Hétköznapi történetek (1)
Dátum: 2013. május 18. 08:04Műfaj: PrózaCimkék: segítőkészség, kötelesség, szívesség, ellenség, barát, szomszédi iszony, emberbaráti szeretet |  |
Milyen megpróbáltatásokon megy keresztül egy telektulajdonos... Vajon érzi, tudja e mibe vágja a fejszéjét, ha arra adja a fejét, hogy kertet fog művelni..., netán ajándékba kapja ezt a kicsi darabot a természetből...
Ha csak végig megyek a bevezető kérdéseken és pontról pontra szeretném megismertetni a boldogságom árát, vagy a felé vezető utat, az is kétségbeejtő, máris izomlázat érzek a karjaimban, a vádlimban, a combom felső harmadában, nem is beszélve a többi testrészeimről...
Történt egyszer, hogy meglepetést okozott a párom.(a Drágám). Nem voltam erre felkészülve, de elég volt ránézni, máris tudtam. Fülig ért a szája. Hát az enyém nem igazán.
- Mit akarsz nekem mondani? - kérdeztem ártatlanul.
- Meglepetés! - felelte. (Eddig nem tette, most miért kételkedem? - gondoltam.)
- Ugyan már?! Milyen meglepetést tudsz te nekem még okozni - volt erre a válaszom.
- Hát majd meglátod, csak gyere utánam - felelte sejtelmesen. (Hát én mentem és fura érzések kerítettek hatalmukba, ahogy egyre hosszabbnak tűnő utam sehogy sem akart véget érni... Hol lehet a vége? - kérdeztem magamtól?... Meglepetésnek szánta - gondoltam, tehát így nem kíváncsiskodtam tovább... majd megtudom.)
Ismerős tájakat fedeztem fel, de hiszen ez a szüleim birtoka? Mi ebben a meglepetés?... de mentem tovább... Mi vagyok én? Gyalogkakukk?... Fiatalok voltunk és bohémek! Meg sem kottyanhatott volna az út, ha nem lett volna olyan hosszú. Nem ehhez voltam szokva, hogy csak úgy kéretlenül nyakamba veszem a külterület bizonyos részeit, hívás nélkül soha elő nem fordult, hogy beállítok valahová, legfeljebb, csak ha nagyon hiányoztak leptem meg őket, a szüleimet... Most mégis valami izgalom járt át. Ha meglepetés?... akkor vajon mi?
Már keresztül haladtunk szüleim birtokán, és sehol egy lélek, de egyszerre megállt bennem az ütő, amikor mellettük elhaladva még mindig nem értünk a végére... Ekkor megtorpant... Az útnak vége szakadt.
- Megérkeztünk! - mondta.
- Hová? - kérdeztem és igyekeztem levegőhöz jutni, szusszanni egyet.
- Hát a telkünkre... - mutatott rá, de nem ismertem volna fel, ha nem mondja, hogy ez az!... mert nem láttam más egyebet csak egy hatalmasra nőtt fű tengert, de inkább hasonlított a gazra, amit még iskolás koromból őriztem magamban, a rétre..., amiből ki sem látszott a föld. Nemhogy teleknek nevezhető lett volna, de még ugarnak sem, mert annyira nem látszott belőle szinte semmi, hogy mit is takarhatott? Ez volna a meglepetés? Egyetlen dolgot fedeztem fel mindössze, miközben felocsudtam, egy hatalmas diófát... Minden egyéb láthatatlan volt előttem a benőtt "gaztól" vagy fű, vagy minek nevezzem azokat az izéket? Növénytől?... de magas volt az egyszer biztos.
- Örülnöm kellene?! - kérdeztem csak úgy mellékesen, miközben megpróbáltam a lehetetlent, megközelíteni.
- És hogyan hoztad mindezt össze? - kérdeztem, de a következő pillanatban, ha már a miénk, birtokba is vettem az izét. Tapostam a csapást. Egészen a diófáig, ahol kissé gyérebb volt a gaz tenger... Ott megpihentem kissé és megpróbáltam örömet sugározni. Több-kevesebb sikerrel, de végül beláttam, nem rossz az ötlet. Igaz, hogy nem értek a kert műveléséhez, de ami késik, nem múlik. Igaz, hogy azt sem tudom mi a zöldség és a gaz közötti különbség, de majd megismerem. - gondoltam akkor.
Hümmögtem, hámmogtam, de valahol legbelül éreztem egy kis megelégedettség-félét... olyan furcsa érzés kerített hatalmába... (büszkeség?). Ez az enyém! A miénk! Ezt már akkor éreztem, később már tudtam, de addigra nem várt dolgok elébe jutottam. Kösd fel a bugyid, ÉVA?
Folyt.köv.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
