Egy
Dátum: 2019. szeptember 01. 10:10Műfaj: NovellaCimkék: lélek, élet, ajtó, kérdés, férfi |  |
Egy élet. Az egyszeri, elsuhanó világban tett tudatlan lépések, botlások, a megszokás langyos vize. Egy lélek, egy váratlanul elkapott pillanat. Egy.
Alkotni vágyom. Megalkotni a saját létem. Életet teremteni magam körül, színeket, hogy mindenki lássa: itt vagyok! Nem tűntem el! Megszülettem, felnőttem és nem lettem egy a sok szürke arc közül! Érezni akarom, hogy vagyok valaki. Tudni akarom, hogy mások is tudnak-e kilétemről, hogy látnak-e, hogy érzik-e a jelenlétem ebben az unos-untalan forgó, de gyorsan tovatűnő világban? Ez vagyok hát én, lássatok meg! Érezzetek! De milyen nehéz is ez… Hányszor akartam már, hogy lássatok engem, engem, aki valójában vagyok. Nem csak egy középkorú férfi, 49 évvel a háta mögött, nem csak egy test, egy szempár, ami kiragyog sápadt arcomból… Ez csak a kezdet! Miért nem látjátok azt, amit én? Ha tudnátok, hogy én milyennek érzem magam belülről, akkor tudnátok azt is, hogy én bármire képes vagyok. Egyedül ti gátoltok meg ebben.
- Vagy mégsem?
Tudom, a világban mindig az elsőszámú falat, - mely céljaink véghezvitelének gátlója – mi teremtjük. De miért is? A külső hatások olyan mértékben hatnak ránk, hogy eszetlenül akarunk mindennek megfelelni! Ám mégis hogyan lehetne ennyi mindennek eleget tenni? Belefáradtam… Csak szimplán önmagam akarok lenni álarcok nélkül. Csak önmagam lenni. Önmagamat mutatni. Tisztán. Kristálytisztán. Ha tudnék önmagam lenni, elindítanék egy dominósort, minden borulna egy idő után. Képes lennék mindenre. Képes lennék megváltoztatni mások életét. Mások világhoz, sőt önmagukhoz való hozzáállását. Ők is önmaguk lehetnének. Tisztán. Kristálytisztán. Csak önmagunk lennénk. Elvárások nélkül. Elég világos ez? Az emberek megértik ezt? Mindenki érti? Nem… Az élet világ nem ilyen. Nem érthet mindenki mindent. Nem. Ez nem így működik. Igen, elindíthatom azt a dominó sort, eldőlhetnek a fekete lapok, még a fehér pöttyök is eltűnhetnek, de mi van, ha nem dől tovább? Ha megáll, és újra ott tartunk, mint legelőször? Lassan dől… Lassan… Lassan, alig mozdul valamit. És már a pöttyök is elfogytak. Elfogyott. Nincs több. Nem mindenki akar eldőlni.
- Minden rendben?
A kezem remegett, alig tudtam újra megkapaszkodni a metro erős fékezésénél. Mégis mi volt ez? Ezt hívják ihletnek? Beugrott számomra valami nagyon fontos, amit mindenképpen le kell írnom. Nem is… Meg kell tennem. Világmegváltó gondolatok? Talán ez lesz a címe. Igen! Miért is ne? Hiszen mindenre képes vagyok. De biztos ez?
Körülnéztem. Beszélgettek. Az ajtó kinyílt. Becsukódott. Valaki csoszogott. Igen, esküszöm hallani véltem ebben a hangzavarban is, hogy valaki csoszogott. Itt, a metrón, ebben a hangzavarban. Az ajtók kinyílnak. Becsukódtak. Haladunk tovább. Érzem egy elhaladó nő parfümét, megremeg, majdnem elbotlik. Megkapaszkodik. A szemembe nézett. Bele. Mélyen bele a szemembe. Nem igaz… Nem is nézett rám, csak képzelődöm. Képzelődtem. Miről is gondolkodtam? Világmegváltó gondolatok? A Világ megváltása? Mégis ki vagyok én? Egy albérlő. Igen. Albérletben lakom. Fizetek minden hónapban. Szóval mit is akartam azokkal a világmegváltó gondolatokkal? Mi a ménkűt akartam velük? Nem. Biztos nem is volt fontos. Nem, igazán nem fontos. Az ajtók megint kinyílnak. A csoszogás még hangosabb.
- Végállomás. Kérjük, szálljanak le a metróról.
Ki is vagyok én? Nem számít. Most nem. Csak a bérletem. Hová is tettem? A fene egye meg… Megvan! Az ember mennyi hülyeségen töri a fejét, amikor az teljesen felesleges. De bezzeg azt elfelejtettem, hogy… Mit is? Nem. Bizonyára az sem fontos. Nem fontos. Nem. Tényleg nem lehetett fontos.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
