Csak mondd el...
Dátum: 2011. október 19. 22:35Műfaj: EgyébCimkék: fájdalom, gyógyítás |  |
Egyetlen gyógyír van a seb sebeinek kezelésére: ez a szeretet. Először önmagunkat kell ismét megszeretni, s akkor mások számára is szerethetőek leszünk. Egyszer minden történelem lesz velünk együtt.
Csak mondd el, mi bánt, milyen súlyos terhet cipel szerető szíved?! Bújj ide hozzám, mesélj! Nehéz egyeseknek az élet. Hogyan? Azt mondod, szép is volt egy ideig? Legalább van mire emlékezni, mert egyszer mindegyikünknek csak az emlékek maradnak, s mielőtt lehunyjuk örökre szemünket, felidézzük a csodás pillanatokat. Nem tudsz sírni sem már, annyira kínoz a fájdalom? Minden könnytől egy-egy nehéz gerenda súlyától enyhül a szív, a tüskék még csak nem is látszanak. Szakértője vagyok a tüskéknek, ha rám bízod magad, kihuzigálom egyesével, szerelmemmel begyógyítom a hegeket. Képzelj el egy magas hegyet, melynek tetején vulkán tombol, ontja a tüzet egyre magából, haragos és dölyfös, mert útjában mindent felemészt, jól tudja magáról. Mégis tisztul általa a föld, mert a tüzet kiokádja magából, mint egy fertelmes fekélyt. Te magadban hordozod a sebeket, melyek megbetegítették védtelen lelkedet, tombolni, nem tudtál, világgá üvölteni bánatodat, sérelmeidet. Te a szépség követe voltál, a szép soha nem lesz indulatos, nem ontja másokra baját, de észreveszi mások szenvedéseit. Ennyi meggyógyított közül senki sem vette észre, míg adtad magad nekik, belül szenvedsz? Vagy talán túl sok lett volna, ha elmondod másoknak bajaidat? Nem terhelted meg soha mások lelkét életeddel. Most itt vagyok Neked, ontsd ki minden bajodat, hallgatlak, csak mesélj…Milyen emberek között éltél, akik nem vették észre szép arcodon a könnyek néma bánatát, hogy nem enyhítették benső magányodat, nem jöttek rá arra, soha nem terhelnél másokat, s mikor mesélni kezdtél egyszer-kétszer, nem értettek, nem is érdekelte őket, mi történt valójában Veled. Kevés volt az ember, ott ahol éltél, vagy fájó búcsút vettél mindegyiktől? Elmentek, soha vissza nem jöhetnek, Benned virraszt emlékük. Kötelességed őrizni őket, mint örök-ereklyéket, mert a szívedbe írtad nevüket, arcukat, jellemüket.
Hajtsd vállamra fejecskédet, megsimítom értelmemtől terhes homlokodat és beszélj, én hallgatlak, néha közbeszólok, hogy kérdésemmel rávezesselek a megoldásra. Ugye, már könnyebb? Megosztjuk a terhedet, már ketten emlékezünk minden rosszra, hogy aztán a derűvel és nevetéssel leperegjenek Rólad. Olvass a szememben! Látod, visszaköltözött a szemeidbe a fény, melyről azt hitted, már örökre elveszett. Csak szoríts, ölelj, gondolkozzunk közösen, építsünk hidat a múlt és a jövő közé, s kezdjük most a jelennel, mely holnapra már történelem!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
