóak lettek volna fizetni, csak mehessünk már tovább. Közben hol törökül, hol perzsául igyekeztek győzködni csoportunk vezetői a határőröket (szerencsére mindkét nyelven voltak, akik jól beszéltek), a csoport meg lassan két részre szakadt; akik fizettek volna, és akik nem (én ez utóbbi csoportba tartoztam). Végül éjfélkor kompromisszumos megoldás született: 300 dollárért tovább engedtek minket. És mi még mindig jobban jártunk, mint az a lengyel fiú, aki Azerbajdzsánon és Örményországon keresztül motoron érkezett, és abban a naiv hitben, hogy majd szépen tovább túrázik Iránban, még napokig várakozott arra, hogy tovább engedjék. Őt is szép summára akarták levenni, valamint arra, hogy hagyja a motort a határon, anélkül beengedik. Már felajánlottuk neki, hogy hagyja a motort ott, és jöjjön velünk busszal, de ő ebbe nem akart belemenni, talán joggal, hanem most már elhatározta, mindenképpen kivárja, hogy történjen valami. Két nap múlva kaptuk az SMS-t, hogy sikerült. Talán látták, hogy neki van ideje, és nem fog engedni. Éjfélkor – óriási késéssel – igyekeztünk tovább Makuba, első iráni szállásunk felé, amikor váratlanul rászaladt a busz egy kivilágítatlan, bálna méretű fekvőrendőrre, ami úgy megdobta a farát, hogy akik hátul ültek, megsérültek. Rendesen megijedt mindenki, mert amellett, hogy a sérülések is komolynak tűntek, első pillanatban azt hittük, hogy tengelytörést szenvedtünk, és innen egyhamar nem megyünk tovább. De szerencsére, legalább a busznak nem lett semmi baja, úgyhogy az elsősegélynyújtás után előbb a szállásra mentünk – amiről kiderült, hogy idő közben már kiadták a szobákat – majd néhányan felkeresték a sérültekkel a helyi kórházat (állítólag borzalmas körülmények vannak egy vidéki iráni kórházban), a többiek meg új szállás után néztek. Nem volt egyszerű egyik sem. Szerencsére kiderült, hogy nem olyan súlyos egyik sebesült állapota sem. Új szállást szerezni már nehezebbnek bizonyult; hajnali háromkor végül találtak egy lepusztult, olajszagú, koszos, szállodának csöppet sem nevezhető, kopott vaságyakkal telerakott, inkább börtöncellákra emlékeztető szállást, ahol elalhattunk. Volna. Mert hogy amikor megláttuk az első csótányokat, akkor kitört mindenkiből a felgyülemlett elkeseredés, ráadásul a WC-k a folyosó végén voltak, a szobában meg olyan kosz volt, hogy a bőröndöket csak élére lehetett állítani, és azokra tornyozni mindent, hogy a lehető legkevesebb felület érintkezzen a szutyokkal. Végül néhányan úgy döntöttünk, hogy tusolás után inkább lemegyünk a buszba aludni. Na, az sem volt egyszerű. Kendőben még sosem aludtam, itt viszont, amint átléptük a határt, és nem szállodai szobában voltunk, mintha a fejünkre nőtt volna. A kendőt, amennyire csak lehetett, teljesen az arcomra, kezeimre húztam, hogy a lehető legkevesebb felületet hagyjam magamból szabadon az öklömnyi méretű szúnyogoknak, amik ellepték a buszt, amint kinyitottuk a szellőző ablakokat, mert választhattunk: közel 50 fokos meleg, vagy szúnyogok. Az utóbbi mellett döntöttünk. Hajnali 6 körül (tehát alig két és fél órás alvás után) hangos, dühös dörömbölésre ébredtünk. Valamelyik fiú elölről hátrakiáltott nekünk, lányoknak, nehogy véletlenül kinézzünk, és meglássák, hogy vegyesen, fiúk-lányok együtt aludtunk, mert még a végén bevisznek minket. Szerencsére csak azok a pénzváltó hiénák jöttek utánunk, akikhez még a határon volt szerencsénk. Csak hát róluk meg nem igazán tudtuk eldönteni, hogy valóban csak pénzváltók, vagy valójában olyan titkos rendőrök, akik egy-egy csoportot követnek és figyelnek meg egész iráni tartózkodásuk során (állítólag ilyen is van). Viszont a reggeli napsütés, és a makui tájkép, ami elénk tárult, az feledtetett minden keserűséget, ami előző nap óta folyamatosan ért minket: a városka két meredek sziklafal között feküdt, melyek olyan lélegzetelállító panorámát nyújtottak, amit sosem fogok elfelejteni. Maga a város nem volt szép, inkább csúnya, de mégsem zavaróan. És az a rengeteg Paykan. Korábban sosem hallottam az iráni gyártmányú autóról, itt viszont szinte mindenkinek az volt. Leginkább egy 20 évvel ezelőtt gyártott Renault-ra hajazott, állítólag arról is koppintották. És mindegyik sárga volt, mint New Yorkban a taxik.

Bár az előző este és az éjszaka megpróbáltatásokkal teli volt, mégis új lappal indítottunk, és optimistán álltunk további utunk elé. Úgy voltunk vele, ez bizonyára csak a határon történtek miatt alakult így, és ennél rosszabb már nem történhet velünk. De tévedtünk. Legalábbis a szállások terén mindenképpen. És ez még így folytatódott legalább egy héten keresztül. Viszont fantasztikus reggelit kaptunk, és ez egy csöppet jobb kedvre derített bennünket: kebabos-csalamádés szendvicset és ayramot, ami egy, a törököknél is ismert, fűszeres joghurt ital. És minden olyan szokatlanul olcsó volt, hogy kezdetben képtelen voltam ilyen kevés pénzben gondolkodni. Folyamatosan attól tartottam, hogy ez valami véletlen lehet, és képtelen voltam felfogni egyelőre, hogy az út folyamán majd az lesz művészet, hogy valahogy elköltsem a magammal hozott költőpénzt, mert hogy milliomosoknak számítottunk, pláne, amikor euróinkat átváltottuk thománra, az iráni fizetőeszközre, ami után be sem tudtuk zárni pénztárcáinkat, annyira tele volt. Buszunkat körbeállták a helyiek, és ahogy mi őket bámultuk, úgy ők minket. Nekünk az eddig csak a Panorámából látott fekete csadoros asszonyok voltak újszerűek, nekik pedig a ritka külföldiek, akik a papagáj minden színében pompáztak. Ruházatunk ugyanis – bár teljesen szabályos volt – mégis feltűnt sokszínűségével. Néhányan lányok leültünk egy teázóban, aztán idő közben feltűnt, hogy egy árva asszony sincs a helyiségben, csak minket vizslató férfiak. Mint utóbb kiderült, ott nőknek nem szokás beülni a férfiak által előszeretettel látogatott ilyen jellegű helyekre. Ettől függetlenül nem szóltak nekünk, hogy menjünk ki, sőt, barátságosak voltak. Egyiküknél egy gyönyörű kislány volt, úgyhogy elkezdtük fotózni a gyereket – miután engedélyt kértünk rá – majd azt vettük észre, hogy amíg mi őket fotózzuk, addig ők minket. Ráadásul a telefonjaikkal. A legújabb fajta mobiltelefonok voltak mindenkinél. Ez meglepett minket, akik úgy tudtuk, hogy az ország részleges bojkott alatt áll.

Maku után Tabriz felé vettük utunkat, ami Kelet-Azerbajdzsán fővárosa, és sokáig Irán második legnagyobb városa volt. Még Marco Polo is érintette a várost, útban Kína felé. A város igazi modern, de mégis keleti hangulatú, kellemes nagyváros. Itt is számos műemlék van, de nekem legjobban a csodálatos Kék mecset tetszett, amely nevével ellentétben téglaszínű, ugyanis egy földrengés során összedőlt, és újra kellett építeni, s az Irán szerte ismert, híres kék csempéket csak most restaurálják, egyelőre csak a mecset belsejében. Délután pedig a várostól nem messze fekvő, a kősziklába vájt házairól ismert Kandovant kerestük fel. Ezek a házak több mint 3000 évesek, s többségük még ma is lakott, külalakjukban pedig leginkább a törökországi Kappadókia vulkáni működés által formált sziklaházaira hasonlítanak, bár azok már az UNESCO védelme alatt állnak, s így aztán nem is lakják őket. De itt bizony megvolt a kínja és keserve a mindennapi életnek, függetlenül attól, hogy nekünk turistáknak tetszett ez a számunkra furcsa és elképzelhetetlen, a mindennapi élet legalapvetőbb kényelmeitől is mentes életforma. Ahol csak szamárháton, vagy gyalog lehet közlekedni, a földből kivájt, meredek és kesze-kusza lépcsőfokokon. Egy sikátorban megbúvó csacsi nyerített panaszosan, s hangja rányomta a bélyegét erre a furcsa, süvegformájú házairól nevezetes vidékre. Persze nem csak mi voltunk az egyetlen bámészkodók; itt lettünk figyelmesek az egész Irán szerte divatos belföldi turizmusra: igen sok, jólöltözött és tehetősebbnek tűnő iráni család is kirándult erre a vidékre, és ők is hasonló módon, idegenként szemlélték ezt a vidéki életformát, akárcsak mi. Lassan kezdett esteledni, s nekünk el kellett indulni vissza Tabrizba, hogy még szállást kerítsünk magunknak, ugyanis ebben a városban nem volt az iráni utazási iroda által előre lefoglalt szállásunk. Talán ez volt a szerencsénk. Az országba csoporttal csak akkor lehet belépni, ha előtte szerződést kötünk valamelyik utazási irodával, de mint kiderült, számukra egészen mást jelentett a szíves vendéglátás, és az európaiak által megszokott szállás fogalma. Pedig tényleg nem mentünk valami all-inclusive elvárásokkal. Tehát itt kénytelenek voltunk saját magunknak szállást felkutatni, de mint később ez kiderült, nem volt olyan egyszerű 36 ember számára szobát találni egy épületen belül. Olyannyira virágzik Iránban a belföldi turizmus, hogy minden szálloda tele volt. Végül a Darius hotelben sikerült szobákat szerezni, és a makuival összehasonlítva, ez fejedelmi palota volt. De csak egyetlen üdítő kivételként a héten. Úgyhogy az előző kényelmetlen éjszakával ellentétben ez az éjszakánk nyugodalmasan telt.

Másnap kora reggel indultunk tovább, a Kaszpi-tenger felé. Itt kell megjegyeznem: nagyjából ekkor szembesültünk azzal a paradox helyzettel, hogy bár az üzemanyag 4 forintnak megfelelő helyi fizetőeszköz literenként, mégis alig-alig sikerült egyik benzinkúttól a másikig elgurulnunk, mert a határok közelében csak csínján adnak éppen elegendő mennyiséget, még akkor is, ha dupla árat kínál az ember a benzinért (mikor is volt ilyen helyzet Magyarországon??? Talán soha…). Tehát Iránban jegyrendszer van a benzinre, ugyanis ezzel próbálják meg korlátozni a mostanra elharapózott kényelmet: az emberek még a szomszéd sarokra is autóval mennének… ja, és bokáig tocsognak az üzemanyagban minden benzinkúton, mintha az lenne a szórakozásuk, hogy ki tudja két méterről belecélozni az üzemanyagot a lyukba. Itthon meg minden cseppje drága. Útközben megálltunk Ardabilban, ahol felkerestük Seykh Safi ad-Din gyönyörű sírkomplexumát. Az épület egy igen forgalmas városnegyedben van elrejtve, s csak amikor beléptünk a kis téren felállított piac kapuján, akkor tűntek szemünk elé a gyönyörű, jellegzetes, kalligrafikus írással és kék csempékkel díszített, a mongol hódítás építészetére jellemző épületek. Az árnyas fákkal és színes virágokkal teleültetett kertje pedig a régi perzsa tradícióra emlékeztetett, hogy mennyire szeretik az irániak a kerteket. Ardabil után átvágtunk az Elburz-hegység vadregényes nyugati vonulatain, persze az egész vidéket elsőrendű autóút vágja keresztül. Út közben mindenütt méz-árusok kínálgatták portékáikat. A tengerparton Astara volt az első célunk, az azerbajdzsáni határváros. Itt csak ebédelni álltunk meg: emlékezetes marad, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem kebabot ettünk. A partmenti út mentén mindenütt óriási kondérokban as-levest főztek: savanyú, csicseriborsós, joghurtos leves volt, ami senkinek sem ízlett, talán csak nekem, de nekem nagyon. Kellemesen hűvös és savanyú volt.  Az alumínium kondérok mellett az orosz szamovárok is feltűntek minden árusnál: ne feledjük, ez a terület sokáig Oroszország, majd a Szovjetunió fennhatósága alá tartozott, s ez által igen sokan beszélnek errefelé oroszul. Innen a tengerparton folytattuk utunkat dél felé, s igencsak meglepődtünk azon, hogy mennyire különbözik itt az éghajlat az eddig megszokott száraz iráni klímától. Itt is meleg volt, de itt fullasztóan fülledt, szubtrópusi, magas páratartalmú volt a levegő, csak úgy csurgott mindannyiunkról a veríték, amikor kiszálltunk a légkondicionált buszból. Az úton végig frissen zöldellő rizsföldek és mélyzöld, dús tea-ültetvények váltották egymást, míg a háttérben végigkövette utunkat az Elburz többvonulatos gerince, ahol állítólag még leopárdok is élnek. Bandar-e Anzaliig – Irán egyetlen Kaszpi-tengeri kikötőjéig – már egyszer sem álltunk meg, és ettől elég hosszúra nyúlt az aznapi út. Már besötétedett, mire a nyüzsgő kikötővárosba értünk, és ekkor mellbevágásként ért bennünket legújabb szállásunk: talán ha vendégháznak nagy jóindulattal lehetett mondani… de legalább viszonylag tiszta volt. Hatan aludtunk egy szobában, a ventilátor – mert még az is volt! – egész éjjel hangos nyikorgással forgott, de legalább forgott. Harminchatunkra egy darab tusoló jutott (!!!!!), az is a közös folyosó végén, úgyhogy művészet volt beosztani, hogy ki, mikor és hány percig zuhanyozhat. Így aztán néhányan elhatároztuk, hogy majd éjfél körül menjünk, akkorra talán lemegy a tömeg, addig meg menjünk be a központba, illetve a kikötőbe szétnézni. A városban pezsgett az élet, legalábbis úgy este 10-ig, utána viszont, mintha elvágták volna. Addig azért sétáltunk, és nézelődtünk. A fiatalok itt modernek (még európai szemmel is), és rendkívül barátságosak, főleg a fiúk. Vettünk fagylaltot, hogy kicsit csillapítsuk melegünket (a rózsavízzel ízesített fagylalt nagyon durva!). Ezután kisétáltunk a tengerpartra; gondoltuk, hogy majd valami nyüzsgő, pezsgő, étteremsorokat találunk, ahol hatalmas emberforgatag hömpölyög. Csalódnunk kellett: tök sötét volt, jóformán alig lehetett kivenni, hogy meddig tart a part, és hol kezdődik a víz. Ember alig volt, bár kiülős vendéglátóegységeket azért találtunk; volt kínai, iráni, jellegtelen, piszkos, tiszta, halakat áruló, vízipipás, de mindegyik egyformán kongott az ürességtől. Hát, mit mondjak: nem egy nizzai vagy monte carloi promenád volt. Egyre jobban elszontyolodtunk, hogy jobb híján vissza kell mennünk szűk kis vackunkra. Amikor visszaértünk a „szálloda” elé, ott találtuk csoportunk egy részét, akik kint ültek a bejárat előtt, az utcán, és beszélgettek. Leültünk mi is közéjük, és még egy-két órát kint beszélgettünk, egészen a kapuzárásig. Igen, itt ilyen is volt. Az iráni portás összevont szemöldökkel parancsolt be bennünket, hogy ő zárna, úgyhogy legyünk szívesek… de addig is legalább jobban megismerhettük más útitársainkat is, olyanokat, akik a busz elejében ültek, és eddig nem igazán beszélgettünk velük. Kiderült, hogy közöttük is vannak nagyon jófejek, bár pillanatnyilag ők is olyan elcsigázottak és csalódottak voltak az eddigi iráni helyzettől, hogy legszívesebben visszafordultak volna.

Másnap reggel csoportosan kisétáltunk a kikötőbe, mert hogy a többség még nem látta. Mi, akik előző este már felmértük a terepet, csak egykedvűen baktattunk a csoport után, és előre tudtuk, hogy semmi látnivalót nem fognak találni. Az itt készített fényképek használhatatlanok lettek, mert annyira meleg volt, hogy hiába is törölgettük buzgón az arcunkat, a következő pillanatban már újból verejtékcseppek csurogtak végig rajta. Azért távolról még elmentek: így nem látszott az ember arca közelről, viszont láthatták az itthoniak Bandar-e Anzali ipari kikötőjét, előtérben a gyerekkel. A kikötő után elmentünk reggelizni. Választhattunk: valami kolbászfélét, vagy tradicionális iráni reggelit. Én bevállalós voltam, és a tradicionális reggelit választottam. Jó éhes is maradtam. A reggeli valami tejbegrízhez hasonló kása volt, de fogalmam sincs, hogy mik lehettek benne a kisebb-nagyobb, bizonytalan állagú csomók, amikről nem igazán tudtam eldönteni, hogy növényi alapanyagú, vagy állati-e? És az egész tocsogott az olajban, majd megszórták fahéjas cukorral. Talán ha a felét megettem… A nap további részében még két program volt, miközben egyre csak haladtunk a tengerparton délkelet felé. Az első az Elburzban megbúvó Maszuleh hegyi falu volt, az egyetlen olyan település Iránban, ahol nem lehet gépjárművel közlekedni, annak teraszos kialakítása miatt. Itt legalább nem lehetett érezni annyira a fülledt meleget, inkább szellős, friss hegyi levegő volt, persze senki se alpesi levegőre gondoljon. Mindenütt friss, zöldellő erdők vették körül, és egészen más jellegű volt azokhoz a vidékekhez képest, mint amit eddig megismertünk az országból. Talán a legeurópaibb volt a többi tájhoz képest. A továbbindulásunk nyugalmát egy kisebb incidens zavarta meg: ketten nem értek vissza a megadott időpontra, ráadásul telefonon sem lehetett őket elérni. Az egész csoport hőzöngött már, hogy lehet két ember ennyire önző és figyelmetlen a többiekkel szemben, amikor szép ráérősen megérkeztek. Kiderült, hogy beültek valahová ebédelni, és bár már szorított az idő, ők nyugodtan elfogyasztották ebédjüket, ha már egyszer kifizették, elvégre úgysem megyünk tovább nélkülük. Délután megálltunk még Lahidzsannál, hogy megtekintsük Seykh Zahed Gilani sírját, ami egy kis ékszerdobozhoz hasonlított leginkább, dús tea-ültetvények felett, egy domboldalon. Ez volt az első olyan iráni város, ahol a történelem során teát termesztettek. Mohamed Mirza herceg, Teherán első polgármestere, majd Irán indiai nagykövete szerezte meg a titkot: tudta, hogy az angolok sosem árulnák el a teatermesztés mikéntjét, ezért – mivel kiválóan beszélt franciául – francia munkásnak adva ki magát, beállt dolgozni egy tea-feldolgozó üzembe, ahol megtanulta a fortélyokat. Később néhány palántát magával vitt Iránba, ahol sikeresen meghonosította a növényt.

Úgy számoltuk, hogy átkelve ismét az Elburz-hegységen, késő este elérjük Teheránt. De amikor késő éjjel, 11 felé, még mindig csak felfelé tekeregtünk a szűk, egysávos és tök sötét szerpentinen, időnként erőset fékezve, amikor szembe jött egy másik jármű, majd visszatolatva jó esetben, miközben cidrizve szemléltük magunk mellett a feneketlen mélységet, és a cérnavékonyan, 600-700 méter mélységben kanyargó lámpasort, úgy, hogy közben a busz oldala mellett a padkát már nem is lehetett látni (életemben, most először féltem a magasban), lassacskán letettünk arról, hogy viszonylag korán ágyba kerüljünk. Persze, amikor Ardabil felől leereszkedtünk a parti síkságra, nem gondoltuk, hogy Teherán felett már ennyivel magasabb lesz a hegység. De aki egy kicsikét is ismeri Irán földrajzát, és tudja, hogy a teherániak a szomszédos, 5771 méter magas Demavend csúcsra járnak síelni, az gondolhatja, hogy errefelé már nem olyan szelíden lankás az Elburz. Éjjel egy óra tájban értük el Teherán külvárosát, ami egy közel 15 milliós metropolisnál nincs olyan közel a centrumhoz. Még legalább egy óra volt, hogy ágyba kerüljünk, de azt ismét nem köszöntük meg. Azt hiszem, Teherán és Iszfahán között, vagy a két városban egyformán, kulminált elkeseredésünk, ekkor már többen ott tartottak, hogy repülőjegyet foglaltatnak hazafelé, hogy a későbbi szállásoktól már megkíméljék magukat. Én is el voltam keseredve, és mélységesen szomorú voltam, hogy ezt a csodásnak ígérkező utat ennyire elrontják a szállások, de azért ott még nem tartottam, hogy félbeszakítsam az utat, és hazarepüljek. Nem lett volna jobb, csak plusz pénzt dobtam volna ki, és még a csalódás is bennem maradt volna, ugyanakkor azt mondtam magamban, hogy a látnivalók még ezt is megérik, hiszen azok gyönyörűek, ráadásul Persepolis még hátra volt. Persze erről a csalódásról elsősorban az iráni utazási iroda tehetett, mert ők végül, amikor felháborodva felkerestük őket, hogy számon kérjük az eddigi katasztrófa-helyeket, és felbontsuk a velük kötött szerződést, vállukat vonogatva annyival intézték el, hogy ez Irán, tetszik, nem tetszik, ők ezt tudják nyújtani. Csak az bosszantott, hogy amíg mi a lepusztult és koszos szobákat kaptuk, addig a helyieket szép és tiszta szobákba szállásolták el. Hiába, Iránnak még tanulnia kell a turizmust, hogy a külföldiek jó hírüket vigyék a nagyvilágban. Első látásra persze a teheráni szálloda nem tűnt rossz helynek, csak amikor megkaptuk a szobákat, akkor derült ki a turpisság. Ismét a Teheránba, ping-pong bajnokságra érkezett vidéki lánykák kapták a szép és tiszta szobákat, mi meg kerülgettük a makuinál is nagyobb és barnább csótányokat, amik akkorák voltak, hogy amikor le akartuk csapni őket, Gabi barátnőm ijedten hőkölt vissza, hogy ő nem meri, mert még a végén a csótány visszaüt. Valamelyik fiút kellett megkérnünk, hogy végezzen a csaknem 45-ös férficipő méretű rovarral. De aznap este már nem volt erőnk, hogy újabb szobáért protestáljunk, csak reménykedtünk benne, hogy éjjel nem szállnak meg minket a svábbogarak, és nem falnak fel egyben. Holt fáradtan dőltünk be az ágyba, és úgy döntöttünk, majd másnap reggel kérünk másik szobát. Ugyanis ezúttal egy egész napot és két éjszakát maradtunk Teheránban.

A sűrű nap a teheráni Bastan (Óiráni) Múzeum megtekintésével kezdődött, ami számomra igazi csemege volt, mert itt végre Akhaimenida emlékeket is láthattam, elsősorban Dareios híres proskynézis domborművét (ókori perzsa üdvözlési forma), melynek minden alakját egyenként is lefotóztam, még a füstölőt is. Ezen kívül számos ékírásos tábla, agyagpecsétek, az apadana-lépcső egy darabja, a nem kevésbé híres, embermagasságú ún. Parthus herceg, valamint Hammurapi törvényoszlopának másolata is ki van állítva (az eredeti a párizsi Louvre-ban látható). A múzeum után a sahok rezidenciáját, a gyönyörű Golesztán-palotát néztük meg. Gazdagon díszített, Qajar kori sárga-kék csempés díszítésén kívül lenyűgözött a csupa üveg- és tükörmozaikból kirakott termek sokasága, valamint a világ minden tájáról összegyűjtött festmények, szobrok, díszes bútorok gyűjteménye, amelyeket a sahok az idők során különböző uralkodóktól kaptak ajándékba. Volt közöttük még Ferenc József császártól kapott festmény is, ami elég valószerűtlenül hatott ebben a gazdag keleti környezetben. A palota-komplexumot szépen ápolt kert vette körül díszmedencékkel és hattyúkkal. Ezután pedig a sahok kincseit néztük meg, amely a világ egyik legnagyobb és legdrágább ékszer és drágakő gyűjteménye. Engem az ilyen földi hívságok sosem kötöttek le, ezért nem különösebb lelkesedéssel mentem el, de végül a látvány még engem is meggyőzött. Ennyi felhalmozott ékszert és drágakövet még sosem láttam, talán még a televízióban sem. Ezt a mennyiséget és minőséget az emberi agy egyszerűen képtelen még feldolgozni is; hogy akárhová is néztem, csak csillogó-villogó gyönyörűségek, gyémánt, igazgyöngy díszítésű koronák, díszes kardok, ékszerekkel kirakott pajzsok, zafír, rubint brossok, aranyba foglalt, díszesen vésett strucctojás vízipipák, teáskészletek, aranyszállal szőtt koronázási ruhák, jogarok sorakoztak, mindegyik felbecsülhetetlen értékben. Itt van kiállítva a Koh-i-noor után a második legnagyobb gyémánt, a Darya-e-noor, vagyis a „Fény tengere”, valamint a híres Páva-trón, amin nem hogy ülni, de még feküdni is lehetne, akkora. De nekem legjobban az a 66 cm átmérőjű, és csaknem 1 méter magas földgömb tetszett, melyet Nasser-ed-din sah ékszerészei azokból a drágakövekből készítettek, amelyek csak úgy szétszóródva és számbavétel nélkül hevertek a kincstárban. (Én egy ilyen kis darabkával is beérném, hosszú időre nem lennének anyagi gondjaim.) A tiszta arany súlya, amit felhasználtak hozzá, 34 kg, a drágakövek teljes súlya pedig 3,656 gramm. Összesen 51,366 db drágakövet foglaltak bele a földgömbbe. A különböző országokat ugyan nehéz kivenni, mert az ékszerészek szakmai tudása nagyobb volt, mint földrajzi ismereteik. Zúgó fejjel hagytam el a szigorúan őrzött objektumot, mely után már semmi újabb látnivalót nem kívántam, mert egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, ráadásul aznap még mosni is akartunk a szállodában. Így aztán már csak egy könnyű ötórai ebédre ugrottunk be egy gyorsétterembe, természetesen kebabra. Amint visszaértünk a szállásra, elintéztük, hogy egy másik szobát kapjunk, és végre elkezdhettünk mosni. Csakhogy amikor Gabi elkezdte a műveletet, leszakadt a csap, ömlött ki a víz, és újabb csótányok kerültek elő. Ekkor lementünk a recepcióra, hogy szóvá tegyük sérelmünket. Igyekeztünk legjobb angol tudásunkat bevetni, bár minden hiába: ők alig beszélték a nyelvet. Amikor kérdeztem, hogy tudja-e mi a „cockroach” (svábbogár angolul), bőszen bólogatott, de végül kiderült, hogy fogalma sincs, mit akarok. Ekkor ujjaink mozgatásával és kopogtatásával modelleztük a bogarak gyors mozgását a pulton, hogy mire is gondolunk, és hogy azonnal adjanak egy új szobát, a recepciós fiú arca felderült, és a kezembe nyomott egy rovarirtó szert. Azt hittem, gutaütést kapok. Mondtam neki, hogy nekem másik szoba kell, nem akarok egész éjjel csótányokra vadászni, ráadásul a csap is leszakadt. Végre kaptunk egy újabbat, egy tisztát és szépen felújítottat, ami ugyan a lichthofra nyílt, tehát semmi fény nem jött be, és egyszemélyes volt, de miután bevitettünk egy másik ágyat, végre kimoshattuk összes ruhánkat. Miután mindent kiteregettünk, már csak mi nem fértünk be. De most végre kényelmesen és jól aludtunk.

Másnap Khomeini ajatollah sírjának érintésével – ami még Teherán külső részén, a Behest-e Zahra, a háborús elesettek temetője mellett fekszik – mentünk tovább dél felé. A sírkomplexum hatalmas, akár csak az azt övező temető is. Az imám szarkofágja egy óriási aranyozott kupola alatt, az iszlám zöld színének megvilágításától körbevéve nyugszik. A komplexum a szarkofág épületén kívül vallási tárgyakat árusító ajándékboltokat, ingyen-konyhát, óriási parkolókat és egyéb helyiségeket foglal magában. Az 1989-ben elhunyt vallási és állami vezetőt még ma is igen nagy tisztelet övezi. A sír meglátogatása után megnéztük a temetőt is, bár a társaság nagyobb része már erősen csak „félárbocon” volt az utóbbi napok, vagyis inkább éjszakák megpróbáltatásait tekintve. Döbbenetes volt az Irak-iráni háborúban elesett mártírok hatalmas temetőjét, valamint a mementóként kiállított tankot karnyújtásnyi távolságból szemlélni. Már eddig is minduntalan feltűntek a mártírok óriásplakátjai, még a legeldugottabb városkákban is, mindenhol a saját halottakkal, de most koncentráltan érezhettük azt a soha nem szűnő emlékezést, amivel az irániak hősi halottaik iránt viseltetnek.

Teheránból Qom érintésével Kashan felé igyekeztünk. Az út kietlen, száraz, sivatagos vidéken keresztül vezetett; itt van a hatalmas Desht-i Kevir sivatag széle, s nem messze az úttól, egy szélesen elterülő sóstavat véltünk felfedezni. Qom – az eddigi iráni városokkal szemben – sokkal inkább konzervatív, régies városnak tűnt, errefelé az emberek is inkább a tradicionális iráni viseletet hordják: a férfiak hosszú ingszerű ruhát, mellénnyel, vagy más, származásuknak megfelelő ruhadarabot, a nők pedig leginkább csadort, de semmiképpen sem modern viseletet. Persze mindez érthető, hiszen szent város ez: itt van eltemetve Mohamed próféta legkedvesebb leánya, Fatima, aki 816-ban bátyjához, Reza imámhoz igyekezett Medinából Mashadba, de út közben megbetegedett, s ezen a helyen meghalt. A szentély maga óriási és gyönyörű, ahogy aranyozott kupolája csillog a napsütésben, miközben boltívei alatt zarándokok ezrei hömpölyögnek nap, mint nap. Amikor egyszer Reza imámot megkérdezték, hogy számít-e a Fatima sírjához tett zarándoklat, azt felelte, aki megteszi, biztosan a paradicsomba jut. Ezek szerint nekünk is jó esélyeink vannak. Egyébként meglepően liberálisan és ökumenikusan fogadtak bennünket, s legnagyobb meglepetésünkre még a szentély udvarára is bemehettünk. Persze a lányok szigorúan csak csadorban. A helyi asszonyok szakszerűen csavarták ránk a leplet. De legalább nem kellett feketét öltenünk, mert hogy így is a rosszullét kerülgetett bennünket, ahogy a műszálas anyag tetőtől talpig betakart minket, ráadásul úgy, hogy alatta még kendő is volt, és mindezt egy laza 40 fok koronázta, tűző napsütéssel. Egy önkéntes idegenvezető – miután megkérdezte, hogy keresztények vagyunk-e – elmagyarázta számunkra, hogy Fatima nekik olyan jelentőséggel bír, mint nekünk Szűz Mária. Még egy fél órát bolyongtunk az udvaron a melegtől ájuldozva, amikor lassan végre a kijárat felé vehettük utunkat. Hiába volt gyönyörű a szentély és egész környéke, nem igazán tudtuk értékelni a végén, mert már csak az lebegett a szemünk előtt, hogy mielőbb levehessük a csadort. Pedig az elején még csoportkép is készült a csadoros magyar lányokról.

Kashan az első nagyobb oázis a Qom – Kerman közti úton. Kevés ilyen hangulatos várost láttam eddig életemben. Pedig itt sem volt tökéletes a szállásunk, de legalább tiszta volt, kényelmes ágyakkal, igaz nyolcan aludtunk lányok egy szobában, és a fürdő és a WC szintén a folyosón voltak. Ja, és a legjobb: a recepció felett egy hatalmas lyuk tátongott az első emeleten, amin akár egy asztal is átfért volna, tehát az étkezőből közvetlenül lehetett csevegni a recepcióssal (valójában valami építkezés volt). Mindez meg is történt másnap reggel, amikor a konyhalány nem értve az angolt, segítségkérően nézett a nyelvet valamivel jobban beszélő recepciósra. Elég abszurd volt a helyzet. Érkezésünk estéjén egy öt csillagos szállodába mentünk vacsorázni. Az ennivaló bár nem volt éppen a legfinomabb, de azért igyekeztek kitenni magukért, több fogás is volt, és a vendégszeretettel semmi kifogás nem lehetett. Egy dolog azonban itt is feltűnt: a csótányok, és bár én egyet sem láttam, többen is megerősítették jelenlétüket. Szóval Kashan mindezek ellenére gyönyörű, s talán nem véletlenül: I. Abbas sah kedvenc városa volt. Hiába a sivatagban fekszik, és tűz a nap, a klímája mégis elviselhető. Ráadásul gyönyörű látnivalói vannak: a Maszdzsed-i Agha Bozorg, amely egy letisztult, látványos díszítésektől mentes, mégis hamisítatlan iráni mecset. Számomra az egyik kedvenc lett, elsősorban a formavilágával fogott meg. Ezután felkerestük egy 19. századi, gazdag kereskedő lakóházát, a Borujerdi-házat. Nos, szívesen laknék én is ilyen pazar, mégis szellős, gondozott és gyönyörűen megépített otthonban. Belső kertjében díszmedence volt és üde cserjék, közöttük gránátalmafák is. Persze Kashan bazárja legalább ennyire felejthetetlen volt, ugyanis a nagyobb városok nyüzsgő, tömegtől tolongó bazárjai már ijesztőek nekem, azokból többnyire hamar kimenekülök. De ez a városhoz hasonlóan kedves és bájos bazár nagyon tetszett. Kora reggel néztük meg, amikor a boltok még zárva voltak, csak az ódon épületek hangulata lengte be, a boltíves árkádok, kicsiny udvarok, fürdők és imafülkék összevissza sikátorokban követték egymást. A városból kifelé útba ejtettük a Kashan szélén elterülő Fin-kertet, amely az egyik leghíresebb tradicionális perzsa kert. A zárt, magas falak mögött megbúvó, szabályos és kertészek által rendben tartott kert minden korszakon át kedvelt volt; az Akhaimenidák már az ókorban is szerettek ilyen helyen elidőzni, számos helyen olvashatunk „paridaidákról”, ami az óiráni Aveszta nyelvén paradicsomkerteket jelentett. Ez a szó került aztán át az európai nyelvekbe is paradicsomként. Ezt a kertet, a várost pihenőhelyként használó I. Abbas sah, Szafavida uralkodó létesítette. Magas fái gyönyörűen gondozott virágágyakat rejtenek, amelyek között mesterséges vízelvezetések csobognak, amelyek a kert közepéről indulnak egy kicsiny pavilonból. Nagyon kellemes volt itt megpihenni egy kis időre.

Kashan után ismét a kopár tájon buszoztunk keresztül, tovább, dél felé. A táj egyre barátságtalanabbá vált, mígnem elértük Natanz környékét, ahol állítólag az iráni nehézvíztározók vannak, valahol a hegyek gyomrában elrejtve. Gondolom én. Mi persze mindebből csak néhány légvédelmi üteget láttunk az ég felé meredni, persze mindez még nem jelent semmit. Azok máshol is vannak. Itt lekanyarodtunk a főútvonalról, és a hegyek közé vettük az irányt, hogy megtaláljuk a vörös kisvárost, Abyanét. Ez a régi, zoroasztriánus városka vörös agyagépületei miatt nevezetes, amelyek egymásra épültek oly módon, hogy a hegyoldalban az alacsonyabban fekvő házak teteje a fölöttük álló házak udvarát alkotják. Egy másik érdekessége az ott lakó asszonyok ruházata volt, ők ugyanis nem az egész Irán szerte megszokott fekete csadort, hanem színes, virágos kendőket viselnek. Földöntúli nyugalom jellemezte a városkát. Csönd volt és kellemes szellő frissítette fel a meleget. Az ott lakók nem igazán járkáltak az utcákon, ezért egészen kihaltnak tűnt a település, persze akivel találkoztunk, az kedves és vendégszerető volt. Még családi ebédre is invitálták a csoportot. Mindenki abból él meg, amiből tud. Amikor aztán továbbindultunk, történt egy kis malőr: egy régi kisvárost akartunk felkeresni valahol Natanz környékén, de eltévedtünk, s ott bolyongtunk már egy ideje a légvédelmi ütegek körül. Persze poénokkal igyekeztünk elvenni a dolog élét; az iráni kémműholdak biztos ránk álltak már, hogy vajon mit cirkulálunk olyan feltűnően azon a kopár vidéken, pont ott, ahol nem kellene. Végre megtaláltuk a helyes utat, sőt a városkát is régi mecsetével együtt. A nevére sajnos nem emlékszem, de nem is töltöttünk ott fél óránál többet. Estére Iszfahába kellett érnünk, az utolsó városba, ahol még az iráni utazási iroda által lefoglalt szállásunk volt. Itt már előre tudtuk, hogy hasonlóan borzalmas körülmények fognak bennünket fogadni, mint eddig azokon a helyeken, ahol ők foglaltak szállást, de megígérték, hogy a kellemetlenségekért cserébe, Yazdban kárpótolni fognak minket. Nem igazán bíztunk ebben. Csak a legdühítőbb az volt, hogy ezek a lepra-helyek ugyanannyiba kerültek, mint az igényes szállások. Aztán amikor megérkeztünk Iszfahánba, még legvadabb félelmeinket is felülmúlta az ottani szálloda: nem annyira a tisztaságával, hanem kapitális csótányaival. Igaz, én most egyet sem láttam, de amit hallottam, az elég volt. Most kivételesen elsőként mentem tusolni, de amíg ott tartózkodtam, megtörtént az eset: egy kisebbfajta zuhanóbombázó belerepült Mónika hajába. Eddig nem tudtuk, hogy ezek a dögök repülni is tudnak, nem csak nagyok. De addigra annyira fáradtak és reményvesztettek voltunk, hogy jobbat úgysem találnánk már, hogy rezignáltan ott maradtunk. Gondoltuk, majd mozdulatlanul alszunk, úgy talán megússzuk. Este azért bementünk Iszfahán központjába, hogy megnézzük a világ egyik legszebb és leghíresebb keleti városát, meg aztán addig sem kell a szálláson lennünk. Lesétáltunk a Zayende folyóig, ahol a híres Szafavida kori hidak sorakoznak, a Si-O-Se Pol, a Khaju és a Chubi. Az előbbin átmentünk a túlpartra, ahol a híd lábához épült teázóban leültünk beszélgetni. Jó volt látni ezt a csodálatos, nyüzsgő, egyszerre modern és régi várost éjszaka, bár feltűnően hiányoltuk a vízipipákat a látképből. Itt néhány iráni fiatal is csatlakozott hozzánk, akik meglepően jól beszéltek angolul. Kérdésünkre elmondták, hogy mostanában nem lehet a városban vízipipázni, be van tiltva, ahogy a hangos zene is. Kicsit furcsa volt, hiszen korábban a vízpart arról volt híres, hogy ide ültek ki az emberek lazítani: beszélgettek, zenét hallgattak és vízipipáztak. Csakhogy ez a lazuló erkölcsök jele volt, így aztán betiltották. (Azóta úgy hallottam, már ismét engedélyezték.) Éjfél után elindultunk vissza, de amikor a szállodához értünk, csak egy hosszú, kígyózó fiú-sort láttunk, kispárnáikkal a hónuk alatt, amint a busz előtt várakoztak, hogy felszállhassanak aludni. Csodálkozó tekintetünket látva elmesélték, mi történt. Már sötét volt a szobájukban, a legtöbben aludtak is, amikor egyikük belépett és a kapcsolóhoz nyúlt, hogy világos legyen. Ekkor egy hatalmas csótány, ami a kapcsolón akart éjszakázni, ráesett az alatta alvó emberre, aki pánikszerűen ugrott fel. Amikor világot gyújtottak, látták, hogy szó szerint rajzás van a szobában, mert legalább 6-8 svábbogár repkedett keresztbe-kasul. Így aztán besokalltak, és elfoglalták a buszt. Ami minket illet, a mi szobánkban egyet sem találtunk, bár azért remegő gyomorral feküdtünk le aludni.
A probléma csak ott kezdődött, hogy Iszfahánban eredetileg két éjszakát és egy teljes napot akartunk tölteni, de nem ilyen körülmények között. Reggel tehát új szállást kellett keresni, de hamarosan kiderült, minden szálloda foglalt másnapra, csak napokkal későbbre van üres hely. Ezért aztán eredeti útitervünket felrúgva, másnap folytattuk utunkat Yazd felé, hogy visszafelé töltsük el a hosszú napot Iszfahánban. Ez már így jó ötletnek bizonyult.

Folytattuk tehát utunkat befelé a sivatagos területek felé, s csak elvétve láttunk egy-egy oázis városkát. Az egyik ilyen Nain volt, a másik pedig Meybod, s mindkét helyen megálltunk egy kis időre. Nainban található Irán egyik legrégibb mecsete, mely még a 10. században épült, bár nekünk lányoknak pillanatnyilag még ennél is fontosabb volt, hogy egy viszonylag tiszta WC-t találjunk. Valahogy ezzel telt el az itt töltött idő fele, és ezért nem is tudtuk teljesen kiélvezni a városka szépségét. Meybodban már több látnivaló is akadt, s talán itt sikerült a számomra legkedvesebb fotókat is elkészíteni: a szépen felújított karavánszeráj fedett ciszternáját, amelynek vizéből visszatükröződik a kikandikáló ég kékje, valamint azt a fekete csadoros asszonyt, akit a sárga homokkő hangulatú utcán akartam lefényképezni, de mire a gépem észbe kapott, a nő már befordult egy kis utcácskába, s nekem csak a lebbenő csadorja szélét sikerült megörökítenem. De éppen ez a „rontott” fotó adta vissza a pillanat tovatűnő hangulatát, s lett talán a legjobb képem. De a legkedvesebb mindenképpen. Itt láttuk a 2000 évvel ezelőtt épült Narin Galehet, egy preiszlám erődítményt, melynek szépen megmunkált tornya olyan volt, mintha óriás gyerekek homokból öntötték volna ki vödrük segítségével. Az erődítmény mellvédjéről nagyon szép panorámakép nyílt az alant elterülő sivatagi oázis-városra, s a háttérben egy, a szél által felkapott porból „készített” hatalmas függőleges tölcsérre, amint tovaszáguldott a városka mellett.
Yazdba viszonylag korán megérkeztünk, de amíg megtaláltuk az előre megígért szállást, addigra elég késő lett ahhoz, hogy az aznapra tervezett kirándulást a város szélén magasodó Hallgatás Tornyaihoz másnapra halasszuk. Persze nem is bántuk, mert mostanra valóban elértük a kimerültségnek azt a fokát, amikor többen már a rosszulléttel küzdöttek. Persze, sok volt ez: napi 400-600, néha még ennél is több kilométert buszoztunk, meleg volt, és sorra jöttek a kellemetlenségek a szállások terén, melyeknek a pihentető alvást kellett volna biztosítani. És persze több idősebb ember is volt a csoportban, akik kezdetben kellőképpen vállalkozó kedvűnek érezték magukat egy ilyen iráni túrához. Így aztán itt Yazdban csúcsosodott ki az a végső kimerültség, amikor már jártányi erejük sem volt. A szállás pedig az óváros egyik sikátorában volt, amit alig lehetett megtalálni. Géza, a csoport vezetője, és Erzsébet, aki beszélte a nyelvet, már órák óta elmentek, hogy megkeressék, de még mindig nem értek vissza. A busz utasai között kezdett eluralkodni a csüggedés. Peti, kedvenc sofőrünk utánuk ment, s amikor legalább ő visszatért a hírekkel, nem akartuk elhinni, amit mondott: csodálatos, tradicionális, régi perzsa fogadó, a legmodernebb kényelmi eszközökkel felszerelve, Internet-kapcsolattal, csöndes belső kerttel, díszmedencével és aranyhalakkal, a medence szélén pedig pink színben pompázó bougenvilla bokorral. Amikor saját szemünkkel is megláttuk, nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk a megkönnyebbüléstől, és még mindig nem akartuk elhinni, hogy mindez igaz. A kert szélén tágas és párnákkal kényelmessé tett heverők sorakoztak a szobák előtt, melyek mind a kellemes belső kertre nyíltak. Állítólag még ezen kívül is volt egy-két kisebb belső kertecske, de én azokat nem láttam, csak mesélték. Mi megint hatan kerültünk egy szobába, de ilyen körülmények között nem bántuk: szép, egyszerű, tiszta szobák, kényelmes, puha ágyak voltak benne, teljesen felújított fürdőszoba, és szivacsos ülőkéjű, hófehér, csillogó-villogó angol-WC!!! Ezt csak azért emelem ki, mert a szokásos iráni pottyantós WC-kről inkább nem beszélnék bővebben, ez viszont azok éles ellentéte volt. Még az sem szegte kedvemet – de mint utólag kiderült, még jól is jártam vele – hogy nekem csak egy pótágy jutott, egy kinyitható puha fotel, amit a kinyitott ajtó (vagy ablak? Nem tudom, minthogy csak ez volt a szobában, de ebből rögtön négy darab, és mind a padlóig értek) elé tettek. Így aztán másnap reggel olyan kilátásra ébredtem, amilyenre eddig még sohasem. Az ajtónk előtt az egyik, előbb említett heverő állt, amin előző este csoportosan heverésztünk, és teáztunk, végre teljesen felszabadultan, és lassacskán beláttuk, hogy érdemes volt kivárni mindezt. Alatta pedig a csodaszép kert. És boldogok voltunk, hogy ebből az idillből rögtön két éjszaka is lesz, hiszen ebben a városban is hosszabban időztünk.

Reggel tehát kihajtottunk a város szélén magasodó Hallgatás Tornyaihoz, amelyek a zoroasztriánusok jellegzetes temetkezési helyei voltak. Ők a tüzet és a földet szentnek tartották, így aztán nem szennyezhették be ezeket az elemeket a tisztátalan holttestekkel. Ezért azokat kihelyezték ezekbe a tornyokba, hogy az időjárás, valamint a vadállatok letisztítsák a csontokat, majd összegyűjtötték, és eltemették azokat. Szóval mindennek tudatában kicsit összeszoruló gyomorral kaptattam fel a meredek hegyoldalra, a már korán reggel is legalább 38 fokos melegben, miközben sehol nem volt még egy tenyérnyi árnyék sem. Amikor felértünk az egyik csúcsára, és belestünk a torony oldalán tátongó lyukon, amin keresztül be lehet jutni a tetejére, egy japán turistacsoportot pillantottunk meg. Elnevettük magunkat: ők azok, akik még a leglehetetlenebb helyeken is ott vannak, miért is lepődtünk meg ezen? Fent az építmény tetején furcsán magasztos érzés kerített hatalmába; már korábban is olvastam ezekről az óperzsa, zoroasztriánus temetkezési helyekről, de akkor még nem igazán tudtam elképzelni, hogyan is festhettek a valóságban. Hát, mit mondjak. Minden elképzelhetőnél látványosabb, bár nem ez a megfelelő kifejezés ezekre a tornyokra. Talán megrendítő jobb lenne. Egyszerű, és hatalmas. Persze ez a fajta temetkezés már be van tiltva a fertőzésveszély miatt, s a tornyok most már csak turistalátványosságként funkcionálnak. Ezután az Ateshkádét, a Tűztemplomot kerestük fel, ahol Kr.u. 470 óta folyamatosan ég a szent tűz. Homlokzatán ott volt a színes Farvahar jel, a zoroasztriánusok, vagy mai nevükön párszik szent jelképe, melyet óperzsa tanulmányaimból már ismertem: ugyanez a jel volt minden Akhaimenida király legszentebb jelképe is (Persepolisban is ott volt a palota romjain, teljesen épen, kivehetően, éppen csak nem volt ilyen színes). És még egy helyről ismerős volt: amikor Freddy Mercury, a Queen együttes legendás frontembere meghalt, és a világ legjobb zenészei egy felejthetetlen emlékkoncertet adtak tiszteletére a Wembley stadionban, amelyet itthon is közvetítettek, a Farvahar akkor is ott tündökölt a stadion tetején. Minthogy Freddy Mercury is párszi, azaz zoroasztriánus vallású volt. Az Ateshkádé után, immár a város igazi központjában megnéztük a csodálatos Amir Chaqmagh mecsetet, melyet ugyan már előző este, kivilágítva is megcsodáltunk, sőt, fel is mentünk a minaretekig, most azonban teljes nappali szépségében láthattuk. Később elsétáltunk a Maszdzsed-e Dzsaméhoz, vagyis a Péntek mecsethez, ami az egyik legszebb mecsete Iránnak, de a legmagasabb minaretjei biztosan ennek vannak. Gyönyörű kék csempék, kalligrafikus díszítések, belül pedig az áttört kék-fehér csempés falak, a lyukakban elhelyezett imakövekkel, igazi témát nyújtottak megint a fotózáshoz. Délután szabadprogram keretében megkerestük Nagy Sándor börtönét (csak miattam, de legalább nem az egész csoport jött, hanem csak hárman voltunk lányok, ugyanis nagy csalódás volt). Szerintem az ember sosem járt itt, a börtönből pedig semmi sem látszik, mert hogy egy középkori iskola van a helyén. Csak azt mondják, hogy az alján volt valamikor. Ezután igyekeztünk vissza, hogy a Zurhanéig még szőnyeget tudjunk nézni, vagy venni, ha olyat látunk. Egy fiatal, de szemtelenül szép szőnyegárus fiúhoz tévedtünk be. Olyan szép arca volt, hogy alig tudtam róla levenni a szemem, és olyan modernül volt felöltözve, ami szokatlan volt ezen a távoli vidéken. Vettem egy nagyon mutatós színű, hennával festett, kék mintás kis perzsát, Gabi pedig egy selyem-perzsát, elvégre Iránból mégsem lehet szőnyeg nélkül hazamenni. Ezután már sietősre kellett fognunk a lépteinket, ráadásul úgy, hogy lehetőség szerint ne nagyon tévedjünk el az óváros egyforma sikátoraiban. Visszataláltunk az Amir Chaqmagh előtti térhez, ahol a találkozó volt megbeszélve. Innen már együtt mentünk a csoporttal egy jellegzetes, kupolás kis épülethez, ahol a Zurhanét, vagyis az Erő Házát tartották. Ez az irániak tradicionális, ősi eredetű sportja, amellyel legjobb erő-sportolóikat készítik fel (mint tudjuk, az iráni súlyemelők a világ legjobbjai között szerepelnek a világjátékokon). Egy élő zenére – dob –, és énekre folytatott tánc és testmozgás keveréke, ahol különböző méretű, padlizsán formájú súlyokat emelgetnek, és forgatnak a fejük felett. Gondolom, az ízületeiknek semmi baja… Erre a dologra korábban nem hogy nőket, de még külföldieket sem engedtek be, úgyhogy igencsak megtisztelve éreztük magunkat, hogy ilyen szíves látásban volt részünk. Este megint csak a kellemes, illatos kertben ejtőztünk a heverőkön, teát iszogatva. Nem is nagyon akartunk tovább menni innen, mert féltünk, hogy ez a szép szállás csak egy alkalom volt, és megint jönnek a szörnyű, csótányos lebujok. De szerencsére, azt a pechszériát végleg magunk mögött hagytuk.

Yazdból délnyugat, Shiraz felé vettük utunkat. Persze előtte még útba ejtettük Abarkuht, ahol egy csodálatos, több száz éves gonbadon (síremlék) kívül megnézhettük a világ második legöregebb fáját, egy 5000 éves ciprusfát is. Két hetet nyugodtan letagadhatna. Mellesleg tényleg szép, formás fa, sosem gondolnám, hogy ez a matuzsálem tanúja volt az egész történelemnek, s nem csak annak egy szeletének. De szegény, ő sem kerülhette el az immár világszerte elharapózó graffitis rongálást, ugyanis mindenféle fa(l)firkák éktelenkednek törzsén. Itt ért engem egyik jelentős iráni veszteségem is, az immár négy éve hűségesen szolgáló, kedvenc T. H. vietnami papucsom végleg megadta magát, miután nem bírta szuflával a hegymászást, és elszakadt. Érzékeny búcsút vettem tőle, kidobtam egy szemetesbe, majd az éles murvával felszórt talajon mezítláb evickéltem el a buszig. Néha még ma is elszorul a szívem, ha rágondolok. RIP. Abarkuh után iráni utazásom egyik fénypontja következett: Pasargadae, Naqsh-e Rostam és Naqsh-e Rajab, a három ókori emlékhely. Amint közeledtünk Pasargadaehoz, Nagy Kürosz fővárosához, izgatottságom fokozódott, pedig tudtam, hogy síremlékén és néhány oszlopmaradványon kívül semmit sem fogunk látni. Mégis, amikor rákanyarodtunk az UNESCO által védettnek kijelölt területhez vezető kis útra, nem bírtam tovább ülve maradni. Szerintem én szálltam le elsőként a buszról. Ott magasodott előttem Kürosz sírja a maga nemes egyszerűségében, s mögötte egy napsütötte, széles síkság húzódott, mely valamikor a legelső perzsa fővárosnak nyújtott tág teret, olyannyira, hogy a későbbi perzsa városoknak, Persepolisnak, Susának és a többieknek ez a város adta a követendő mintát: hídjaival, kertjeivel, oszlopsoros palotáival és nyitott oszlopos pavilonjaival. De mostanra mindezekből semmi sem maradt, csak az első perzsa hódító nemesen egyszerű síremléke. A hófehér, mészkőből épült, kicsiny házikó formájú sírkamra hat lépcsőfokból álló talapzaton nyugszik. Semmi díszítés, semmi felirat nem található rajta, mégis nagyon szép. Még mielőtt elfelejteném: pillanatnyilag ez is fel volt állványozva, mint olyan sok műemlék Iránban, hogy megóvják őket az enyészettől. Bár érthető, sőt követendő, azért egy kicsit elszontyolodtam, hogy éppen most, amikor végre láthatom. Csak nehezen tudtam otthagyni a sírt, hogy lassan a többiek után menjek, és felfedezzem a többi maradványt is: Kürosz palotájának, a kis pavilonnak és az audiencia csarnoknak a maradványait, majd felmásztunk a Takht-e Soleyman magaslatára (erről máig nem tudják biztosan, hogy mi lehetett, talán valamiféle erőd, vagy palota alapja). Innen csodálatos kilátás nyílt egészen messzire, a síkság peremén magasodó hegyek láncáig. Pasargadae utolsó látnivalója a hajdanán szabályos téglalap alakú kőtorony volt, mely egyesek szerint valószínűleg zoroasztriánus tűzoltárként funkcionált, de biztosan ezt sem lehet megállapítani. Egy biztos: egy nagyon hasonló építmény magasodik Naqsh-e Rostamban is, szemben a királysírokkal, csak az sokkal jobb állapotban maradt fenn, mint ez itt, Pasargadaeban. Ezután az innen nem messze fekvő Naqsh-e Rajabba mentünk. Ez nem egy település, hanem egy szikla hasadék, amelybe csodálatos, embermagasságú, vagy még annál is nagyobb Szasszanida domborműveket véstek, Shapurról, a második uralkodóról (Kr.u. 243-273), akit generálisai vesznek körbe beiktatásának alkalmával, valamint főpapjáról, Karterről, a Mobad-e-Mobadenről (Papok papja). Végül átmentünk az út túloldalára, Naqsh-e Rostamba, amely az előző helytől alig pár kilométerre fekszik. Itt vannak eltemetve a leghíresebb Akhaimenida királyok: Nagy Dareios, Xerxés, II. Dareios, Artaxerxés, és itt látható az ún. Ka’aba Zardusht, a korábban említett pasargadaei kőtorony ép példája. A sziklasírok csak azután tűnnek elő, miután az ember felkaptat egy emelkedőre, de a hatásuk leírhatatlan. Legalábbis számomra az volt. Általános iskolás korom 5. osztálya óta, amikor először tanultunk a görög-perzsa háborúkról, amikor először hallottam Dareioszról, és Xerxészről, izgatta a fantáziámat ez a világ. Később, amikor a római történelemről átnyergeltem a görög, és azon belül is a hellenisztikus történelemre, vagyis Nagy Sándorra, és hadjáratára a Perzsa Birodalom ellen, egyre többet foglalkoztam a kapcsolódó anyagokkal, olvastam a szakkönyveket, de sosem mertem arra gondolni, hogy mindezt valamikor a saját szememmel is látni fogom. Számomra a jordániai Petra is olyan leírhatatlan élmény és olyan csodálatos gyönyörűség forrása volt, hogy mindig vissza fogok oda vágyni, azonban ezek a helyek azért olyan megindítóak, mert az ember sosem gondolná, hogy Iránba valaha is eljuthat. Jordániába sokkal inkább. És most ott sorakoztak a szemem előtt a perzsa királyok pompás sziklasírjai, fenn a magasban. Azé a Dareioszé, aki Kr.e. 486-ban halt meg, majd ide temették. Igaz, csontjai már nincsenek itt, de sírja pontosan kifejezi azt a nagyságot, és dicsőséget, ami életében valószínűleg körbevehette. Nem túldíszítettek, nem színesek, nem hivalkodóak, mégis tökéletesen kifejezik azt, hogy a hajdani világ egyik legnagyobb és legdicsőségesebb államának uralkodói nyugodtak itt. Még környezetük is nyugalmat és fenséget sugároz. Lassan lebukott a nap a sziklafal mögé, a lenti szántóföldön már elnyújtott árnyékok rajzolódtak ki, úgyhogy lassacskán el kellett indulnunk, hogy még a teljes sötétedés előtt elérjük legdélebben fekvő úti célunkat, Shirazt. Ha Kürosz sírját nehezen tudtam otthagyni, akkor a királysírokat még nehezebben.

A város, mely közel 1500 méter magasan fekszik a Zagrosz hegységben, és amely már a 9. század óta létezik, olyan kellemes hangulatú, ugyanakkor olyan modern, amire nem számítottam. Persze senki se egy felhőkarcolóktól agyonnyomott metropolisra gondoljon. Tipikus keleti atmoszférájú város, de mégis megtalálhatóak itt a modern építészet példái is, rögtön már a városba való bejutáskor: a csaknem 1000 éves Korán kapu mellett a hegyoldal egészen új stílusú kiépítéssel büszkélkedhet. A Korán kapu eredetileg a városba vezető díszes bejáratnak épült, és az a fáma járja, hogy aki átmegy alatta, az egyszer még visszatér a városba. Mondanom sem kell, amikor elhagytuk a várost, még megálltunk, hogy átmenjünk a kapu alatt. Ebben a városban is kellemes, kényelmes és európai igényeknek megfelelő szállodában találtunk szállást, és bár egyetlen bátor csótány itt is akadt, igaz, csak a kertben, valamelyik fiú végül megtanította úszni szegény párát. Esténként (minthogy itt is két éjszakát töltöttünk) a díszcserjék alatt álló kerti heverőkön töltöttük az időt; teáztunk, és végre vízipipázhattunk. Másnap hosszú városnéző túrát szerveztünk: délelőtt elmentünk a város két híres szülöttének, Sza’adinak és Hafeznek, a két költőnek a sírjához. Mindkettő tágas, virágokkal és formára nyírt buxusokkal, díszcserjékkel teleültetett kert közepén áll, és mindkettőt folyamatosan látogatják az iráni emberek. Arra gondoltam, hogy ők mennyivel több megbecsülésnek örvendenek, mint Magyarország bármelyik irodalmára. Ott az emberek sűrű tömött sorokban állják körül a díszes sírokat, amelyeket a folyamatos érintés, simogatás már fényesre koptatott.

Ezután ellátogattunk a csodaszép Maszdzsed-e Vakilhoz, melynek fedett imaterét 48 monolit pillér tagolja. Ettől egészen egyedi stílusa lett ennek a szép mecsetnek. Programunkban szerepelt még Imam Reza testvérének, Szeyed Amir Ahmad sírjának, a Shah Cheragnak a meglátogatása is, amely Irán egyik legjelentősebb zarándokhelye, és mivel Qomba beengedték csoportunkat, reméltük, hogy ide is bejuthatunk. Sajnos nem így lett. Ezer színben pompázó ruháinkról gyanították, hogy nem vagyunk mohamedánok, ezért nem mehettünk be. De azért így is megoldottuk: megkerültük az intézményt, és egy pici sikátorból, az egyik mellékbejáraton megközelítettük a sír-komplexumot. A fiúk közül páran belógtak, hogy néhány képet készítsenek, és még néhányan lányok is bekukucskáltunk, de mivel innen azért nem ugyanaz a látvány fogadott, nem maradtunk sokáig. Furcsálltuk, hogy amíg Fatima sírjánál vendégszeretőbbnek és kedvesnek bizonyultak az intézmény vezetői, itt szigorúan elutasítottak minket. A délutáni program a nagy bazár megtekintése volt, és szőnyegvásárlás. Shiraz a leghíresebb szőnyegkészítő városok közé tartozik, bazárjának külön szárnyai csak szőnyegárusokkal vannak megtöltve. Gyönyörű kelimek, színpompás perzsaszőnyegek, óriási selyem-perzsák állnak hegyekben. Én már csak bámészkodtam, mert már korábban megvettem, amit haza akartam vinni, de így is óriási élmény volt. Később, amikor már szabadprogram volt, Gabival, Mónikával és az egyik fiúval, Attilával leváltunk a többiekről, és elmentünk harapni valamit. Hangulatos kis tradicionális éttermet találtunk a bazár egyik sikátorában, ahol jóízűen megebédelhettünk. A helyiek ajánlották a helyet, és valóban Irán talán egyik legjobb éttermét fogtuk ki, mert – bár itt is kebabot ettünk – megkóstolhattunk egy jellegzetes egytálételt is, amit agyagcserépben kínáltak, és végeredményben ez volt talán a legfinomabb ebéd, amit kint kóstoltunk. A velünk szemben lévő asztalnál két helyi lány ült, akik közül a szemben helyet foglaló olyan gyönyörű volt, hogy képtelenek voltunk levenni róla a szemünket, majd az ebéd végén bátorkodtunk megszólítani, hogy ilyen szép lányt még sosem láttunk, megengedi-e, hogy egy képet csináljunk róla. Kicsit talán zavarba jött, mert elpirult, de beleegyezett. Azt hiszem, nem véletlen, hogy az iráni emberekre mondják az antropológusok, hogy a Föld legszebb embercsoportja. Ebéd után, útban a szálloda felé, az Arg-e Karim Khan mellett vitt az utunk. Ez Shiraz középkori erődítménye, négy sarkán egy-egy kör alakú bástyával, melyek közül az egyik már kissé megsüllyedt, és ezért meglehetősen csálén állt. Amit igazán sajnáltam, hogy nem jutott rá időnk megtekinteni, az az erődítmény belseje (állítólag nagyon szép belső kertje van), valamint a Bagh-e Eram, más néven a Paradicsom kert, amely szintén Irán egyik nevezetes kertje, és ciprusfáiról híres. Este még visszajöttünk páran a bazárba, hogy vegyünk néhány emléket itt is. Én eddig a szőnyegen kívül vettem egy apró, de szép kiállítású Koránt, két imakövet, egy apró, ezüst Farvahar-medált, egy csodaszép, hímzett díszpapucsot, egy Allah (vagy talán Hosszein) nevét kiadó csempe-faldíszt, néhány kis, kőből készült óperzsa témájú asztali nehezéket, három könyvet Persepolisról, és most egy meglehetősen nagy, persepolisi bikaformájú oszlopfőt, amely mintha valami vulkanikus, könnyű kőből lett volna elkészítve, mert a súlya egészen csekély. Persze ehhez kellett Peti segítsége, ő alkudta le nekem az eredeti ár felére (én, bevallom, képtelen vagyok alkudozni, pedig ezeken a helyeken szinte sértés nem alkudni). Persze ezt a csodát még valahogy el is kellett juttatni épségben Budapestre. Szerencsémre megesett rajtam a szíve, és a busz egy titkos, de biztonságos odújába tette a hazaúton bikaoszlopfőmet, úgyhogy legnagyobb csodálatomra csak az egyik bikafej egyik szarvának a csücske törött le, amit szépen meg lehetett ragasztani, így nem is látszik apró fogyatékossága, húgom legnagyobb örömére, minthogy ezt neki hoztam.

Másnap reggel elindultunk vissza, észak felé, Iszfahánba, de előtte még megálltunk a Shirazhoz közeli Persepolisban. Nekem ez volt a leginkább várt esemény, hiszen emiatt indultam el az egész útra. A busz egy hosszú bevezető úton, a parkolóban állt meg, ahonnan még tovább kellett mennünk gyalog, de az út végén már messziről látni lehetett a magas platformot, amin az egész palota-komplexum magasodik. Ez volt a gyengém. Éreztem, ahogy elszorul a torkom, és majdnem a sírás kerülget. Azt hiszem, meghatódtam. Ott állhattam végre annak az ókori fővárosnak a romjai előtt, amelyről eddig csak olvasmányaimból tudtam, de úgy ismertem már, mint a tenyeremet. És amely abszurd módon, Nagy Sándor barbár tettének köszönhette azt, hogy meglehetősen jó állapotban maradt fenn. Azzal, hogy a makedón király felgyújtatta Perzsia fővárosát (bosszúból, amiért korábban, a görög-perzsa háborúk idején, a perzsák felgyújtották a görög templomokat), az nem a lassú enyészetnek lett kitéve, hanem a gyors pusztulás következtében több dolog maradt meg belőle. Végre, amikor rendeztük sorainkat, megvettük a jegyeket, elindulhattunk a hatalmas, felfelé vezető lépcsősor felé, amelynek tetején a lenyűgöző Nemzetek Kapuja, az egész komplexum főbejárata magasodott. A hajdani pompás főkapuból mára csak a két-két bikatestű és emberfejű lamassu maradt meg, melyeken keresztül még ma is hömpölyög a tömeg. A kifelé néző, baloldali lamassu talapzatában aztán megkereshettük (bár nem volt nehéz megtalálni) gróf Széchenyi Andor 1892. december 3.-án belevésett falfirkáját. Állítólag ezen a szobron van valahol egy másik magyarnak, Vámbéry Ármin, orientalista tudósnak is belevésve a neve, de ezt nem találtuk meg végül. Lassacskán haladtunk befelé, én minden követ, minden oszlopfőt szorgalmasan fotóztam, s közben azt sem tudtam, hová kapjam a fejem, mert annyi izgalmas látnivaló volt. Griffek, oroszlánfejek, hatalmas lófejek, majd magas falak perzsa testőrök soraival, egy másik falon maga Dareiosz hadakozik egy szárnyas, szarvas, oroszlánfejű szörnnyel, másutt a már korábban említett Farvahar-jel, aztán a híres Xexész-kapu lépcsősora, ahol a hatalmas birodalom minden részéről érkező alattvalók érkeznek a Nagykirály színe elé földjük ajándékaival. Felemelő érzés volt mindezt a saját szememmel látni. Aztán az Apadana-palota égbetörő oszlopai, ahogy a felhők nélküli kék égen kirajzolódnak… bárhol is láttam eddig fotókat Persepolisról, mindig valószerűtlenül kék volt az ég, és szikrázóan sütött a nap, és én mindig meg is voltam győződve arról, hogy ezt biztosan fotoshoppal alkották meg. De most látnom kellett, hogy ez valóban ilyen, hiszen az én képeimen is valószerűtlenül kék az ég, és szikrázóan süt a nap, pedig hozzá sem nyúltunk a képekhez e célból. És olyan meleg volt, mint eddig még sehol iráni utunk során, ennek ellenére nekem éppen most sikerült megfáznom, miután a tűző napról beszálltam a légkondicionált buszba, úgyhogy mire Iszfahánba értünk, kész volt a baj.
Estefelé értük el a Szafavida kori perzsa fővárost, mely valaha a világ egyik legnagyobb városa volt, s virágzása 1050-től 1722-ig tartott. Mivel a szervezett, csoportos városnézéshez már meglehetősen késő volt, miután elfoglaltuk szállásunkat, elmentünk vásárolni a bazárba. Élelmiszert, meg amit még találtunk. Ugyanis szobánkban konyha is volt, némi felszereléssel, így aztán elhatároztuk, hogy vacsorát főzünk. Vettünk tojást, hagymát, olajat, hogy egy jó kis magyaros rántottát üssünk össze, már amennyire az itteni hozzávalókból meg lehet ezt valósítani. Azt hiszem, egészen jól sikerült. A Yazdban elkezdett esti „házibulik” mostanra általánossá váltak, és feltették a koronát a mindennapi látnivalókra.

Másnap ismét sűrű program várt ránk: mindenekelőtt reggel átkeltünk a Zayande folyón, át a Dzsolfa negyedbe, hogy megnézzük Irán egyik legnagyobb és leggazdagabb örmény templomát, a Vank-katedrálist. Gazdagon díszített belső faliképei szokatlanok voltak a katolikus templomokéhoz képest, holott ezeket is itáliai művészek festették az 1600-as évek közepén. A templom udvarán számos orthodox és protestáns sír található. Ezután átmentünk a város központjában található, világhírű, s szintén a Világörökség Részét képező Naghs-e Jahan térhez, mely a világ egyik legnagyobb tere. I. Abbas sah 1602-ben létesítette, eredetileg lovaspolo versenyek céljából, s körülötte Szafavida-kori műemlékek sorakoznak: a tér keleti oldalán áll a csodálatosan szép Seykh Lotfollah mecset, melyet Abbas apósa emlékére emeltetett. A mecset kupolája kívülről is lenyűgöző, de belülről talán még ennél is szebb. A sok megszokott kék csempés iráni mecset mellett ez sárgán domináló alapszínével egészen különleges volt. Átsétáltunk a tér déli oldalán magasodó Sah mecsethez, mely ugyan a megszokott kék csempés és kalligrafikus díszítésével egészen „szokványos” volt, de olyan gazdagon és olyan elegánsan építették meg, hogy egyike a legjelentősebb és legjellegzetesebb iráni mecseteknek. Ja, és a leghíresebbeknek is. A tér nyugati oldalán áll Abbas sah magánpalotája, melynek harmadik szintjén egy tágas és óriási terasz foglal helyet, ahonnan az uralkodó és kísérete a lovaspolo meccseket, tűzijátékokat és katonai bemutatókat követhette figyelemmel. A hatodik szinten választékosan és aprólékosan kialakított mennyezetű zeneterem van. A tér északi oldalán pedig a bazársor fut végig. Életemben ilyen szép teret még nem láttam. Miután mindezt végignéztük, a csoport szabadprogramot kapott, úgyhogy kisebb csoportokra szakadtunk. Mi lányok még nézelődtünk egy darabig a teret körbevevő üzletsoron, bár én annyira küszködtem náthámmal, hogy egyszerűen képtelen voltam megmaradni a légkondicionált helyiségekben, úgyhogy inkább kint várakoztam a 40 fokos melegben. Itt legalább nem fáztam. Persze az egész délelőtt tartó gazdag program annyira kifárasztott minket, hogy haza akartunk menni kicsit pihenni, mielőtt folytattuk volna Iszfahán felderítését. Sajnos ezzel viszont lecsúsztunk a szépséges Hasht-Behest Palota és a nem kevésbé mutatós Chehel Sotun, vagyis Abbas sah kerti pavilonjának megtekintéséről, ugyanis mire visszaértünk, ezek a helyek már bezártak délután. És van még egy iszfaháni hiányom: a híres Khaju híd, amelyet szintén nem láttunk. Sajnos erre a városra ennyi nap kevésnek bizonyult, hogy minden látnivalóját megtekintsük. Az esti főzést és teázást a szállodában már természetesnek vettük.

A tizenhetedik napon Iszfahánból az északnyugati Hamadanba tartottunk, és már erősen lenyugvóban volt a nap, mire megérkeztünk. Elvárásaimmal ellentétben – minthogy ez a város az ókori méd állam fővárosa, Ekbatana volt, később pedig az Akhaimenida királyok téli rezidenciája lett, s korábban rengeteget olvastam róla – végül egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Pedig földrajzi adottságai erre predesztinálták volna, minthogy kellemes klímáját az 1829 méterrel a tengerszint feletti fekvésének köszönhette, a Zagrosz hegység láncai között. De valószínűleg az a két incidens vette el a kedvünket, ami itt ért minket, egy egész napos fárasztó buszozás után: egyrészt rengetegen voltak a városban, szokatlanul nagy volt a tömeg még Iránhoz képest is, amitől hamarosan tömeg-fóbiánk lett, ráadásul, amikor beültünk egy gyorsétterembe, hogy elfogyasszuk az aznapi kebab adagunkat, a helyiek belénk kötöttek (fogalmunk sincs miért), s majdnem tettlegességig fajult a dolog. Mint utólag kiderült, még a visszajáró pénzzel is átvágtak, miután visszaéltek azzal, hogy nem tudjuk biztosan megállapítani a pénzen szereplő arab feliratot. Ezután pedig a következő feszültséget az adta, hogy itt igen nehezen találtunk megfelelő szállást. Szegény Gézáék már fél Hamadant bejárták, hogy valami elfogadható helyet találjanak, s bizony komolyan beesteledett, mire végre találtak egy tiszta, de meglehetősen szűk vendégfogadót. Itt nem hogy csótány nem volt, de még a cipőket is le kellett vennünk, mielőtt bementünk a szobákba. Viszont aznap este tízen szorongtunk egy szobában lányok, s még szerencse, hogy sikerült kiharcolnom magamnak egy nem emeletes ágyat, mert fent a magasban biztosan nem tudtam volna aludni. És itt megint csak sorba kellett állni a zuhanyzóért, úgyhogy ismét éjfél felé sikerült ágyba kerülnünk. Másnap reggel még megnéztük Eszter és Mordekháj sírját, Irán legjelentősebb zsidó zarándokhelyét, amit ugyan előző este már egyszer megtekintettünk a rácsokon keresztül, de mivel akkor már túl későn jöttünk, zárva volt, most ismét eljöttünk, hátha több szerencsével járunk. Most viszont túl korán érkeztünk, mert még nem nyitott ki. Így aztán feladtuk, és mentünk tovább. A buszból láthattuk a 11. századi perzsa filozófus és tudós, Avicenna mauzóleumát, majd megnéztük a 12. századi Gonbad-e Alaviant, egy késő szeldzsuk-kori síremléket, végül pedig a városból kifelé az ókori maradványokat rejtő dombot, a Hagmatanat. Itt legnagyobb bánatomra már nem álltunk meg, de állítólag nem is nagyon van mit megnézni.

Hamadanból ismét Tabriz felé tartottunk, az utolsó iráni városba utunkon, de még útközben megálltunk Soltaniyénél, hogy megnézzük a világ legnagyobb téglakupoláját, vagyis az Oldzsait-mauzóleumot. A sírtemplom kék, fehér és fekete mozaikdíszítményeit tipikusan mongolnak tartják. Tabrizba késő délután érkeztünk meg, és itt kiderült, hogy ismét csak érdekesen fog alakulni hátralévő programunk, ami a csoport egyik felének nem tetszett, és emiatt rendesen lázongani kezdtek. Úgy döntöttek ugyanis a csoportvezetők, hogy éjszakára most nem keresünk szállást (valószínűleg nem is igazán találtunk volna), hanem késő este elindulunk Maku felé, a határhoz, hogy a napfelkeltét a hegyekben megbúvó, gyönyörű Ghara Kheliszénél, vagyis az örmény Szent Thaddeus kolostornál töltsük. Ez a program eredetileg idefelé volt tervezve, de mivel 6 órát vesztegeltünk a határon, és emiatt az egész későbbi program borult, így akkor kimaradt. Ha pedig másnap délelőtt el tudjuk hagyni Iránt, akkor délután még fürdeni is lehet a Van-tóban, Törökországban, amit viszont már mindenki nagyon várt. Így aztán Tabrizban legfeljebb 4 órát akartunk már csupán eltölteni, úgyhogy egy laza városi sétát terveztünk csak, vacsorával egybekötve. Utunk elején is megálltunk Kelet-Azerbajdzsán fővárosában, most mégis annyira más volt a város, mintha nem is ugyanaz lett volna. Esti kivilágítása és könnyed, nyüzsgő, modern városiassága egészen európai hangulatot kölcsönöztek neki, csupán a mindenütt fellelhető, színes „gyémántfák” (színes üveggyöngyökből kirakott műfák), műpálmák és a szintén mindenütt megtalálható Khomeini-plakátok jelezték, hogy még nem hagytuk el Iránt. És persze a fejkendős vagy csadoros asszonyok. Nagyon kellemesen alakult az este, pedig eleredt a rég nem látott eső is. Mire visszaértünk a buszhoz, már rendesen zuhogott. Most előrelátóan hamar „rátettem a kezem” az egyik, közlekedőben lévő fekvőhelyre, így tudtam egy darabig aludni, de mivel a hely igencsak szűk volt, negyedóránként valaki rendesen vesén rúgott, vagy rálépett a hajamra (és akkor a kissé érett lábszagról nem is beszéltem), egy idő után inkább előre költöztem a sofőrülés melletti idegenvezetői székre. Azt nem mondom, hogy kialudtam volna magam, mert menet közben, már fent a hegyekben annyira szakadt az eső, hogy majd betörte a szélvédőt, az esőcseppek hangos dobolása folyamatosan hallható volt, az ablaktörlők alig bírtak vele. Én pedig szépen beleszőttem álmaimba, de még azt is, hogy elromlott a busz fékje, és mi egyre gyorsuló iramban csúszunk vissza, és már nem lehet megfogni. Utólag Peti elmesélte, hogy az eső tényleg szakadt, de azért ennyire nem volt rossz a helyzet. Egy ízben tényleg tolattunk, de nem azért, mert elromlott volna a fék, ráadásul egyszer még a rendőrök is megállítottak minket. Tehát végül inkább előre kucorodtam a legelső ülésre, Józsi, a másik sofőr mellé, és ott próbáltunk aludni. Még pokrócot is kerítettünk, úgyhogy ez végül még kényelmesebb is volt, de amikor pirkadni kezdett, már nem tudtunk tovább aludni. Vagyis tudtunk volna, de nem ilyen körülmények között. Ezért inkább csak nézelődtünk ki az ablakon. A nagy szélvédőn keresztül minden izgalmasabb volt. Még olyan sötét volt hajnali 3 körül, hogy a reflektor fénypászmáján kívül minden tök fekete volt, és azt sem tudtuk, hogy mi van mellettünk. Csak a vékonyka út kanyargott előttünk, s közben halkan beszélgettünk. Fogalmunk sem volt, hogy merre járunk, és hogy egyáltalán jó felé megyünk-e? Végre jött egy magányos teherautó, amelynek sofőrjétől végül kézzel-lábbal sikerült megtudakolnunk, hogy még nem hagytuk el a Ghara Kheliszét. Azt mondta, hogy csak menjünk bátran tovább, nem fogjuk eltéveszteni, mert hogy ki lesz világítva. Ezen az Isten háta mögötti, eldugott helyen mindezt elég nehéz volt elképzelni. De tényleg: egyszer csak ott fehérlett előttünk a feketeségben, teljes valójában ki volt világítva. Ekkor már lassan hajnalodott, s az ég fekete színét kezdte felváltani a sötétkék minden árnyalata. Itt megálltunk, hiszen még csak 4 óra volt, a legtöbben még aludtak, s a kolostor is zárva volt. Viszont nagyon izgalmas képeket sikerült készíteni ilyen korai időben. A nomád körülmények között legalább fogat tudtunk mosni egy-egy palack víz segítségével, a busz mellett. Végre kinyitották a kolostor kapuját is, s mi bemehettünk megnézni a 8. században épült, szép, egyszerű, de nagyon látványos örmény épületet, melynek környezete, a kopár hegyek is sejtelmes hangulatot kölcsönöztek. Amikor végül lassan elindultunk visszafelé, csak álmélkodtunk, hogy idefelé milyen mély szakadékok és éles kanyarok mellett jöttünk el teljesen gyanútlanul, ahol ráadásul Peti egyszer még meg is fordította a buszt teljes egészében. Még jó, hogy nem láttuk, hogy mibe zuhanhattunk volna bele, ha nem elég ügyes és tapasztalt. Délelőtt aztán elértük a határt, és a belépéssel ellentétben a kilépés alig egy órát vett csak igénybe. Amint átgurultunk az iráni-török határelválasztó vonalon, egyszerre téptük le magunkról a két hete szinte hozzánk nőtt kendőket. Már el is felejtettük, hogy kinek milyen színű haja van. Nem mintha annyira elviselhetetlen lett volna, de nekünk, európaiaknak ez idegen, és szokatlan viselet. Mégiscsak kényelmesebb kendő nélkül létezni.

Az idő az előző nap óta semmivel sem lett jobb; hűvös volt, és folyamatosan lógott az eső lába, időnként el is eredt, úgyhogy Van-tavi fürdőzésünk kezdett veszélyben forogni, pedig már nagyon vártuk, hogy egy szál fürdőruhában úszhassunk egy jót. A Muradiye-vízeséshez tervezett megállónkat így is kihagytuk (én azért sajnáltam, mert szeretem a vízeséseket, még ha ez valószínűleg nem is a Niagara). Úgy terveztük, hogy Van városában, a tó mellett fogjuk tölteni az éjszakát, és délutánra el is értük a valószerűtlenül kék színű tavat, amelyről később kiderült, hogy igen magas a lúgos kémhatása, és feltehetőleg ezért kékebb a vártnál. Először persze elfoglaltuk szállásunkat a kis kurd városban, amely meglepetésemre egészen modern és kellemes hangulatú volt. A szálloda is szép, tiszta és kényelmes volt, és itt már csak hárman aludtunk együtt egy szobában. A fürdőzés végül érdekesen alakult: az idő semmivel sem lett jobb, de eddigre már annyira eltökéltük, hogy ha törik, ha szakad, mi megmártózunk majd benne, hogy semmi sem vehette el a kedvünket. Kis hajóra szálltunk, amely átvitt bennünket az ékszerszerű kis Akdamar szigetre, melyen szintén egy újabb örmény kolostor állt. Gyönyörű fotókat tudtunk csinálni itt is; a borús, esőfelhős idő még izgalmas hangulatot is vitt a tájképekbe, s talán szebb is lett így, mint egy hagyományos, napsütötte, de unalmas tájkép vízzel és  sziklával. Mire bemehettünk a tóba úszni, addigra eleredt az eső, mely már egész nap várható volt. De nagyon kellemes volt, és kimondottan élveztük. Este egy elegáns étteremben vacsoráztunk, de ezúttal kimaradt az esti szoba-party, mert mindannyian olyan fáradtak voltunk, hogy korán ágyba zuhantunk.

Másnap reggel tovább indultunk Diyarbakir, Kurdisztán fővárosa felé, de előtte még megálltunk Gevasnál, a tóparton, hogy megnézzünk egy szép, régi szeldzsuk kori temetőt. A háttérben az Örmény-Toros hegység szép formájú lánca húzódott, mellettünk pedig a hihetetlen kékségű Van-tó vize csillogott a napsütésben, mivel mostanra végre kisütött a nap is. A temető elszórt sírjai egy kecses kümbetet (ugyanaz, mint az iráni gombat) fogtak körbe, és egyáltalán, nagyon kellemes volt az egész környezet. A nap első felében még a Van-tó partja mentén vitt az utunk, majd letértünk Bitlis és Batman felé. Bitlis ókori eredetű erődítményéről híres; amikor Nagy Sándor ideért, Bitlis nevű hadvezérét bízta meg, hogy egy bevehetetlen erődöt építsen, míg az uralkodó és serege visszatér. Bitlis szorgalmasan teljesítette a parancsot, s megépíttette a várat. Amikor Nagy Sándor visszatért, látta, hogy megépült a komoly erődítmény, s jelezte Bitlisnek, hogy engedje be. De Bitlis nem nyitotta ki a kapukat Sándor többszöri felszólítása ellenére sem, s amikor a király már bedühödött, hogy eddig hűséges embere megtagadja a parancsot, hát megostromolta a fellegvárt. De az csak ellenállt a leghevesebb támadásnak is. Sándor napokon keresztül hiába ostromolta a várat, Bitlis ellenállt, végül a király dühösen elvonult. Ekkor a hadvezér Sándor után ment, s közölte vele: ő csak a parancsot teljesítette; Sándor azt mondta neki, hogy egy bevehetetlen várat építsen, s ha azt a világ legjobb hadvezére sem tudja bevenni, akkor senki. Persze mára már csak egy fekete sziklamagaslat áll az erőd helyén, melynek tövében egy sűrűn lakott, szűk utcájú kisváros található. Ahogy az Örmény-Toros vadregényes, festői dombjai között kanyargott az út, megfigyelhettük a magaslatokon posztoló török tankokat és katonai állásokat, melyeket a kurd lázadók ellen telepítettek oda. Állítólag éjszakánként komoly összecsapások és leszámolások szoktak előfordulni errefelé, és azokat a kurd lázadókat, akik a hegyen keresztül akarnak átkelni, gyakran el is kapják. Buszunkat is több ízben megállították, s még a kávéfőzőbe is bekukkantottak, hogy véletlenül nem rejtőzik-e ott valami elvetemült kurd felkelő?! Ennek ellenére napközben semmiféle erőszakos hangulatot nem lehetett érezni, az emberek nyugodtak voltak itt is, mi pedig élvezhettük a gyönyörű kurd vidéket. Én azért szívesen készítettem volna néhány felvételt ezekről a török katonai állásokról, de azt mondták, hogy jobb a béke; senki se fotózza őket. Estefelé értünk Diyarbakirba, mely a Tigris folyó partján épült; a város méltóságteljes és igen látványos, kora-bizánci időből származó városfaláról ismert, mely a Kínai Nagy Fal után a második leghosszabb összefüggő fal a földön (5,5 km). Először a város külső részén álltunk meg, hogy néhány képet csinálhassunk a történelmi folyamról (ugyanolyan zabolázatlan, mint amilyen már 6000 évvel ezelőtt is lehetett; girbe-gurba folyópartja mentén kecskenyájak és bivaly-csordák legelésznek, vagy fürdenek, apróbb homokzátonyok pöttyözik a víz szélét), s ahol megálltunk, egy több-száz éves híd ívelt át a folyón, mely még ma is aktív forgalmat bonyolít le, s láthatóan olyan masszív, hogy szerintem még 200 év múlva is ott fog állni épen és egészben. Diyarbakirban is kényelmes és tiszta szállásunk volt az óvárosban. Kora esti, esti programként megnéztük a város szinte valamennyi látnivalóját: a gyönyörű Hasan Pasa Hant, mely valamiféle karavánszerájként működött annakidején, aztán a Deliler Hant, melyet elegáns szállodává alakítottak át (mindkét épületet a 16. században építették), az Ulu dzsámit, mely eredetileg keresztény templom volt (Szent Tamás templom), de az arabok 639-ben, amikor elfoglalták a várost, átalakították dzsámivá. Még el lehetett menni megnézni a városfalat is közelebbről, de erre a programra csak a csoport fele ment el (én nem – azóta már sajnálom), de akkor többen egy kellemes csicseriborsó levesnek nagyobb hasznát láttuk. Este aztán a szokásos szoba-party, egészen éjjel kettőig; szerintem a fél szálloda a mi nevetésünket hallgatta.

Másnap reggel aztán folytattuk utunkat, immár elhagyva Kurdisztánt, Kappadókia csodás sziklaképződményei felé. Ez már nem volt olyan hosszú út, és viszonylag korán elértük a Nevsehir környéki vulkanikus vidéket. És bár korábban – az iráni Kandovanban – már felkészítettek, hogy a két település egészen hasonló, mivel mindkettő a természet szeszélyes munkálkodása következtében nyerte el ezt a hihetetlen és bájos külsejét, számomra még mindig lehetett meglepetést okozni. Nem akarok ömlengeni: egy szóval, mesébe illő a környék. A délután folyamán több ilyen kis településen is megálltunk fotózni, majd estefelé elfoglaltuk szállásunkat (ez is nagyon klassz és kényelmes volt) a környék „fővárosának” számító Nevsehirben. Itt a környező sziklaépületeken kívül egyéb érdekesség vagy látványosság nem igazán akadt, ezért inkább egy esti közös vacsorát szerveztünk, majd ezután elsétáltunk egy igen modern, de keleti típusú édességeket áruló gyorsétterembe, ahol baklavát, és sült rizst ettünk.
Utunk legutolsó állomása a bulgár határ melletti, szépséges, és hangulatos Edirne, a korábbi Drinápoly volt. 1700-ban 350.000 fős lakosságával Isztambul, Párizs és London után a negyedik legnagyobb európai város volt. Ez az a török város, melyet igaz szívvel mindenkinek csak ajánlani tudok. Itt van tőlünk „egy köpésre”, mégis olyan hihetetlenül keleties, századokkal korábbi, klasszikus török hangulata van, hogy az leírhatatlan. És gyönyörű. Központjában festői oszmán kori lakóházak sorakoznak, és persze a csodálatosabbnál csodálatosabb dzsámik. Bár a háborúk következtében a város jelentősége, lakossága csökkent, és az egykori 287 dzsámiból csak 27 maradt meg, mégis, Edirne régi, törökös hangulatát a rengeteg ég felé törő minaret valósághűen adja vissza. A legszebb dzsámi, melyet Koca Mimar Sinan a 16. században épített, a Selimiye dzsámi, mely II. Szelimnek Ciprus felett aratott diadalát hirdette, bár a szultán az építkezés befejezését már nem érte meg; nem egészen egy hónappal az első ima (1574. nov. 27.) előtt, november elsején meghalt. A másik gyönyörű mecset az Eski, amely hatalmas kalligrafikus díszítéséről ismert; ez legalább annyira tetszett nekem, mint a Selimiye. Este egy igazi, bőséges török vacsorát ettünk a Selimiye dzsámi mellett, majd sétáltunk egy jót az esti kivilágítású, hangulatos városban.

Minden kellemetlenséggel együtt, ez egy felejthetetlen nyár volt. Ha az ember csak a rosszra akar gondolni, akkor sosem lesznek szép emlékei, én viszont ezt nem akarom. Inkább felfogom kalandnak, és akkor nem érhet csalódás. Olyan sok pluszt és szépséget nyújtott számomra ez a két ország, hogy ezek mellett a kényelmetlenségek és a bosszúságok eltörpülnek. A faunájáról pedig egy ország sem tehet. Peruban még nagyobb csótányok élnek, az ország pedig nem azokról híres, hanem látnivalóiról. Aki hibát akar találni, az úgyis fog, még a legjobb és legdrágább helyeken is (ez csak hozzáállás kérdése), de ezzel csak a saját élményeit teszi tönkre.

Nézd meg az útról készült kiállítás weboldalát is: http://titkosperzsia.extra.hu

Szavazás

Beérkezett szavazatok száma erre a cikkre: 4 db

A szavazatok átlaga: 5

Ha belépsz, tudsz szavazni.

Legújabb cikkek

Élénk szülő szelepe

Rega / MP110

Félek, hogy másként kell csinálni

Érdes a sűrű munka

A sárkányvár

Legolvasottabb cikkek

A macska szó eredete, története, jelentése, előfordulása és használata

Etruszk temetkezési szokások

Mi az irodalom?

Paranoid keringő 1.

Bűn és bűnhődés

Egypercesek...

...ahol irogathatsz kedvedre.
Leírás >>>

Műfajok

Egyéb Érdekesség Novella Próza Szakirodalom Vers

Rendezés: idő szerint leidő szerint felolvasottság szerint leolvasottság szerint fel

Belépés

Legnépszerűbb írók:

Veronai

Sonkoly Éva

Bangó János

Ködmadár

Neubauer József

Keresés

Partnerek

Cimkék:

a tmt alkotasok (149) akarat (239) álom (145) bánat (101) barátság (82) bizonyság (225) boldogság (125) cél (128) egypercesek (99) élet (432) elmélkedés (121) elmúlás (79) ember (54) emlék (90) érzelem (209) érzés (99) érzések (119) fájdalom (144) félelem (77) fény (53) filozófia (45) gondolat (122) gondolatok (46) groteszk (49) halál (178) hit (385) humor (112) isten (57) kortárs (89) lélek (319) lét (113) magány (163) múlt (42) novella (111) próza (43) remény (105) sultan meséi (61) szerelem (813) szerelmes (43) szeretet (409) szex (59) szív (85) tél (44) természet (43) tmt (69) vágy (169) veronai (372) vers (857) versek (110) világ (47)