A vihar!
Dátum: 2014. július 10. 12:11Műfaj: PrózaCimkék: menedék, összetartozás, család |  |
Emlékszel?!!! Éppen ilyen forró nyár volt akkor is. Ezen a napon mindannyiunknak - úgy látszott - mehetnéke, tehetnéke támadt. Ugyanabba az irányba...
Senki senkivel nem beszélte meg előtte, ez nem volt a szokása, hiszen ott kint úgyis találkozunk - gondoltuk, mindenkinek ugyanott volt a dolga, mert hiszen a saját földjét túrta, túrta.
*
Egy ilyen forró nyári nap, amikor mindannyian összejöttünk, csodanapnak számított. Dologidő volt, mint mindig. A véletlen összehozott bennünket. Valahogy senkinek sem akadt másutt azon a napon elfoglaltsága. Pedig nyár volt! Forró, tikkasztó hőség. Volt kinek a betakarítás miatt volt halaszthatatlan, sürgős, mert elsokallta, túlpörgette magát, amikor elvetette, jól van az úgy, jó helyen, ott a földben - gondolta. De ha egyszer eljött a betakarítás ideje, akkor hirtelen azt sem tudta mit, hol, hogyan kezdjen... Mit tegyen vele?
Előttem van szinte a kép, ahogyan a bátyám ott kotyul egymagában, lent a telkén, a birtokában, szomorú magányában, egy samedlin üldögélve és egyre csak perkázza borsóját, melynek nincs se hossza, se vége. - Kész röhej - gondoltam, mit kezd majd egymagában vele? Mert sehogy sem haladt előre e kényszerű munkával. Tudta már, sok lesz ez neki egyedül, és ott van még a nagyja a javában. Kepesztett ezerrel, de nem bírta már az ujja, azon morfondírozott éppen, vajon kinek és hogyan adhatja? Mígnem végre feladta.
Ott voltál te és jómagam, soha vissza nem térő alkalom - gondolta, mire másra lehetett volna jó ez a nap, minthogy a felét a munkájának veled s velem megossza? Ereje fogytán volt, de esze sem túl sok. Ezért a felét neked s nekem a munkáért cserébe odaadta.
Közben ki-ki tette a dolgát, kinek mire volt éppen ínsége. Nekem az eper volt a gyengém, azt próbáltam megregulázni, anyám közben ott fent egyre mondogatta egy széken üldögélve, lányom, hagyd már azt az epret a csudába! De nem tudom te közben mit csináltál éppen, lehet te is borsót perkáztál? Azt hiszem a földedet kapirgáltad nagy serényen. Párod meg lehet, a tüzet csiholta. Mert tudta jól, enni azt viszont kell! Csülökpörköltet képzelt el, mert azt imádta. Az illatát szinte odáig fölig éreztem, most is ezt érzem.
A borsójával kínlódó bátyám és köztem az idő megállt, a gyomrom még ugyan az illatoknak ellenállt. Mi hozott volna más bennünket mégis össze, ha nem a sötétbe borult ég, a felhők, mik ott köröztek felettünk, időközben bennünket is elértek. Nota bene, mindennek egyszer vége van! A józan ész én voltam. Mindenkinek itt lesz a helye! Nálam, ott fent a kis szobámban.
Emlékszem. Hihetetlen mekkora tud lenni az összetartás, ha egyszer baj van! Most én intettem felétek, mert fele sem volt tréfa ennek az egésznek!
- Bátyám sztoje!!! (mint tette ő oly gyakran velem, ha nagyon belelendültem...) - Gyere!
Felétek is hajlott a karom, mert az idő egyre sürgetett. A pillanat nem várta meg, míg neked vagy nekem, ott lent a bátyámnak dolga véget ér. És akkor, mint derült égből a villámcsapás érkezett meg a nővérem és a férje. Őket vajon mi hozta ki, csak nem a közeledő vihar ihlete? Biztonságban volt a "sátruk", de ekkorra már nem ők maguk, eddigre már ők is tudták ezt. Az időt rosszul választották. Mit volt mit tenni, csatlakoztak hozzánk, hozzám, mert addigra már mindannyian tudtuk, nincs más választásunk, inkább együtt, mint külön-külön maradjunk.
Láttuk a sötét felhőket felettünk vonulni, beborult közben az ég, nem tehettünk mást, egyre a vihar végét vártuk. Mi mindahányan abban a legkisebben, a bungimba beszorultunk, menedéket egyedül csak ez egy helyen találtunk. Olyanok voltunk mi együtt akkor, mint a verebek, vagy mint a kis rókák ott a mesében, a Vukban. Egy nagy család azokkal a kis rókákkal. Anyám szeme és a mi szemünk világított abban a félhomályban. Hatalmas dörrenések rázták meg közben az eget. Villámok cikáztak. Félelmetesek! Azt hittük a ház összeomlik felettünk és mi mindannyian azt hittük egyszerre odaveszünk.
De senkinek sem esett semmi bántódása, miközben sűrűn keresztet vetettünk egymásra. Nem voltunk mi hívők, azt még apánk csírájában elfojtotta, mégis a fohász segített egyedül a bajban. A végén, mintha semmi sem történt volna, ki-ki mehetett ismét a dolgára.
Én most emlékezem erre az egyetlen napra, amikor szorult helyzetünkben mi egymásért, vagy magunkért, de kiálltunk. Mi bennünket le tudott gyűrni mégis, az nem a vihar volt, de bármi lehetett is, mi akkor is az idők végezetéig együtt maradunk! Mert mi még ma is egy nagy család vagyunk!
*
Csak azért meséltem el mindezt, mert egy-egy ilyen vihar nekünk - alkalmanként - meg sem kottyant... és vajon miért? Ott aztán egy nyári zivatar alkalmával módunk volt egymást közelebbről megismerni! Mit mondjak? Én voltam a legbátrabb a gyávák között, amikor futni kellett!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
