Ilyen a háború!
Dátum: 2014. május 29. 08:13Műfaj: EgyébCimkék: könnyen felejtünk |  |
A Második Világháború befejezése óta, már a harmadik, sőt néhol a negyedik generáció nő fel. Mára, csak kevesen maradtunk, akik megélték, és nem elbeszélésekből ismerik a szörnyűségeket. (9 éves voltam.)
Ma amikor a televízió előtt ülve, hűtött italunkkal a kézben, a klimatizált szobánkban kényelmesen hátradőlve „veszünk részt” a harcokban, legfeljebb sajnálatot érzünk az áldozatok iránt, de viszonylagos biztonságérzetünk birtokában, kívülállóként szemlélődünk. (Nem velünk történik, viszont „live” krimi!) A felnövekvő nemzedékek, talán mára azt gondolják, hogy a valódi háború is olyan játék, mint a neten játszható társai, hogy a főhősnek több „élete” van, és ha valami nem sikerül, akkor újraindítható a küzdelem. Ez irányú ismereteik bővítésére, megkísérlem elmesélni, mit éltem át gyerekként a háborúban.
Amíg a háború nincs a közvetlen közelünkben, alig vesszük észre. Ahogy közeledik a front, először az előle menekülők sorai tűnnek fel az utcákon. Lovas kocsikon, kétkerekű targoncákon, bicikliken, vagy a hátukon cipelve a mobilizálható értékeiket, gyermekeiket. Akik autóval rendelkeztek, már sokkal előbb távoztak, -többségük külföldre, svájci bankszámlájuk birtokában- nem „vártak” addig amíg hallani az ágyúdörgést.
Az élelmiszer ellátás, már a menekülések előtt is akadozott, –elsőbbséget élvezett a hadsereg ellátása- de amióta az összes teherautót „behívták katonának” az esetleg elérhető árút, is csak nehézségek árán, és egyre ritkábban sikerült rendeltetési helyére juttatni. Szüleim azt képzelték, hogy a harcok vidéken zajlanak, ezért úgy döntöttek, hogy visszajövünk Fővárosba. Mint utóbb kiderült, ez volt a lehető legrosszabb döntés, vidékünkön, néhány puskalövésen kívül nem volt harc, -a front „átrohant” rajtuk- míg a főváros 145 napos ostromát –rokonainknál- a Budai Vártól 500 méterre lévő utcában „éltük át” mintegy huszad magunkkal, a legtöbb időt a ház pincéjében töltve, a folyamatos légitámadások miatt.
Képzeld el, még van villany a Budapest I. indulókat játszik (németül is), majd megszakad a zene, és felhangzik az „ Achtung! Achtung Rightspile! Von Krokodil, und spinaten!” Eldobod a kanalat és rohansz le a pincébe, de még hallod magyarul is: Figyelem! Figyelem! Légitámadás! Bácska, Baja, Budapest, és mire leérsz, már ott zúgnak a fejed felett, a bombázókat kísérő vadászgépek, és perceken belül érzed a bombák robbanását, még kilométerekről is, és amikor felmerészkedsz nem ismersz rá a környezetedre.
Ami engem (a gyereket) megdöbbentett: Előző nap, még velünk szemben is állt egy kétemeletes ház, mikor reggel feljöttünk az óvóhelyről, már csak egy nagy bombatölcsér volt a helyén, téglái szanaszét repülve lakói sehol. Ha jól emlékszem valami időzített bomba –áttör négy födémet, és a pincében robban- okozta pusztulásukat, a mi épületünknek csak az utcai frontját rombolta le. Akkor kezdtem felfogni, hogy mi a háború.
A csapot kinyitod nincs víz, nincs villany, nincs gáz, ha fázol életed kockáztatásával, kikúszol a romos épülethez, és megpróbálod a szétrepült fadarabokat összeszedni, ha sikerült, csak akkor melegedhetsz, ha a mindenkinek jutó babot, vagy borsót is megfőzik rajta. Egy ilyen „tüzelő” szerzés alkalmával, Emma néni összeszedett egy fanyeles kézigránátot is, szerencsénkre még nem gyújtott be, amikor észrevettem a vaskályhából kilógó „nyelét” és szóltam apámnak.
Ennivaló nincs, csak a bab, borsó, lencse, a krumpli már régen elfogyott, valamelyik lakó még időben beszerzett egy karton planta teát, ennek köszönhetően nem meleg vizet iszunk. Apropó víz, legközelebbi lelőhely a Király Fürdő. Pestről folyamatosan átlőnek az oroszok mindenre, ami mozog. Apám még pirkadat előtt lemegy a vödrökkel, a pár-száz méteres út egy, másfél óráig tart, ha szerencséje van, csak a fele lötyög ki, de volt olyan, hogy kiömlött az egész –belőttek az utcába, és fedezékbe kellett ugrania- kezdhette az egészet előröl, és akkor, már világos volt. Ma ez érthetetlen, egy vödör vízért életet kockáztatni? Hülyeség mondják, akik –szerencséjükre- nem élték át. Tisztálkodásról szó sem lehetett, a legtöbben „rühesek” lettünk. Esténként katonák is meghúzódtak a pincékben, valószínűleg Ők fertőztek. A katonáknak „védett” útvonala volt, az utcával párhuzamosan -a lakóházak földszintjén- áttörték a falakat, és ott közlekedtek, nálunk például a konyhánkon keresztül. Volt udvara a háznak, volt hova építeni, egy latrinát, gondold el húsz emberre, egyet, és rettegtünk a fertőzéstől, habár az öreg vízszerelőnek a „hagyatékában” volt egy zsák klórmész, de azt sem tudtuk hígítani, víz híján.
Mint gyerek, a félig nyitott pinceajtóból kilestem a várat támadó stukákra, (zuhanóbombázó, a pontosabb találat elérésére „zuhan” a célpont felé, kioldja a bombát, és felhúzza a gépet) de egyszer eltévesztette, és a szomszéd utcában robbant a bombája, én meg lerepülten a 24 lépcsőn a pincébe, „leszoktam” a leskelődésről, már a sivító hangjuk is rémülettel töltött el.
Nem jutsz hírekhez, ha lenne villany, akkor sem tudnád a külföldi adókat hallgatni, mert begyűjtötték a vevőkészülékeket, a telefon sem működik, változást úgy érzékeled, hogy most közelebbről hallod az ágyúzást, amikor már a „Sztálin orgona” (A „Katyusa” sorozatvetőt hívta –találóan- így a pesti zsargon) aknái a közeledben robbannak. Reménykedsz, hogy most már talán vége lesz.
Aztán egyszer csak vége, a harcok megszűntek, de továbbra sincs víz, villany, gáz, élelem, a ruházatod tönkrement, elvesztettél néhány családtagot, barátot, ha a harcokat megúszták, akkor a málenkij robot miatt. (A hadifoglyok csoportjait kísérő katonáknak, mindig el kellett számolni a létszámmal. Ha megszöktek a foglyok közül a bevagonírozás előtt, minden további nélkül az utcán összefogott civilekkel töltötték fel a létszámot, és ha a civil kérdezte hová viszik, erre kapta a választ: „málenkij robot” (Azt nem mondták meg, hogy egy Szibériai bányában.)
Nincs lakásod, szétlőtték, a hidak felrobbantva, az ország romokban hever.
Ahhoz, hogy mindez megváltozzon, mindenkiben erős akarat munkált, egy nemzet összefogása képes volt a csodára, a semmiből újjáépítette az országot.
Azóta nem hagy nyugodni a kérdés:
Nekünk mindig valami rettenetes katasztrófát kell megélnünk ahhoz, hogy képesek legyünk az összefogásra?
P.s: Az azóta eltelt időt sem töltötte tétlenül a hadiipar, milliárdos ráfordításokkal tökéletesítve a gyilkolás eszközeit.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Bányai János (#29646) | 2014. június 16. 18:16 |
Kedves Macska! Köszönöm! A szomszédban sajnos ismét elkezdődött, minden együttérzésem az ővék. | |
Válasz Macska hozzászólására (#29636). |
|
2. Macska (#29636) | 2014. június 16. 01:27 |
Kedves János! Mivel találtam egy jó munkát, amiben nyakig benne vagyok, elég régen néztem szét errefelé. Most is csak futólag, és azt látom, ismét egyetértünk. Habár nekem volt szerencsém kimaradni a háborúból. | |
| |
