Cecilia Hill
Dátum: 2012. július 31. 15:39Műfaj: PrózaCimkék: történelem |  |
Nyilván nem volt üres az erszénye, de a pénznek van egy nagyon csúnya szokása: elfogy, mint a hold, de éjszakáink ezüstkoronás istennőjével ellentétben, úgy is marad.
ICecilia Hill
A feminista mozgalom nem új találmány, csak valamivel hangosabb, mint „a régi jó világban.” Annak idején az amazonok borzolták a kedélyeket, harcias természetük, emlőrák-prevenciós stratégiájuk éppen úgy kiverte a biztosítékot, mint az a jámbor szokásuk, hogy a férfi hadifoglyokat kizárólag spermadonorokként hasznosították, és rövid úton végeztek az e célra alkalmatlanokkal.
Az amazonok népes, és némileg mesés táborán kívül is akadtak hölgyek, akiket a fegyverviselés jobban lelkesített, mint mondjuk a csipkeverés, például a nagy, és a szintén a mesevilágból előpattant Szemiramisz. Az ír legendákban egészen természetes, hogy az asszonyok hadba vonulnak. A görögök közül hamarjában csak Xantippe jut eszembe, aki a nyelvével harcolt – de mint tudjuk, a szó veszélyes fegyver.
A firenzei hölgyek becsületét (?) egy bizonyos Cecilia mentette meg, aki a 18. század közepén összejött egy angol bíróval, Dr. James Hill-el, és egészen a dél-indiai Madraszig kitartott mellette, „jóban-rosszban.” Itt, az azóta Csennaivá előlépett Madraszban azonban súlyos problémák adódhattak. Cecilia faképnél hagyta a férjét, és elhatározta, hogy körülnéz Indiában.
Észak felé indult, már csak azért is, mert déli irányban nem jutott volna messzire. Nyilván nem volt üres az erszénye, de a pénznek van egy nagyon csúnya szokása: elfogy, mint a hold, de éjszakáink ezüstkoronás istennőjével ellentétben, úgy is marad. Mire Cecilia megérkezett Hajderábádba, belátta, hogy sürgősen tenni kell valamit. Zsozsót kell szerezni, ahonnan lehet.
Jókor érkezett, mert a hajderábádi Nizám, Ali Khán éppen ekkor cserélte le a megbízhatatlan eunuchjait egy női testőrségre. Mivel Cecilia katonaruhát – nadrágot és kardot – viselt, továbbá Dzsamal Szerdárnak, elegáns parancsnoknak nevezte magát, természetesen megkapta a nagyvonalú ajánlatot: ám vezesse ezt a női gárdát. Dzsamal Szerdár azonban, aki talán kései gyengédségből választotta ezt a James Hall-ra emlékeztető nevet, nem akarta a Nizám háremét őrizgetni, inkább a harctérre vágyott. A Nizám jól szórakozott magában, és rábízott egy ezredet. Cecilia kemény kézzel fegyelmezte a marcona katonákat, és ki is harcolta magának a harcteret. Itt valószínűleg nem tüntette ki magát, mert a Nizám egy szóval sem tartóztatta, amikor bejelentette, hogy elhagyja Hajderábádot, és átáll az ellenséghez.
Az ellenség szót nem kell komolyan venni, mert az 1780-as, 90-es években, Közép-Indiában a királyok igen sűrűn váltogatták a szövetségeseiket: az egyik nap még ellenségek voltak, másnap a legjobb barátok; könnyűszerrel elűzhették volna az angolokat, ha egyetértenek, de hát nem az egyetértés volt az erős oldaluk. Cecilia Puneba ment, ahol felajánlotta a szolgálatait a Pésvának. Itt azonban nem muszlimok, hanem ortodox bráhmanák kormányoztak, és semmi szükségük nem volt egy zsoldos női hadvezérre. Cecilia nem szokott hozzá az elutasításhoz. Rosszkedvűen töprengett, hová is menjen, hol lehetne egy jót verekedni. Közben lopáson kapta az egyik alkalmazottját, és habozás nélkül megparancsolta a szolgáinak, hogy korbácsolják meg.
A szolgák talán nem véletlenül, de a kelleténél lelkesebben láttak munkához, és agyonverték a tolvajt.
Eddig még rendben is lett volna, de az illető alkalmazott egy bráhmana volt – és a törvény kimondta, hogy bráhmanát nem ölünk meg. Elkövetheti a világ összes bűneit, akkor sem. Legföljebb száműzni lehet, de még akkor is magával viheti az összes vagyonát a száműzetésbe.
A furcsa törvény alapja a félelem volt: a bráhmanák mindenkivel elhitették, hogy az áldozataikkal és a mantráikkal mindent el tudnak érni, az átkaik pedig valóra válnak.
Egy bráhmana gyilkosának minden további nélkül leütötték volna a fejét – de Cecilia idegen volt, ráadásul nő. Bezárták egy hegyi erdőbe, és valószínűleg ott is maradt volna élete végéig. De a franciák számon tartották a harcias amazont, és 1796 körül, a legnagyobb harcok és zavargások közepette, egy Peron nevű katonatiszt a kiadatását kérelmezte. A mindenható miniszter, Náná Furnaveszi fontolóra vette a kérvényt. Neki ugye semmibe sem kerül – a franciák éppen Szindia hadseregét erősítik, és neki Szindia ebben a pillanatban a szövetségese. Más szavakkal, úgy vélte, jól jönne egy jó pont Szindiánál, és szabadon engedte Ceciliát.
A fogság megtörte az amazont; csendben visszavonult Bombayba, ahol 1798-ban meghalt.
Ennyit India egyetlen női ezredeséről, akinek a nevét nem éppen arany betűkkel vésték fel a történelem lapjaira.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
