Az élet játéka
Dátum: 2013. május 02. 21:09Műfaj: PrózaCimkék: búcsú az örökre szeretettől |  |
Van, ami idejében kezdődik, s tart az álmokon keresztül, de az Élet, a nagy varázsló, a kötő és oldó - bele szól abba, ami soha nem feledhető a szívek számára!
.Úgy szerették egymást, hogy huszonévesek se jobban! Pedig, még csupán életük elején voltak – nagyon az elején. Ketten együtt se voltak húsz évesek. A fiú mindössze két hónappal volt idősebb a leánynál, ahogy ez illik az elvárások szerint, mármint, hogy a fiúnak kell idősebbnek lenni. De ők, mit se törődtek ezzel, hiszen apró gyerekkorban az időt még nem is érzi az ember. Egy nap is olyan hosszú, annyi minden belefér! És, ha mégse, hát ott a következő.
Egy kis faluban élték ezeket az egymást követő, színes napokat, annak is a valamikori Major részében. Úgyis hívták… Kis-Major. Északról egy kis kanális lassú vize folydogált, mintegy határt szabva a házak tovaterjedésének. Széles árterülete volt, hiszen tavasszal az olvadó hó, ami a földekről gyűlt össze, mind ebbe az elvezető csatornába talált otthonra. Ha kiöntött, majd visszahúzódott, a lapályokban visszamaradó vizekben halak estek csapdába. Ahogy fogyott a víz fölöttük, úgy váltak egyre jobban láthatóvá. A kisgyerek a nagyobbaktól tanul. A fiú látta, ahogy a nagyobbacska legények ilyenkor miként halásznak.
- Szereted a halat? – kérdezte váratlanul a leányt ártatlan őszinteséggel a fiú.
- Nagyon szálkás némelyik, és anyukám attól fél, hogy a torkunkon akad!
- Akkor olyat fogunk, amelyik nem szálkás! – csillant fel a legény szeme.
- Fogunk? Hol? – ámult el a leány.
- Gyere velem!
Kezébe kapta a kislány selymes, angyali kezét és úgy szaladtak le a kanális partjáig.
- Odanézz! – mutatott az egyik tavacska felé a fiú, amelyben az ott rekedt halak magasra csapkodták azt a kevéske vizet, ami még a menedéket jelentette számukra. A meredek partoldalon kitaposott csapáson leereszkedtek a vízhez.
- Maradj itt – szólt a fiú, és kezét a lány elé tette a helyet mutatva. Azzal belegázolt a napon alaposan felmelegedett vízbe. Lehajolt, kezeit beledugta a pocsolyásodó, zavaros lébe úgy, ahogy látta, és várt…
Hirtelen egymás felé csapott a két kezével, majd széles mozdulattal a part felé dobott… egy szörnyen fickándozó halat.
A lány szemei kikerekedtek, és úgy nézett a fiúra, mint még soha! Eddig csupán játszottak, minden a mának szólt, de ez most valami más volt. Nem tudta, hogy mi, de érezte...
…A lány a kisboltból sietett haza. Az eső, mely már napok óta áztatta a földet, éppen beleerősített. A Kis-Majorban egyetlen út volt kikövezve, a főút. Az összes többi az anyaföld hátára taposott csapás volt. Mindenütt kettő. Egyiken jártak a járművek, a másikat a gyalogmenetekhez használták. Száraz időben a kocsiúton is mentek gyalogosok, de ilyenkor, esőben csak akkor merészkedtek rá, ha át kellett menni a túloldalra.
Széles sávban állt már az esővíz a keréknyomban, de a lány biztos lábakkal lépdelt közöttük. Már majdnem a másik oldalon volt, még egy nagyobb vízzel telt szalag volt előtte… megcsúszott a lépő lába, és a lendületét már nem tudta visszafogni. Az üveges tejek hangos csattanással koccantak egymáshoz, majd vékony csíkban jelent meg tartalmuk a szatyor durva szőttesén keresztül, s úszott a vízzel keveredve a nyomban álló tó felé. A lány tehetetlen dühvel ült a pocsolya szélén, és éppen lelke keserve készült kitörni rajta, mikor két kéz nyúlt hátulról hóna alá, s emelte ki kényszerű ülőhelyéből.
- Megütötted magad? – kérdezte aggódással hangjában a fiú – miközben a szatyorból szétgurult dolgokat szedegette a vizes, sáros földről.
- A tej, meg a kenyér…- a lány nem tudta visszatartani könnyeit – édesanyától kikapok… - és arcát tenyerébe temette.
A fiú magához ölelte a bánattól könnyező leányt. Egymásra néztek. Arcukon játékosan csapódtak szét az égből hulló apró vízcseppek. Csak álltak a szűnni nem akaró égi áldásban, és nem értették, hogy miért nem szaladnak gyorsan valami fedett helyre, miért áztatják magukat itt, az esőben? A fiú kezeivel letörölte a lány könnyben-vízben úszó arcát. Ragyogtak a szemei. Most a fiú érzett olyat, amit még soha, aminek még nem tudta a nevét, de olyan édes volt minden pillanata…
Hazakísérte, hogy megvédje a lányt az anyai szigortól.
- Csókolom Sári néném. Rózsika miattam lett sáros, mert mikor megcsúsztam elrántottam magammal. Én nem estem el, de Rózsika…
A lány csak állt, és már azt se bánta, ha kikap… mint, ahogy szokott ilyen esetekben…
…
Aztán, jött a nagy, a kiszámíthatatlan élet, a maga szeszélyeivel.
A lány szülei elköltöztek, messze, nagyon messze a Majortól. Az Alföld déli részére, ahonnét csak évente egyszer jártak haza. Akkor is csupán a temetőbe látogattak el, ahol a lány anyai nagyszülei aludták örök álmukat. Több mint szerencse kellett ahhoz, hogy az egykori gyerekek összetalálkozhassanak. Pedig… mindkettőjük lelkében ott volt a vágy, hogy hátha, mégis…. És az évek kérlelhetetlenül űzték egymást, egyik a másik után. Mégis…
Azon a november elsején éppen olyan idő volt, amilyet mindig is akar az ember, ha ellátogat a rendbe szedett, ezer és ezer gyertyával és mécsessel kivilágított temetőbe, hogy lerója kegyeletét elhunyt halottai előtt. A férfi egyedül lépdelt szülei sírja felé. Kezében egy nagy csokorba fogva bólogattak fehér fejeikkel a tisztelet virágai. Öltözéke magán viselte az idő változatlanságának nyomait. Régi szabású, kisé kopott, de makulátlanul tiszta ruha, fényesre suviszkolt igazi bőrcsizma. Haja hátra fésülve, bajusza takarosra nyírva, ahogy ez faluhelyen járja. Vele szemben egy kisebb csapat közeledett. Nők és férfiak, úgy három korosztály összeverődve. Rajtuk is az ilyenkor illő sötét anyagú ruhák, némelyiken véknyabb kabát, de csak úgy, begombolatlanul. Egy nő tűnt ki a közeledő csoportból. Az öltözéke, a testtartása, sudár egyenes alakja, hosszú barna haja vonzotta a tekinteteket. Három év körüli kisfiú lépdelt jobbján, akire időnként büszkén nézett. Látszott, hogy anya és fia. Közelebb érve hozzájuk a férfi érezte, ahogy elnehezül a járása, mert tekintete ott ragadt a nő arcán. Megállt és csak nézte, bámulta a nőt. Megérezve magán a férfi tekintetét a nő ránézett. A mélyzöld szemek, mintha valahonnét messziről, nagyon messziről néznék őt. Mosoly suhant át arcán, de tekintetét visszavette, és újra a gyermeken pihentette. De a szíve, a szíve mintha megállt volna, és talán el se indul többé.
Visszanézni nem mert, nem akart, mert érezte, hogy akkor sírni kell! Tudta, ki az a férfi, aki az imént olyan feltűnően nézte. Látta maga előtt, ahogy egymás kezét fogva szaladnak a frissen kaszált réten… orrában érezte a vágott fű szagát, ami csalhatatlanul jelezte a tavasz eljöttét… kezén érezte a fiú erős kezét, ahogy segít neki fára mászni… azokat a pillanatokat, ahogy bele néz egy mosolygós, mélyzöld színű szempárba…
Hirtelen visszafordult, mert úgy érezte, oda kell menni hozzá, átölelni… mert kell! A férfi már nem állt ott. Tekintetével kutatta át a belátható részeket, de sehol nem látta. Amikor leültek a terített asztal köré az egykori szomszédasszony mellé telepedett. Idő barázdálta kezét a fiatal, kecses női kézre tette.
- Ő volt az, igen, a Gábor. Várt téged, mindig csak várt. Nem nősült meg, mert azt mondta, hogy megvár, kelljen bármeddig is.
Az apja már tíz éve, az anyja rá két évre ment el. Azóta egyedül él. Nem jár sehová, csak a földjeire, dolgozni. Van neki mit azon a harmincöt hektáron. Igaz, van gépe, meg embere is hozzá, de nyáron alig látni otthon. Előfordul, hogy a határban alszik, mert csinált oda egy kunyhó félét, hogyha rásötétedik, meghúzhassa magát, és ne kelljen haza jönnie, az üres lakásba. Soha nem látni azt mosolyogni, de mégis annyi energia van benne, hogy rosszkedvűnek se látszik. Meddig maradtok Rózsika?
- Majd csak holnap délután megyünk vissza, de miért kérdi Anna néném?
- Semmiért, csak úgy megkérdeztem.
A Hold fényesen ragyogott az ég tetején. Rózsika csak álmatlanul forgolódott az ágyában. A kisfiával jöttek el a sírlátogatásra, mert a férjének halaszthatatlan ügyben el kellett utaznia az ország másik végébe. Hiába, ez már nem az a világ, amiben gyerekként a kanális parton halat… Nem bírta tovább a hasztalan fekvést. Felkelt, magára kapta ruháit, megnézte kisfiát, aki angyalian aludt az ágy másik oldalán. Nesztelenül kiosont a szobából, belebújtatta karcsú lábait meleg csizmájába, magára kanyarította kabátját, és elindult a kanális partjához. Valami azt súgta neki, hogy…
Hiába telt el majd harminc év, a közvilágítás nem sokat javult erre felé. Egy utcai világító, kerek tányéros kis izzó helyett ugyan már egy nagy búrás neon volt az utca utolsó házának sarkánál, de a világosság nem terjed sokkal messzebb így se. A Hold, a jó öreg Hold, aki akkor is ott volt, ahol most… ő mutatta az utat.
Még emlékezett, hogy hol lehet lejutni az ártérre úgy, hogy ne legyen az igyekezet vége egy nagy esés a mélybe! Benne maradtak a mozdulatok a lábaiban, a kezei pedig mindig odakapaszkodtak, ahol volt hová. Már régen volt kiöntés, így nem volt veszély arra, hogy elsüllyedhet az ingoványos részen. Egészen a kanális partjára ment. Megállt és… lehunyta szemeit. Gondolatai messze jártak, de nyugalmat hoztak lelkének. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára így állt itt, és várta… Gábort. De a fiú nem jött. El akart búcsúzni tőle, hiszen azon a héten készültek elmenni a messziségbe. Úgy fájt a szíve, mely kicsire összeaszalódottan remegett a helyén, hiszen itt kell hagyni mindent, ami a gyerekkort jelentette számára. A szépet, kedveset, a jót, és azt az érzést, amit akkor még nem tudott néven nevezni.
Csak állt a Hold ragyogó fényében, és a vizet nézte. A távol töltött idő eseményeit próbálta felidézni magában, de csak kusza összevisszaságban, foszlányokban sikerült. Nem tűnt fontosnak az elmúlt idő, amíg távol volt innen, most valahogy bele veszett a távoli sötétbe, a szürke mindegybe. Csak a fia, csak is ő jelentette az egyetlen értelmet számára. Nagy karrier, szép család, jó férj, biztos háttér, anyagi jóllét… szépen hangzó kapaszkodók a hosszú, gondtalan élet reményének lehetőségei, melyek most olyan idegenül csengenek benne, mint talmi kincsek horpadt fazekai.
Vállára két kéz súlya ereszkedett lassan, óvatosan, ahogy galambot kell szeretettel megszelídíteni, nehogy elröppenjen félelmében. Érezte, hogy nem akarják bántani azok a kezek. Tudta, Gábor áll mögötte. Mellei fölött keresztbe téve megérintette a férfikezeket. Azok szembe fordultak az ő puha, finom ujjaival, és magukhoz húzták, majd bezárták őket a markok biztonságába. Nem börtönük volt… párnájuk és ágyuk, ahol szeretettel ölelték meg külön mindet. Végül… egymáshoz simult a férfi és a nő. Hallgattak, de szó nélkül is értették egymást. Sokáig álltak a folyócska partján, ölelve egymást. A férfi belefúrta arcát a nő hosszú, selymes hajába, és magába szívta annak illatát. Könnyének lecseppenő gömbje végig gurult a nő nyakán, s mint egy nyakláncból elszabadult gyöngyszem tűnt el a semmibe. Rózsika szeretet volna szembefordulni Gáborral, de ő gyöngéden elhárította mozdulatát. Halkan, hosszan sóhajtott, kifújva magából az elmúlt idő egyedüllétének minden keserűségét.
Aztán lassan elengedte a nő vállait, és ahogy jött, ugyanolyan nesztelenül eltünt a sötétség köpönyege mögé.
Rózsika nem nézett utána, mert érezte, ha megteszi utána is fut.
Ott, a múltban hiába várta, nem jött… talán nem tudott, mert azt soha nem hitte el, hogy nem akart!
Most búcsúztak el egymástól, szó nélkül, de a szívük örökre itt marad, ennek a kanálisnak a partján, a Hold örök fényében ragyogva.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
