A modell (Barátnőm emlékére 1943 - 2014)
Dátum: 2015. július 28. 23:12Műfaj: PrózaCimkék: halál, betegség, vágyakozás |  |
Az életben nagyon sok jó és rossz dolog történik egy emberrel. Azt gondolom, hogy félre kell tenni minden rossz emléket és keserűséget, segíteni kell különben......
Ünnepelünk, vagy mi? Négy szabadnap, tök jó, már nagyon rám fért. Tegnap főzőcske, internet és pihi, na de ma már a komoly dolgokkal kell foglalkozni.
Átmentem Budára az édesanyámhoz – mert néha szegényt meg kell látogatni, ebben a rohanó életemben is. Nincs kifogás, el kell menni. Megérdemli. Egyedül él, de neki ez így jó, ő mindig egyedül szeretett!? Aztán meg a társasház (amit kezelek) ügyeit is egyengetni kell. A napocska hét ágra sütött és nekiindultam a mai „kirándulásomnak”! Az utakon többen voltak, mint számítottam, de jól haladtam. Megérkeztem a Vár alatti kis utcába és szerencsémre még parkolóhely is volt. Kicsit meredek, de megteszi – gondoltam. Megoldjuk. A parkolás a rémálmom ott, a dimbes-dombos utcákon, nehéz lavírozni, nincs olyan tehetségem, mint a „tanító bácsimnak”, aki aztán mindenhova „be tudott férkőzni”.
Leparkoltam és tillárom haj, boldogan, jókedvűen vettem az irányt a kapuhoz. Kinyitottam az ódon, nehéz fakaput és nekitámaszkodva nyomultam befelé. Dög nagy kapu. Ilyenek ezek a régi házak. A nap beragyogta az ódon kis utcákat és a műemlék házak ablakai visszaverték a napfényt. Az ablakokban még nem voltak muskátlik, de így is érezni lehetett a tavasz leheletét.
Az emeletre gyalog mentem természetesen, mert a lift „megbízhatatlan”.
Anyukám máris etetni kezdett – ehhez már hozzá vagyok szokva, mindenféle formában – aztán kávéztunk és megbeszéltük a semmit. Végül is nem történt semmi, azaz mégis csak történt…….
– Mi van a Zsuzsával? – kérdeztem édesanyámtól
– Kórházba került – mondta anyám – mert nem tudták az orrvérzését elállítani, pedig kijöttek a Mentők is.
– Szerintem agyvérzés – állapítottam meg, „nagy okosan” és azon nyomban elhatároztam, hogy meglátogatom a kórházban. A Jánosban feküdt. Nem értettem, miért nem értesített, de hát nála ez nem róható fel, az ő „állapotában”!
Na, még elszívok egy cigit és húzok – mondtam anyámnak, mert már elmúlt fél 11 is és lehet, hogy elmegyek a TESCO-ba is vásárolni. Most olcsó a virágföld és gesztenyemasszát is vennék, mert muffint sütök, tegnap néztem ki a receptet. Elhatároztam megsütöm.
Baktattam lefelé a lépcsőházban a teli kosárral és azon gondolkodtam, hogy mi van ilyenkor? Nem vagyunk „igazán jóban”, de hát „mégis csak”! Muszáj látnom és beszélnem kell vele, talán ez az alkalom őt is „meglágyítja”, - nem szeretek senkivel rossz viszonyban lenni.
Elhatározásomhoz híven elindultam és mentem, végig a Margit körúton – már nem is tudom mikor jártam arra? – Moszkva tér és aztán lassacskán elértem a kórházig. Sehol egy talpalatnyi hely. A Diósárok úton aztán véletlenül találtam egyet, beevickéltem magam és behúztam a kéziféket. Kétségek között indultam el, mert csak annyit tudtam, hogy III-as Belosztály.
Lebandukoltam a csodálatos, napfényben a főbejárathoz. Az emberek nyüzsögtek ki- és be.
Megkérdeztem a portást, hogy hol találom a III-as Belosztályt?
– Tessék jobbra menni és az ötödik épület balról.
Na, elindultam és lihegve – ez a francos cigi, gondoltam magamban – megtaláltam végre az épületet. Körbe kellett mennem, mert hátulról volt a bejárat. Az önműködő ajtó megnyílt előttem és „belihegtem” magam a folyosóra. Most merre tovább? A Főnővéri „rezidencia” ajtaja nyitva volt és egy őszülő hajú „főnővér?” és egy fiatalka nővérke ültek a szobában és tudálékosan meredtek a számítógépre.
Koppantottam a nyitott ajtón és beköszöntem.
– Jó napot kívánok, bemutatkoztam és megkérdeztem, hogy az illető hölgyet melyik szobában találom?
– A kilencesben – hangzott a kurta, de udvarias válasz. Ott Ön mögött rögtön, mondta a fiatalabbik.
Izgultam a találkozástól – ez az én bajom, mindig izgulok, akkor is, ha nem kellene – bekopogtattam az ajtón.
Tessék! - hangzott odabentről és én már fordultam is befelé.
3 ágyas kórterem volt, picike, zsúfolt és mondhatom, hogy nem EU-s színvonalú, de volt.
Zsuzsa az ablaktól jobbra lévő ágyon feküdt – jobban mondva ült -, balra egy másik és az ajtótól balra szintén egy harmadik hölgy.
A két ágy között ült egy látogató hölgy és határozottan tette fel a kérdést.
– Kit keres?
Én meglepődve válaszoltam, hogy a Zsuzsát, aki mintha nem ismert volna meg, - pedig januárban levittem neki a kuka pénzt.
Zsuzsa is lassacskán, mintha „magához tért” volna, beszélgetésbe elegyedtünk és kérdeztem, miért nem szólt, hogy kórházba került? Miben segíthetek? Mit kér, mit hozzak neki?
– Minek szóltam volna – mondta nyeglén -, mit hoznál és honnan? Most, semmi nincs nyitva.
– Elmennék a TESCO-ba az nyitva van – feleltem.
Zsuzsa nem kért semmit, de gondterhelten mondta, hogy ez most nagyon rosszkor jött, mert több „felkérést” kellett lemondania, mert modellkedik.
Annyira meglepődtem, hogy azt hiszem az „ütő” is megállt bennem, de hamar vettem a lapot. Ez biztosan agyvérzés lehetett – gondoltam magamban - valami kimaradt az emlékeiből.
Volt már ő kórházban alkoholmérgezés miatt, akkor mindenki „lehallgatta” őt. Gondolom ez még a belügyes múltjára vezethető vissza, ahol főhadnagyként szolgált, mint tolmács és II/2-es volt. Mesélte, hogy pisztolya is volt, bár én a mai napig nem értem, miért kell pisztoly egy tolmácsnak?
Felajánlottam neki, hogy, ha kiengedik hívjon fel – a névjegykártyámra felírtam a magán számaimat is – érte megyek és hazaviszem.
Sajnos erre már nem kerülhetett sor, még el sem tudtam búcsúzni tőle. Nyugodjék békében!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
