2034
Dátum: 2010. május 17. 23:49Műfaj: PrózaCimkék: ralpa, 2034 |  |
Az alábbi történet tisztán elmeszülemény. Minden, ami, vagy aki esetlegesen emlékeztet valamit, vagy valakit a valóságra, csupán a véletlen műve lehet. Bár anyám tényleg nagyon apró teremtés.
Kétezer-húsz után már nem volt Élet. Csak parányi mutánsok és pártucat létéért küzdő ember, aki rettegésben, gézmaszkban és szaporodásra képtelenül nézte végig egy nem túl dicső faj végső vonaglását. És nincs és nem is lehet happy end.
Életem mindig is véletlenek sorozata volt. Az utolsó véletlen, hogy pont én vagyok az, aki mindezt elmesélheti. Véletlen volt, hogy pont valahol egy Európa nevű kontinens közepén születtem egy olyan országban, ahol a jelen rémesen büszke lehetett volna a múltra. Egy olyan országban, ahol a múlt rémesen szégyellte volna a jelent. A jövő? A jövő mindig is hátat fordított mindkettőnek.
Az első és talán legnagyobb véletlen, valamikor régen a születésem volt. Igaz, voltak előjelei, legalábbis anyám egyre nehezebben mozgott, meg hányt, meg evett, meg hisztizett, meg nőtt a hasa is. De akkor is váratlan volt. Apám állította, hogy szerelemgyerek vagyok:
-Ba’meg, ez olyan hülye, hogy ha szétszerelem, újra összerakom, még akkor is biztos, hogy több esze lesz! Mondjuk, ha beleszállna közben egy légy – fakadt ki.
Anyám persze próbálta tompítani apám kitöréseinek élét:
„Ugyanmár!” meg hogy „Majd kinövi!” meg hogy „Gyerek még!”
Se apám, se anyám nem volt vallásos. Se nagyapáim, se nagyanyáim. Én valahogy mégis ateista lettem. Pedig, amikor még a dédszüleim is éltek, nagyon divatos dolog volt a vallás. Arrafelé, ott Európában a keresztények, kicsit keletebbre a muzulmánok, még keletebbre a buddhisták, meg a hinduk, végül szerte a világon kisebb-nagyobb diaszpórákban a zsidók. Végül újra a keresztények. Leegyszerűsítve ez egy ilyen dolog volt. Aztán a kétezres évek összeomlasztották és elanyagiasították az egyházakat. A kereszténységet például az vágta tönkre, hogy kétezerben nem jött el a világ vége. Pedig, hogy készült mindenki!
Kétezer-tíz környékén már több volt az olyan ember, aki a Pénzben hitt, mint aki az istenekben. Kétezer-tizenkettőben aztán a maradék, maroknyi hívő egy ökumenikus egyházba tömörült, miután a dalai láma és a pápa üzletet kötött. Az előbbi felvette panteonjába az utóbbi Istenét, az utóbbi pedig kezet csókolt Jeruzsálemben a főrabbinak és a főmuftinak. Addigra olyan, de olyan kevés vallásos ember volt a földön, hogy mind elfértek volna egy parányi mutáns jobb hátsó zsebében.
Anyám idővel jobb belátásra tért velem kapcsolatban. Csak csendben elvette a gyufát, eloltotta a függönyt, visszacsavarozta az ajtózsanérokat, leakasztotta a szomszéd macskáját a fáról, átíratott egy másik iskolába, egyszóval próbálta helyrehozni, amit én csínytettem, egészen addig, míg egy napon – persze tökéletesen váratlanul – feladta a küzdelmet és e siralomvölgy helyett jól megérdemelt helyén, a Mennyek Országában próbálja helyrehozni azt, amit a pajkos kis angyalkák csínytettek. Visszabodorítja a kisimított felhőpamacsokat, szín szerint visszarendezi a szerteszét hányt szivárványt, visszacsavarozza az Arany Kapu zsanérpántjait, kiradírozza Sz. Péter jegyzettömbjéből a trágár belerondításokat, egyszóval próbálja helyrehozni a csínytetteket. Legalábbis én így képzelem.
Vagy éppenséggel újjászületett. Legalábbis én így képzelem.
Rendkívül apró teremtés volt világéletében. Apró asszony, apró lábakon, apró gondokkal apró életében. Ő volt a liliputi, a Babszem Janka a swift-i óriások országában.
Ma már persze belátom, nehéz gyerek lehettem. Ám az óta jó néhány évtized telt el. Közel már a vég, ahogy mondani szokás. Valljuk be, azért mégiscsak okosabb ember lett belőlem. Már nem gyújtogatok, meg ilyenek. Talán…, talán még anyámat is viszontláthatom.
A parányi mutánsokkal egy időben, tehát a kétezer-tízes évek előtt közvetlenül, az Afrika nevű kontinens keleti felén szomáli kalózbandák ütötték fel a fejüket. Ők nem jártak egyetemre, mert anélkül is tudták, hogy ott nem csak okos dolgokat lehet tanulni. Viszont volt mindenféle fegyverük. Ezek alkalmasak voltak arra, hogy megfélemlítsenek olyan embereket, akiknek vagy nem volt semmilyen fegyverük, vagy jóval gyatrább tűzerővel rendelkeztek, vagy kevésbé voltak bátrak, vagy nem voltak gyökértelenek, mint a kaszabaszó-fű. A tengeri rablók kis bárkákon kezdték, s mind nagyobb és nagyobb hajókra tettek szert. Még csak nem is válogattak. A végén már hadihajójuk is volt, és mire kétezer-tizenhétben a szekta piacra dobta az organizmust, már a kelet-afrikai partok és az Ádeni-öböl partvidéke a kezükön volt. Mi volt a titkuk? Nem hittek a pénzben és gyökértelenek voltak, mint a…. Eleinte még kértek váltságdíjat, meg ilyeneket, de aztán rájöttek a cserebere és a mértéktelen felhalmozás lényegére. Három és fél év alatt tettek szert több millió négyzetkilométernyi országra. Olajra, kurvákra, aranyra, napfényre, fegyverre, kábítószerre, egyszóval mindenre, amire a civilizált világnak akkoriban égető szüksége lehetett. Legalábbis ők azt hitték. Csakhogy akkorra nemhogy a civilizált világ nem létezett, de a világ se nagyon. Ők lehettek volna az utolsó nagyhatalom, ha van ki felett uralkodniuk. De ők se számoltak egy náluk sokkalta jelentéktelenebb organizmussal és azzal, hogy a bögyörőjük alkalmatlanná teszi őket a fajfenntartás alapvető kényszerére.
Volt az életemben egy időszak – jóval a szomáli kalózok fergeteges ballépése előtt –, amikor gyerek voltam és kalóz szerettem volna lenni. Előbb kicsi, aztán egyre nagyobb. Általános iskolába járhattam még, az első évbe, tudják, amikor még minden kaland. Kis pajtásaimmal fogadtunk, hogy ki merek dobni egy almacsutkát az udvarról. Ó, balga gyerekkor! Ma már abban fogadnék, ha bátor lennék egy kicsit is, hogy le merem venni a gézmaszkot! Szóval valahol mélyen rendes gyerek voltam, így hát gondosan megvártam, amíg az, az öltönyös úr arrébb sétál egy kicsit, nehogy véletlenül eltaláljam. Mondjam tovább? A háta közepén placcsant szét a nyálas, levedző csutka. Apró kollégáim a röhögéstől megszakadva rohantak szerteszét az udvaron. De én akkor egy Pillanatra embernek érezhettem magam, mert igenis megvártam, amíg az úr odajön. Megvártam, amíg kézen fog. Megvártam, amíg elballag egy tanárért. És zsebre tettem, amit kaptam érte. Mert tényleg nem direkt volt. Tényleg nem. Azóta – merem remélni – nem sokat változtam, talán kevesebbet túrom az orromat. De a Pillanat vajmi kevésszer tért vissza.
A férfi, aki matek-fizika szakos tanár volt egy középiskolában, egyébként hét évvel később halt meg egy szívrohamban, amikor én a korakamaszkor legszebb depresszióiba kezdtem merülni. Csak és kizárólag azzal voltam hajlandó foglalkozni, ami legalább egy kicsit érdekelt. Ennek azonban megvolt az a hátulütője, hogy semmi sem bírt lázba hozni. Így nehéz iskolába járni. Már a középiskola hatalmas eredménye volt, hogy én, a masszívan humán beállítottságú emberke elértem, hogy alkut köthettem a matek-fizika tanárral, aki érdekes módon szintén nagyon apró asszony volt:
-Fiam, állapodjunk meg! Ha maga többé nem pofázik az óráimon, az elkövetkezendő három évben végig megkapja a kettest!
Belegyeztem és tartottam a szavam. Mára elmondhatom, hogy teljes tudásom fizikából elférne egy parányi mutáns bal hátsó zsebében. Ha belegondolok azóta egyetlen másodpercet sem foglalkoztam fizikával. Pedig körülbelül egymilliárd-négyszáztizenkilencmillió-százhúszezer alkalmam lett volna rá.
Aztán egyszerre azon vettem magam, hogy harminc lettem. Már rég elvesztettem az emberiségbe vetett hitem. Túl fiatal voltam még ahhoz, hogy végleg, de már túl sokat láttam ahhoz, hogy merjem remélni, még visszaszerezhetem. Pedig akár humanista is lehettem volna, mint Asimov, vagy Vonnegut; a XX. század két nagy írója. Valahogy azonban nem bírtam egy olyan fajban hinni, amelyik feltalálta a máglyahalált és a tévét.
Egyébként megjegyzem, mind Asimov, mind Vonnegut nagyon nagy hatással volt rám kamaszkorom óta. Egy-két évente végigrágtam magam a könyveiken. Hogy miért? Mert jók. Amikor Vonnegut meghalt, egy-két évvel a parányi mutánsok megjelenése előtt, világszerte kiadók százai ontották a könyveit magukból. Reprint és in memoriam. Minden híres írónak legalább háromszor-négyszer meg kéne halnia. Sokat hoz a konyhára és könnyebb a hiányzó, elveszett, megsemmisült könyveiket beszerezni. Ajánlom hát ezt az emlékiratot az ő emléküknek! Ajánlom, Isten legyen a humanistákkal!
Régen, amikor még emberek milliárdjai éltek meg pillanatról pillanatra minden percet, szerették azt hinni, ez az Élet. Én is így voltam vele. Tetterős tizenéves, aki csak annyit lát maga körül, hogy valami – de vajon mi? – nem működik. Próbáltak már leélni hosszú évtizedeket úgy, hogy sose jöttek rá, mi is a baj? Mint amikor érezzük, hogy a cipőnkkel valami nem jó, sehogy se jó, de csak akkor jövünk rá, hogy beszorult a fűző vége, amikor levesszük azt a cipőt; amikor már úgyis mindegy. És utána még mindig marad az érzés. Még mindig.
Hogy lehetséges, hogy olyan gyorsan tudunk szaporodni, hogy ennyi borzalom mellett is közömbös tömegek százezrei lepik el a bolygót? – Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelegét fogalmazták meg maguknak akkoriban. Nem sokan, csupán páran. Mindenesetre akkoriban a milliárdnyi ember közül igencsak kevesen voltak ezzel így, de ők végül vagy bolondok házába kerültek, vagy mérhetetlenül elszegényedtek, vagy felvágták az ereiket, vagy mélységes fekete depresszióba süllyedtek, vagy ismert, de meg nem értett művészek lettek. Aztán jóval később, kettőezer-tíz környékén, Mexikó kitöltötte az űrt. És mi ebben a furcsa? Hogy még csak nem is az emberek, hanem egy véletlenül kialakult mutáns influenzavírus. Boldog vírusok röppentek sertésről sertésre, mígnem egyszer az egyik azon kapta magát, hogy mennyivel tágabb teret nyerhetnek, ha bepróbálkoznak az ember nevű szállítótesttel. És az ember, aki atombombát, meg több száz méteres felhőkarcolót, meg mikrochipet, meg angol WC-t, meg űrhajót, meg tangabugyit, meg filozófiát, meg műtrágyát, meg gumicukrot, meg hasonló okos dolgokat tudott már alkotni, azon kapta magát, hogy nem tud mit kezdeni egy parányi mutánssal. Veszett mód repkedtek és vonatoztak az emberek Mexikóból az ismert világ minden pontjára és a parányi mutáns meg röhögve dörzsölte a markát, hogy lám! mennyi esze volt.
Jó két évtizeddel korábban kezdtem én is repkedni. Még telve voltam reményekkel és azt hittem, hogy csupán egy legyecske vagyok, akinek egy szarkupac jutott, de ha felröppenek, akkor máshol terített asztal vár. Felröppentem, a gép egészen egy nagyon meleg országig vitt. Akkoriban úgy hívták, Izrael. Ma már nem hívják sehogy, mert a parányi mutáns egy kilencvenkét éves szállítótestet használva boldog dorbézolásba kezdett már rögtön a Ben Gurion-on. A sors iróniája, hogy a szállítótest nem az influenzában halt meg, hanem egy öngyilkos merénylő által felrobbantott kávéházban. Akkoriban és azután is nagyon divatos volt önnön testnedveink másra fröccsentése, a szó mindennemű értelmében. A fél emberiség nyálat, vért, vagy szaporító-nedvet fröccsentett embertársaira.
De én boldog, tényleg boldog időszakot húztam le az Izrael nevű helyen. Dolgoztam, meg utaztam, meg szórakoztam. De minden csoda három napig tart – plusz-mínusz pár hónap. A legyecske a terített asztalon bezabált, majd körülnézett és mit látott? Ez is szarkupac, csak valahogy más ízű: az embernek hála, akkoriban tört ki újabb hullámban az intifáda. Hát nem mindegy, hogy salem, vagy shalom?! – kérdeztem magamtól és hazatértem.
Otthon aztán belevetettem magam a civilizált Európa, civilizált világába. Olvastam, meg olvastam, sőt még egy egyetem nevű helyet is végigjártam. Öt év után aztán kaptam egy papírt, amely semmire sem jó. De akkor olyan okosnak hittem magam, hogy egy darabig megpróbáltam rávenni fiatal embereket heti két-három alkalommal, hogy az egyetemen csak okos dolgokat lehet tanulni. De az egyetemeken nem csak okos dolgokat lehet tanulni. Ez a felismerés olyan szinten kikészített, hogy öt-tíz évvel később már talicskatologatásból és kapálásból tartottam fent magam. Ez a reirrak.
Azt szokták volt mondani, a baj csőstül jön, meg nem jár egyedül. És valóban. Amikor a parányi mutánsok kezdték ellepni az ismert világot, az emberek épp azon aggódtak, hogy mi lesz az ő istenükkel, akit Pénznek hívtak. Nagyon sok embernek nem sikerült kihevernie, hogy kétezerben nem jött el a világvége. Kivétel nélkül az egész emberiség azon kínlódott, miből fogja visszafizetni azt a pénzt, ami soha nem is volt az övé és tulajdonképpen soha, egyetlenegy pillanatra sem foghatta a kezébe. Úgy, de úgy aggódott mindenki, hogy a parányi mutánsok már-már megváltásként érkeztek.
A tízes évek elején-közepén létezett az a szekta, mely nem csatlakozott az ökumenikus nagy egyházhoz. Azt állította, a vírus egy nagybetűs, természetfölötti lény, vagyis ISTEN bosszújának manifesztációja, és célja az emberi faj elpusztítása. Mint egy láthatatlan Özönvíz. Azt hitték, ők egy bizonyos Noé, vagy egy bizonyos Gilgames nevű pacák jogutójai, s ők lesznek az új világ benépesítői. Csattanó? Van. Ez a szekta az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen oka a kétezer-tizenhetes impotencia-bummnak. Egy új és minden ismert kábítószernél sokkal hatékonyabb organizmust teremtettek, mely a lebegés, az orgazmus és a minden-rózsaszín-érzést biztosította az alanynak. Három teljes napon át. Egyetlen hibája volt csupán. Az organizmus, mint korábban a sertésinfluenza, önálló életre kelt és pár hónap leforgása alatt a megmaradt emberiséget három napra a mennybe emelte, majd a tökéletes impotencia poklába taszította. Így a szekta mintegy szemből hátba szúrta az emberiséget. De legalább volt három boldog napunk, nekünk és még egy fajnak. Az organizmus ugyanis az embereken kívül a varangyokban is defektet okozott. Vajon miért pont a varangyokban? Vajon miért pont az emberekben?
Tudják mi a különbség egy palacsinta és Pakisztán között?
Hát láttak már Indiával határos palacsintát?
Jó három évtizeddel ezelőtt, a kétezres évek elején jártam egy Drass nevezetű helyen. Tudják mi volt akkor ott? Katasztrófa. Nem a természet rándított egyet görcsösen magamagán, ahogy az elő szokott fordulni olykor-olykor. Nem bizony. Hanem az ember. Szegény, szerencsétlen pakisztániaknak annyi, de annyi reptethető, robbanó ketyeréjük volt, hogy néhányat átdobtak Kasmírba, Indiába. Az meg már csak a véletlen műve, hogy azok fel is robbantak. Az meg aztán végképp véletlen volt, hogy nekem azon a napon pont ott kellett éjszakáznom. Éljen! Azóta már sem India, sem Pakisztán nem létezik.
Egy maharadzsa, aki nem szerette a palacsintát, a saját, külön magángépén egyenesen az Egyesült Királyságból, egy szigetről hurcolta előbb Párizsba, Moszkvába, Pekingbe, majd New Delhibe a vírust, a parányi mutánsokat. A XX. század hatalmas emberi katasztrófáinak tömeggyilkosai összesen sem felelősek annyi ember haláláért, mint a jó maharadzsa, aki mellesleg adományokat gyűjtött egy földrengés és háború sújtotta országrész újjáépítéséhez. Mi ebből a tanulság? Nem tudom, tényleg nem. De Pol Pot most Sztálinnal és Hitlerrel óg-móg egy megüresedett kocsma legeldugottabb boxában ülve.
Kétezer-húsz után aztán már nem volt Élet. Csak parányi mutánsok és pártucat létéért küzdő ember, aki rettegésben, gézmaszkban és a kétezer-tizenhetes impotencia-bumm után szaporodásra képtelenül nézte végig egy nem túl dicső faj végső vonaglását. És nincs és nem is lehet happy end. A bögyörő is kell a happy end-hez.
Kívánom, hogy az utánunk következő faj gondoljon a dinoszauruszokra úgy, hogy ők vétlenek voltak!
Kívánom, hogy az utánunk következő faj gondoljon az emberekre úgy, hogy ők nem voltak vétlenek!
Kívánom, hogy az utánunk következő faj gondoljon magára úgy, hogy valakinek már sikerülnie kell!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
