A degesz
Dátum: 2013. május 14. 14:00Műfaj: PrózaCimkék: álom |  |
A műhelyt a toronyszobában rendezték be, ami kétségkívül pompás (bár kissé huzatos) helye volt a világnak. Az ablaknyílásba befért az egész város, jókora darab a folyóvölgyből, és mi más zárta volna le a panorámát, mint a távolban kéklő hegyek sora? A kislányokat azonban odaültették
A degesz
A műhelyt a toronyszobában rendezték be, ami kétségkívül pompás (bár kissé huzatos) helye volt a világnak. Az ablaknyílásba befért az egész város, jókora darab a folyóvölgyből, és mi más zárta volna le a panorámát, mint a távolban kéklő hegyek sora? A kislányokat azonban odaültették a nagy, kerek asztalhoz, ahonnan mást sem láttak, csak az eléjük terített kézimunkát. Arany szállal varrták körül a már elkészült virágokat, és Annunziata nővér éberen figyelt minden mozdulatot. Csak semmi kapkodás! Semmi sem elég jó, csak a teljesen tökéletes.
Apácák keze alatt nyíltak ki a nagy, fehér virágok az oltárterítőn, és a kicsik büszkék lehettek arra, hogy ezt a fontos befejező műveletet rájuk bízták. Fehér blúzban, földig érő, zöld szoknyában, fekete pruszlikban olyanok voltak, mint a kis felnőttek, és el is várták tőlük, hogy az internátus jó híréhez méltóan viselkedjenek. Nem is volt hiba, amíg ott volt közöttük Annunziata, és az aranyfonál szépen fogyott. De aztán eljött a pillanat, amikor a szigorú nővér kénytelen volt elhagyni az őrhelyét. Hasonló esetben a lányok szidást kaptak volna – nem tudjátok megvárni az óra végét? Nem, nem mehettek ki kettesével – hogyisne, csak elfecsegitek az időt. Tudom én, hogy mi a célotok, beszélgetni akartok felügyelet nélkül. Titkaitok vannak? Mondhatom, korán kezditek.
De most egészen más volt a helyzet, maga Annunziata nem tudta kivárni az óra végét, és sürgősen eltűnt a csigalépcső irányában. Ezeket a régi házakat még nem úgy tervezték, hogy minden egy helyen legyen, és körülbelül minden fontosabb volt a kényelemnél: a várárok, amelynek vizében békatutaj és egyéb nyálkás zöldségek tenyésztek, a lőrés-szerűen keskeny ablakok, a hatodik emelet magasságában körbefutó erkély, és a patinás rézlemezek a torony tetején.
A lányok kezéből kiesett a tű és az aranyfonál; izgatottan csiviteltek. Láttátok reggel Konrád atyát? Nem volt begombolva az inge, egészen felül. – Persze, mert leszakadt róla a gomb. – Az a baj, hogy nem éri át a nyakát. Meghízott, vagy mi. – De Maria, ezt nem illik észrevenni! – Tudom, de nem tehetek róla, hogy észrevettem. – Lányok, most van a legjobb alkalom. Nyissuk ki a degeszt.
A nagy szekrényt nevezték degesznek, amely csaknem az egész hátsó falat elfoglalta, degesznek meg azért csúfolták, mert Annunziata azt állította, hogy teljesen üres. Egyébként is, úgy okoskodtak, hogy ami igazán üres, az nem tilos. Ha viszont tilos, akkor lehetetlen, hogy semmit se tartsanak benne. Vétek is lenne kihasználatlanul hagyni egy ekkora szekrényt, egy degeszt. Az apácák azonban nem engedtek a kérlelésnek. Most dolgozunk, nem kutakodunk régi szekrényekben! – Sajnos mindig dologidő volt, mert ahogy mondják, az ördög talál munkát a tétlen kezeknek.
Biztosan be van zárva, ódzkodtak a gyávák, de Maria és Emília már ki is nyitották a degeszt. Nagy meglepetés volt, csupa kisebb-nagyobb fiók a szekrényajtók mögött. Néhányat kihúztak, és azokban tényleg nem volt semmi, hanem a következőt ki kellett ráncigálni – beszorult, megvetemedett?
Ez a fiók színültig tele volt mindenféle csodálatos kinccsel: gyöngyök, drágakövek, színes bársonyszalagok, gallérokra való arany és ezüst rózsák, régi csipkék. Mindegyiket fel akarták próbálni. Louise a homloka köré kötött egy kék szalagot, és úgy szaladgált az asztal körül, Bettina apró keze csuklóig merült a gyöngytengerben, Dorothea azt kérdezgette, a rubin mindig piros, vagy vannak más színűek is, Emmeline egy csipkét mustrált, vajon hogy csinálták, mitől lett ilyen vékony és finom. Ezek a kislányok internátusban töltötték az egész életüket, semmi máshoz nem értettek, mint a kézimunkához, de ahhoz nagyon. Ez az élet várt rájuk a régi várban, csipkék és hímzett virágok, no meg a fogadalom – éppen férjhez is mehetnek, ha van olyan bolond, aki feleségül vesz egy szegény, árva lányt.
Annunziata cipője már az ajtó előtt kopogott. A lányok gyorsan betolták a fiókokat, rácsapták az ajtót, és még maradt annyi idejük, hogy visszaüljenek a helyükre. De a nővért nem lehetett megtéveszteni, jól látta a kipirult arcokat, olvasott a csillogó szemekben. Ti fogócskáztok, amikor dolgozni kellene?
Fogócska, ez aztán sértő feltételezés. Mi már nagyok vagyunk, Bettina a legkisebb, de már ő is elmúlt nyolc éves.
Végül bevallották a degeszt. Micsoda, csattant fel Annunziata, meg ne halljam még egyszer ezt a csúnya szót! Kinyitottátok a szekrényt, pedig senki sem engedte meg?
Valahogy úgy – és a lányok töredelmesen bevallották a kincses fiókot is.
Ezt már nem hiszem, jelentette ki a zord apáca, ha valaki, hát én tudom, hogy a szekrény üres. – De a kíváncsiság már felébredt, és Annunziata is látni akarta a csodát. Most derült ki, hogy elfelejtették, melyik volt az a fiók. Összevissza mutogattak a fiókokra, de üres volt mindegyik.
Nem lesz ez így jó, sorban megyünk, akkor egy sem marad ki.
Sajnos a rendszer sem segített, nem volt ott fiókok között az igazi, a paramentumos. De azt még Annunziata is tudta, hogy a lányok nem hazudtak, különben is megtalálták az asztal alatt a kék szalagot.
Az apácák egyáltalán nem csodálkoztak. Évek óta azt hallották mindenkitől, hogy elátkozott degeszt őriz a toronyszoba.
Ide írd a cikk teljes szövegét.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
