Hullócsillag.
Dátum: 2013. szeptember 14. 15:41Műfaj: PrózaCimkék: próza, tudományos fantasztikus |  |
A Föld keleti feléről lassan kullogott a hajnali fény, nyugat felé. A menekülő kapszula lassan izzani kezdett, ahogy a súrlódástól felizzott. A Nautika Boreális darabjai elérték a légkört.
Hullócsillag.
457. fordulat. Tulajdonképpen szép volna ez, csak a jövő kérdéses. Mennyi még, hány óra van hátra?
458. fordulat. Tényleg bámulatos, ahogy szétárad a fény, csillanva verődik vissza, bomolva ezer szikrára, és nem hagy egyedül a magányban.
459. fordulat. Csak tudnám, minek memorizálom, ugyan hányadik, élvezni kéne a kilátást, az ablakon át, hisz látni a legkisebb fényforrást, hihetetlen precíz kontúrokkal. Viszont a távolság? Az tényleg egybe olvad.
460. fordulat. Mennyi lehet még! Na ne! Ezzel foglalkozol? Idő az van! Valamennyi biztosan van, és ott az az antenna, legalább száz méterre alattad, alig gyorsul. Ehhh! Kepler. Idő? De mennyi az oxigén.
461. fordulat. Stabilizálni kellene az „y” tengelyt, már kezd kicsit kóvályogni a keleti oldal. Végül is mindegy, úgy is megelőzöm. Mennyi lehet az oxigén? Egy óra, vagy talán kettő? Messzi még a légkör, remélem jó messze. Ellenem dolgozik minden másodperc. Ahh! Most nem vágyom a tüzes izzásra.
Kérlek, gondold ezt végig, (és szorosabban ölelt) tudod, hogy nekem nagyon fontos vagy, és ott lesz az apám. Nem kedvel, majd mindent rád fog sózni, a legnehezebb, a legveszélyesebb munkát, a leg komolyabb harcot. Nem fog kímélni! Kicsikarja, hogy bizonyíts, az életed árán is, hogy férfi vagy.
Era, még szorosabban ölelt. Nyomatékosítani akarta a mondandóját, és kellett a lelki hatás, így finoman simogatni kezdett, lábával ledúlva a takarót az ágy végébe, hogy bárhol elérhessen, hozzám férjen. Semminek nem voltam ellene, én is akartam, vágytam az ölelését.
462. fordulat. Ajjaj, itt baj lesz!
Vörösen izzott, ahogy elégett, jó, ha tíz másodpercig bírta a parabola, Ajjaj, jön már a vég? Azért szép plazmanyomot hagyott az égen, kobalt, és réz, vas, nikkel, gyönyörű fény kavalkád. Félelem szakította szét, ahogy az életet a távolság.
Era a sétányon lépdelt, a Duna keleti oldalán. Az eget nézte, még nem pirkadt a hajnal, csak nem tudott aludni. Merengett, gondolkodott, ezer mozi villanás, rengeteg kép a múltból, a jelenből. Egy régi kedves, és az új is, apró, fényes csillagok. Izzó parázs. Égre emelte tekintetét. Csak ezer szikrázó csillagot látott. Szíve üres lélekben dobogott. Összeszorult a gyomra, és hányinger futott át rajta. Lehet, hogy terhes vagyok?
463. fordulat. A Föld keleti feléről lassan kullogott a hajnali fény, nyugat felé. A menekülő kapszula lassan izzani kezdett, ahogy a súrlódástól felizzott. A Nautika Boreális darabjai elérték a légkört, szétégtek darabjai, a sztratoszférában csillaghullás kezdődött.
A támadást senki nem élte túl. Nem mi győztünk.
Era felnézett az égre, nahát, mennyi hullócsillag, és az ég narancsba öltözött. Kívánni kéne valamit…
464. fordulat.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
