Hold mese
Dátum: 2013. február 17. 07:53Műfaj: VersCimkék: szerelem, szeretet |  |
Emlékszel? Felejthetetlen éjszaka volt,
Az éj sötétjéhez bíborpalástot öltött a hold.
Csak némán figyelt, mozdulatlanul állt,
Mint egy óriásira kelt, pirosra sült fánk.
Majd fogyni kezdett, lassan, szépen, ívesen,
Vérszínű palástját, arany köntösre cserélte le.
Trónszékét elhagyta, mozgása oly könnyed,
Leereszkedett, hogy felszárítson egy könnycseppet.
Úgy kúszik a mélybe, mint hálóját szövő pók,
Magára hagyva a sok-sok neves csillagot.
Vakító fényével arcomba világít, banálisnak tűnt,
Ám hajlatában egy ismerős, sármos arcú úr ült.
„Ébredj, mert hátba váglak”, szólt oly kedvesen,
Éberen, ráébredtem, a „kézcsók” mára történelem.
Ebbe a sorba betűzök egy apró megjegyzést,
A lovagi kornak vége lett, vele kihalt a férfinép,
Csipke Rózsa mégis romantikusabb világban élt.
Látogatásod mindig nagy-nagy öröm nekem,
És az aranyló sarlóra karöltve felültem veled.
Kettecskén úsztunk az égi gondolán felfelé,
Magányosan ragyogó, hunyorgó csillagok közé.
Oly közelinek tűntek, szinte kézzel érinthetőnek,
Úgy szerettem volna simogatni, cirógatni egyet,
Egyet, a legszebbet, számomra a legkedvesebbet.
Néha álmosan pislákoló, olykor kacéran lüktető,
Huncut szemű, forróvérű, facér, latin szeretőt.
Ne nyújtózz, úgy sem éred el, szóltál,
Fényévekben számolható a távolság.
A csillagok elvakítanak, csalókák, becsapnak,
Keserű méz, már nem kergetek hiú ábrándokat.
Ébresztő újra, és megcsíptél a jobb oldalamon,
Hé! Ne csipkedj, ne bánts, mert sikítani fogok.
Talán mégis jobb volna beszélgetni, úgy, mint rég,
Elveszett az aranyfonál, már semmit sem értek én.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
