Fekete liliom
Dátum: 2011. december 19. 07:59Műfaj: VersCimkék: igazi csupán egy van |  |
Megjött a vonata...Haza van körülte,
Messze idegenből, hová muszáj küldte.
Kényszer, mely nyomta, mert kuncogott a zsebe,
Nem gurult sehonnét egy fillér se bele.
Pedig, ha valaha, most igazán kellett
Az „ÉLET”-be indulni...egyvalaki mellett!
Ifjú volt és büszke, mint legénynek járja,
Öt esztendő óta volt szívének párja.
Édes, kicsiny lányka, harmadik faluból
Isten kegyelméből, vagy...szerencse szaruból?
Maga se tudja már, csak azt, hogy szereti,
És annak a lánynak örömét keresi.
Mert annak mosolya...szép angyalok tánca,
Mitől tovatűnik bánat minden ránca.
Megvoltak egymásnak, pedig ellenezték...
Családjuk útjukat folyton keresztezték.
Ám ők megfogadták - Együtt lesz csak élet,
Így kezdődött el is...úgy ér az majd véget!
Ha kell, el is szöknek, meddig csak ellátnak...,
S kinek szavát se értik, az lesz majd barátnak!
Végül megegyeztek - ö megy idegenbe,
Életük árjával ö úszik majd szembe.
Hiszen ha elváltak, legyen csupán napra,
Vagy tán csak órára, akár egy falatra...
Úgy érezték menten - egyedül maradtak
Pusztító időnek, reggeli falatnak.
Szívükbe égett a másik szeretete,
Nem is lehet másként, csak egyedül - vele!
Áldás se kell mástól...hiszen már megkapták:
Az égiek jelét - ők is így akarták!
’Csak egy évre megyek, addig leszek távol,
És, ha visszajövök...legyél bizony bárhol,
A szemedbe nézek, s tudni fogod - tudom,
Hogy én akkor is szerelmed akarom!
Ha te, akkor is majd megfogod a kezem
Tudni fogja szívem, hol van az én helyem!’
A lány csak ölelte, csókolta hol érte,
Megvárja, hisz tudja! - szavára ígérte.
Szeme könnyben úszott, arcán végig csorgott
Szája szegletében egy csöppnyit kuporgott.
Onnan törölgette, kézzel félre tolta,
Vagy a fiú lázas szája magába csókolta.
Elment hát, s most megjött, letelt az egy éve,
Az utolját várva jöjjön a nap végre!
Hogy kedvesét lássa, ez volt csak a vágya,
Erről szólt nappala, erről minden álma!
És most itt van alig pár lépésre tőle,
Siet, hát kapjon, egy pillantást belőle!
A lány, ahogy látta futott is eléje,
Vagy már nem is földön(?)... szállt inkább feléje!
Ölelte magához, sírt nagy örömében
Csillogott szerelme fénylőn a könnyében.
Aztán belekarolt, úgy lépdelt mellette,
Szemét a fiúról talán le se vette.
Megérkeztek egyként a leányos házba,
Nem volt már miattuk az se olyan gyászba,
Mint mikor még kezdték, egymásra találtak...
Belátták talán, hogy - bármint, el nem váltak!?
Köszöntek illendőn a fiú szavára,
Nem csendült, mint egykor üresen, magába.
Bent a lány-szobában hevük lecsitulván
Jutott szerelemből egymáshoz is szólván...
A fiú - már férfi! - bontotta táskáját,
S eltátotta a lány csók csitított száját!
Minden mire vágyott, vagy meg se gondolta
Csak szedte a legény és mind elébe tolta.
Színes pruszlikokat, kendőt a vállára,
Fürdök kéjolaját, mi vigyáz majd álmára.
Ékszert, csinos topánt, szoknyát derekára...
Hogy magára öltse, párja alig várja!
Illatos kencéket, bódító balzsamot...
Sorolni is hosszú a táska hozamot.
Végül egy kis virág, üvegcsébe téve
Akad a kutató leányzó kezébe.
Hófehér a szirma, mint a tél paplana,
Szépségén elakadt a lány minden szava.
Mondja hát a fiú - Ezt egy jóstól kaptam,
Kéretlenül tette, úgy, hogy nem akartam!
Azt mondta: ‘Liliom...add annak kezébe,
Kinek a szerelmed lángol a szemébe.
S ha igaz mit érez...nem változik színe,
Mert őszinte hozzád szerelmes szíve!
Ha mégse így lenne, színe megváltozna...
A szerelem hamis, mely többfelé áldozna!’
Mosolygott is hozzá, mert maga se hitte,
De mert szép a virág, bátran haza vitte.
A lány csak forgatta, a fejét csóválta,
S némely szavával a jós virágát szánta.
Majd - odabújt édesen, férfi csókra várva
Beteljesült reményt...szerelemmel zárva.
Két nap telt ezóta, s kapuban állt újra,
Hogy a jó hírt a lány füleibe súgja:
Mehetnek a házhoz, mit már rég kinéztek,
S mit az ügyvéd urak végre elintéztek...
Együtt lesz a holnap ... szép lesz minden napja,
A többit majd két kezük méretre szabja!
De...nem tudtak a lányról, senki a családból.,
Nem jött meg más este a falusi bálból.
Hová csak kísérte egyik barátnéját,
De néki se mondta el további célját!
Keresték mindenhol, merre csak mehetett,
Ám senki se tudta, hogy hová lehetett?
Elbúsult a fiú e szavak hallatán,
De reménye nem szűnt, hogy még majd hallja tán,
A kedvese szavát...kristályként csengeni,
Szerelme trilláját lelkében zengeni!
Bement csak csöndesen a leány-szobába,
Hogy maradjon némit, percnyit csak magába.
Leült az asztalhoz, arcát eltemette
Szomorú, szép fejét két kezébe tette.
Szemeit lezárta, nehéz volt a nézés,
Öröm után ilyen...porig sújtó érzés.
Hol lehet, merre jár most az ö kedvese?
Nem igaz, véget ér ez a tündérmese!?
Felállt, hogy egy képet legalább keressen
Ne csak vágyakozón a semmibe lessen!
Kihúzta a fiókot a kistükör alatt,
S belőle az élet...világgá szaladt!
A jós virága, mit fehéren kapott...
Ott hevert feketén, mint egy élő…halott!
- ... -
Fűzfa, folyó partján, földhöz simul ága,
Alatta egy fejfa, féltőn vigyáz rája.
Fejfán név se...semmi, de körülte virág.
Mert ha el is feled egyszer majd a világ,
Lesz talán valaki, ki nem felejt, hogy voltál,
És hozzá igaz szerelemmel szóltál!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
