És a nap még mindig sütött...
Dátum: 2015. január 12. 16:34Műfaj: PrózaCimkék: próza |  |
Két, egymás mellett fekvő nő beszélgetése szivárgott az agyamba. Az egyik az őszinteségről magyarázott valamit hevesen a másiknak. A végén hozzá tette még: hisz társak vagyunk már régen!
Levelet kaptam. Hivatalos volt, hát mentem a megadott időben, helyre. Kellemesen melegítette az arcomat a nap az autóbusz üvegén át. A végállomástól gyalog indultam tovább az ismeretlen utcákon. Nem jártam még erre sosem. Kíváncsian néztem a régi házakat. Az egyiken végre megláttam a keresett számot. A nyolcas volt. Határozott léptekkel indultam a pulthoz. Odaadtam a portásnak a kezemben szorongatott borítékot, majd az igazolványaimat. Csak a papírt adta vissza.
- A többit távozáskor kapja meg – mondta, és bedobta egy fiókba, miután kiírta az adataimat belőle. - Lift a folyosó végén, balra – hadarta, de már a mögöttem érkező felé nézett kérdőn.
Lassan haladtam a megadott irányban. A kövön hangosan koppant cipőm sarka. A hideg folyosó ablakain át még élveztem kicsit a napsütést. Végül balra fordulva fekete csempével borított előtérbe értem. Fekete volt a járólap, és a lift ajtaja is. Már többen álltak ott, szótlanul a félhomályban. Szorítást éreztem mellkasomban. Valami ismeretlen rémület költözött belém. Halkan surrogva megérkezett a lift. Széthúzódott az ajtó. Körülöttem senki nem mozdult. Mintha vártak volna valamire. Akkor megyek én! Csak esnék már túl ezen az egészen! Haza felé veszek marha lábszárat pörköltnek, s még azt is megfőzöm lefekvés előtt. Az nem kevés idő, és hajnalban kelek.
Már vártak. Egy jellegtelen, kis köpcös alak köszönés nélkül tolt az első ajtó felé. Szinte belökött rajta. A helyiség tiszta volt és világos. A földön emberek feküdtek matracokon. Egy fehér köpenyes lépett hozzám.
- Szükségünk van a munkájára! Holnaptól itt lesz betegápoló.
- Nem értek hozzá! Irodista vagyok. És van munkám. Szeretem.
- Hallotta, amit mondtam? - vonta fel a szemöldökét a nő szigorúan. - Itt fog dolgozni holnaptól. Ma éjjel még pihenhet. Ott! - mutatott a sarok felé egy fekhelyre.
- De meddig kell maradnom? - kérdeztem. - Engem holnap várnak a munkahelyemen. A főnököm azt se tudja, hogy idejöttem. Ki fognak rúgni, ha napokig nem megyek dolgozni!
A nő közönyös arccal maga felé fordította a papíromat. - Emiatt végképp ne aggódjon! Látja? 2300-ban mehet el innen leghamarabb – bökött az egyik sorra, és az ablaknál álló íróasztalhoz indult.
Két, egymás mellett fekvő nő beszélgetése szivárgott az agyamba. Az egyik az őszinteségről magyarázott valamit hevesen a másiknak. A végén hozzá tette még: hisz társak vagyunk már régen! Nem tudtam gondolkodni. Zavart voltam, és nagyon féltem. Egy idősebb férfi mosolygott rám fogatlan szájával, és próbált megnyugtatni. „Ne lepődjön meg! Mi már itt éltük le szinte az egész életünket.” És a családom? Anyám? Gyerekeim? Barátaim? Nekik hogyan szóljak, hogy itt vagyok?
A fehér köpenyes az egyik földön kucorgó nőhöz lépett. - Öltözzön! Eltölthet kint egy egész napot. Míg ő öltözött, én próbáltam rávenni, szóljon az anyámnak legalább, rólam. Elsuttogtam a címét. Rezzenéstelen arccal nézett vissza. - Csak nem képzeled, hogy azzal töltöm az időt, hogy őt keresem? Nem is emlékszem, mikor voltam kint utoljára.
Tekintetem a két nagy, sarkig tárt ablakra tévedt. Nem volt rajta rács. Pár emelettel lentebb emberek jártak az utcán. Szerelmes párok andalogtak egymás kezét fogva. Anyák tolták békésen gyermeküket a babakocsiban. Öltönyös férfiak siettek, ki tudja hová. Eldöcögött egy villamos. Élesen zörögve jelzett, mielőtt áthaladt a zebrán. Néha kiállt a sorból egy autó, és hangosan csattant az ajtaja. A túloldali házra még mindig odasütött a nap...
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
