Gerard... (1)
Dátum: 2013. szeptember 09. 07:56Műfaj: PrózaCimkék: barátság |  |
Hogyan is lehetne szavakban kifejezni, felidézni a fényt, a hangok színét, a pillanat varázsát, a szavak súlyát, a hallgatás beszédességét, a hiányt, amit egy távollét okoz?... de megpróbálom, mert valaki egyszer azt mondta, ez a kihívás...
Az idős hölgy most is, mint mindig ott ült azon a padon, ahol ő is elfoglalta helyét.
Mellé telepedett. Nem bánta. Régről ismerte már a hölgyet, de idegenek voltak egymás számára. Egészen addig, míg egyszer meg nem kérdezte őt, miért számlálja és ad nevet a galamboknak?... Ezután a téren, a padon, a galambok társaságában beszélgetésbe elegyedtek egymással.
Tetszett, az egyszerű magyarázat, hogy mit, miért tesz, miért fontos számon tartani a jelen lévő galambokat, kinek-kinek az éppen szokásai szerint nevet adni,...
... Egyszer csak az idős hölgy egy könyvet vesz elő és lassan elkezd halkan felolvasni belőle. A férfi fokozott érdeklődéssel hallgatja, majd a hölgy felé fordul.
- Felolvasná kérem ezt a részt még egyszer? - és ha lehetne, egy kicsivel lassabban?! Tudja én még soha sem hallottam ilyen szép mondatokat a természetről, a városokról, a terekről, a galambokról... pedig régóta érzem, de most valahogy értem is, már tudom is, miért szeretem őket annyira...
- Igen. Az óta figyelem önt, mióta meghallottam név szerint szólítani őket, és ahogyan beszél hozzájuk. - Maga nagyon jó ember! - teszi hozzá.., majd lassan, tagoltan felolvassa ismét az iménti sorokat, majd tovább folytatja...
- Szeretné, ha megjelölném azokat a részeket, amelyek annyira tetszenek?... - kérdezi, hogy majd otthon, amikor ismét szeretné elolvasni, ne kelljen keresgetnie?... (A férfi kissé meglepődik és szégyenkezve vallja be, hogy ő már nagyon régen nem olvasott egy sort sem.)
- Nem baj! - feleli az öreg hölgy, majd elkezdi ismét és meglátja, semmiről nem késett el.
Miközben ezeket a szavakat mondotta, a férfi kezébe adta a könyvet.
- Én már kiolvastam. - Tessék, a magáé!
Megilletődötten vette a kezébe a könyvet, kényszeredetten forgatta és szinte maga sem értette, hogy rövid ismeretségük okán, hogyan juthat ilyen az eszébe ennek a kedves idős hölgynek? De a szavai megnyugtatták,... (neki rengeteg könyve van, - mint mondotta, olyanok is, melyeket már soha nem fog tudni elolvasni és neki szeretné ajándékozni, akinek nagyobb szüksége van rá.)
Órákat töltöttek így el kettesben, üldögélve a padon, miközben körülöttük megszűnt létezni a világ, rajtuk kívül számukra nem volt más a téren csak ők és a galambok.
Lassan kirajzolódott elbeszéléseikből egymás élete és a mindennapok egyhangúsága után, a sűrű találkozások során szoros, elszakíthatatlan barátság alakult ki közöttük. Már egyikük sem tudta elképzelni a másik nélkül azt a rövidke pihenő időt, melyet egymás társaságában, olvasással töltöttek el...
Az idős hölgy életében a tudomány volt a természetes, az tartotta benne az életet és azt osztotta meg most a férfival, ami benne túlcsordult, aki számára ez eddig ismeretlen volt, viszont nagyon hiányzott...
Ismereteinek hiányát a hölgy egyáltalán nem vette zokon. Ellenkezőleg. Szívesen mesélt az életéről, olvasott fel a könyveiből és megajándékozta egy-egy könyvvel... Gerard, mert így hívták a férfit, viszonzásul számára örömteli perceket okozott azzal, hogy megosztotta gyermekkorának egy-egy mozzanatát.
Így felvillantva miért is maradt egyedül felnőtt korára ez a meglett ötvenes korabeli nagy darab férfi. Ezen elbeszéléseiből tudta meg az idős hölgy, Fanni, mert így hívták, hogy Gerard számára édesanyja lekezelő, parancsoló hangja mit jelentett, hogy még most, felnőtt korában is hallja, melyből, csak úgy sugárzott az ő felesleges világra jövetele. Ezért érezte magát mindig céltalannak, aki egy öröm pillanat részének érezte magát mindössze, aki haszontalan, semmirekellő, semmire sem jó... nem egyszer ezt hallotta tőle. Ezt éreztették vele napjában. Mindig csak a bajt, soha sem az örömet jelentette az anyja és mindenki számára. Apját soha nem ismerte.
Elmesélte mennyire fájt neki mihez is hasonlította őt egyszer az anyja másoknak mesélve, amikor a világra jött.... A krumplihoz, amit éppen bevásárolt. A hagymához, az uborkához, meg az összes többi zöldségfélékhez..., amikor panaszkodott másoknak... Így mondta:
"- Ha összeadja a napi bevásárlásait Kb. ennyit, meg ennyit nyomott a születése pillanatában, mint a zöldségek súlya, 5 kilóval jött a világra..."
Egyedül érezte magát... Ezeket ő soha nem felejtette el cseperedése közepette. Ott volt a mindennapjaiban, valahányszor gúnyt űztek nagy darab testéből, mackós kinézetéből...
Felnőtt korában is kísérték anyja megjegyzései, kihatott minden egyes napjára, percére, kapcsolataira, egész addigi életére..., mert úgy hozta a sorsa, hogy anyjával kellett élnie felnőtt korában is az életét, egy fedél alatt, egy bérlakásban.
Soha nem mulasztották el egymással éreztetni, hogy mennyire nem szeretik ezt a kényszerű együttlétet. Mindeközben azt hitte szegények. (Egy ideig azok is voltak.) Így is nőtt fel. Ebben a tudatban, annak minden rosszával....
Eközben, mert ő egy jámbor lélek volt, az emberekhez a maga módján kötődött, nem bántott ő soha senkit, nem mulasztott el egyetlen percet sem, hogy nevén szólítsa az éppen mellé szegődőt, arra tévedőt, mindenkihez volt egy-két kedves szava. (Megdicsérte a kocsma pultos hölgy fizuráját..., a belőle legtöbbször gúnyt űző ivó cimborák beszólásait állta, akiket akár a barátainak is nevezhetett, tarthatott volna, de ő csak egy bizonyos szintig ereszkedett le közéjük... Elviselte a rá aggatott megjegyzéseket, mert annál sokkalta több, más, fontosabb dolgai akadtak, mint ott lopni és ivással tölteni a napokat... Ezer és egy dolga volt..., a kertjét gondozni, paradicsomot termeszteni, nevelni, melyben örömét lelte. A növényeket is név szerint ismerte... Számára az is tiszta volt, hogy a föld nem a trágyázástól lesz olyan, amilyen, amiben megterem a „jóléte”, hanem a születésétől fogva fekete föld az, amit tartani lehet valamire, aminek nincs szüksége egyéb többre, másra...)
Egyedül a kertjéről szeretett beszélni miközben egy-egy órácskára betért a sarki kocsmába. Nem vette észre, hogy anyja eközben éjt nappallá téve, keményen dolgozik egy gyárban, azért, hogy neki egyszer, majdan jobb legyen...
Egyedül volt. És, mint afféle magányos ember, megkereste a számára megfelelőt. A "teret", ahol szinte egyenként ismerte fel a galambokat, akiknek, mint hozzá tartozónak nevet is adott és nem mulasztotta el őket számon tartani. Ha egy is hiányzott közülük, már kereste…
Így találkozott ezzel a kedves idős hölggyel ott a téren, amikor az megszólította...
Folyt.köv.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
