Széljegyzetek elmúlt idők tépett lapjaira - 1.
Dátum: 2010. augusztus 16. 16:08Műfaj: PrózaCimkék: mondok, mesét, régi |  |
A történet játszódhatna napjainkban is, mert az emberek érzelmi megnyilvánulásai évezredek alatt vajmi keveset változtak. Ahogy a virágzó olajfák illata is oly bódító manapság,
akár az ókori Rómában, melynek határait néhol a gallok csipkézték, s kelet felől, távolról már megindultak a barbár népek lovai, de a patkók dübörgését még nem hallotta Diocletianus, a császár. A keresztények imái félve szálltak fel a katakombákból. Amerika boldog őslakosainak békében zajlott az élete ebben az időben, nem álmodtak hódítókról, csak a jóslatot ismerték a fehér ember eljöveteléről, de hol volt az még? Róma keskeny sikátorában felsírt egy csecsemő. Édesanyja két napja vajúdott némán. Ébenfekete haja csapzottan terült szét a rongyain, izzadt homlokát lassan törölgették nőtársai. Titokban bújt meg a padláson. Szökött rabszolga volt. Nagyon fiatalon lett az úr ágyasa. Nem szívesen gondolt rá, most különösen nem. Halálosan fáradt volt. Ivott egy korty vizet, megnézte a ráncos bőrű csecsemőt, visszataszítónak találta. - Lány! - hallotta messziről. - Mi legyen a neve? Mondd! - hajol fölé egy alig húszéves nő, akit már elnyűtt a sok munka és nyomorult élete. - Chloe - suttogta minden erejét összeszedve. - Kereszteljétek meg! - nyújtotta kezét valahova messze, s elszenderedett, örökre. - Chloe, hozd ide a labdámat! - szólt ellentmondást nem tűrően az úr elkényeztetett fia, Livius, akinek göndör fürtjei minden mozdulatára megrezzentek a sugárzó napfényben. Chloe futott gyors lábakkal, kis kerülővel a pázsiton át, mert a kő átforrósodott, égette mezítelen talpát. Chloe rabszolga volt, afféle ajándék a gazdag patricius, Maximus fiának, játszópajtásnak, szolgának, mindenesnek. Egykorú volt a fiúval, de vézna, csupa kéz, láb, fürge kislány, akinek mindig ugrania kellett, ha parancsot kapott. Haja rövidre nyírt, vörös kóctömeg, ruhája vastag szőttes. Ebben a meleg időben dörzsölte a vállát mikor lehajolt a labdáért. - Dobd már! - futott el mellette a fiú, kiverve kezéből a kerek gömböt. Nevetett. Elővillant hófehér fogsora, könnyű fehér ágyékkötőben szökdécselt tova elégedetten, mikor látta, hogy Chloe térdre esett. Talán tizenkét évesek voltak. A fiú kötekedő kis kamasz. A lány erről csak annyit tudott, hogy az utóbbi időben neki több dolga akadt. Livius észrevette meglazult sarujának pántját. - Kösd meg! - tolta a lány elé a lábát. Chloe engedelmesen küzdött a pántokkal, mert a fiú mindig elhúzta előle. - Meleg van, gyere inni! - emelte fel a fejét hajába markolva. Bementek az atriumba, ittak a szökőkút vizéből, aztán Livius beugrott a hűs medencébe. - Gyere te is! - parancsolta. Chloe kibújt rövid tunikájából, s óvatosan beleereszkedett a vízbe. Fröcskölték egymást, mint régen, pár évvel ezelőtt. Aztán a fiú Chloe háta mögé úszott, vállába kapaszkodott, így lebegett a vízen egy ideig. Chloe azután furcsa érzéssel állt meg a medence alacsonyabb részében. Livius a hátához simulva lihegett a vállán át, s ő nem értette, miért nem engedi tovább. - Még! Még! - sóhajtozta Livius aztán a hátába rúgott, ami így a víz alatt nem fájt. Chloe örült, hogy elengedte. Értetlenül nézett vissza. A medence szélén Caius az apai barát állt morózus tekintettel. Magához intette a fiút, átfogta a vállát, s eltűntek az egyik belső teremben. Chloe magára húzta durva ruháját és dideregve ült le a márványlépcsőn. Ilyen hűs, borzongató pillanatokban gyakran gondolt arra, ki is lehet ő? Édesanyja Egyiptomból elhurcolt rabszolga volt, a bőre kreol, a haja fekete. Édesapjáról semmit nem hallott. Talán jobb is volt így, hiszen aki választ adhatott volna kérdésére talán maga sem tudta. Egy-egy átmulatott éjszakán nemcsak egy heverőn fordult meg. Szép volt, fiatal, a vendégek is megkívánták. Mikor várandós lett az úr már nem figyelt rá, megszökött. Ezt Chloe sohasem tudta meg. - Chloe! Chloe! - hangzott a konyha felől. Szétnézett. Lassan alkonyodott. Kapott egy óncsészében kölest, pár falat faggyús birkahúst, amit a szakács úgy csípett le az urak vacsorájából. Sajnálta a mindig éhes, vézna kislányt, aki mohón evett, maszatos kis kezével. Évek multával a gyermek Chloe nővé érett, Livius pedig iskolázott, retorikában jártas ifjú lett, aki élte önálló életét. Szórakoztatta, ha Chloeval beszélt. Még most is játékszernek tekintette, nevetett tájékozatlan naivitásán. - Nézd az én szememmel a világot uram! - mondta Chloe. - Ugyan mit láthat egy rabszolga szeme? - fejét hátrabillentve emelte ajkai elé a szőlőfürtöt, érzéki mozdulatokkal csipegetve róla a szemeket szép fogsorával. - Mindent látok - mondta Chloe -, a palotákat, a ks házakat, a nyomort, a fényűzést. - Jó neked! Csak nem vagy keresztény? Ők látják azt is, ami nincs. Hol van itt a nyomor? Én ide születtem, te oda - sarujával lefelé intett, olyan mélyre, ahova Chloe valóban nem láthatott. Talán az alvilágba... kicsinek érezte magát, senkinek... elhallgatott. Folytatása következik.
