Jellemtelenek?
Dátum: 2013. április 12. 13:43Műfaj: PrózaCimkék: jellem, igazságérzet, szeretet, harag, gyűlölet |  |
Megint egy írás, ami adta az ihletet, mintegy inspirált, hogy megosszam veletek életem során végig kísért nem mindig szép, mondhatni néha negatív élményeimet… (Haragszom rád, mert nem szeretsz...., haragszom rád, hát elmehetsz...:-)
Sokáig irigyeltem azokat az embereket, akik olyan jó memóriával rendelkeznek, hogy még az óvódás korukra is vissza tudnak emlékezni… Ez az, ami nekem nem ment, vagyis csak egy-egy fontosabb esemény, ami bevillan abból az időszakomból… Arra emlékszem, hogy nem igazán voltam jó kislány. Ezt mondták ugyanis a nevelőim. Persze csak ők tartottak rossznak én már akkor is tudtam, hogy nem egyedül követtem el a csínytevéseket… de mindez őket nem hatotta meg. Szigorúan bűntettek ezért… Pl. egy csendes pihenő alkalmával, ha odasúgtam a mellettem szendergő barátnőmnek valami fontosat, egyből figyelmeztettek. Szépen összerakták egy csokorba a rosszaságainkat és arra emlékszem egy alkalommal az óvó néni lezárt bennünket a pincébe… Nem tudom mennyi időre, de nekem ez egyáltalán nem tetszett! Tiltakoztam is ellene kézzel – lábbal. Már akkor is különbözőek voltunk, mert a barátnőm nem győzött csitítani… Akkor is teli torokból ordibáltam, mert nagyon nem szerettem a sötétet. Olyan sötét volt az a pince! Féltem. Amikor végre nem bírta tovább az óvó néni és kiengedett, késő volt. Megsértődtem. Soha nem bocsátottam meg neki, és nem felejtettem el ezt, amit ellenem elkövetett.
Az iskolában? Nyilvánosan megszégyenítettek. Éppen csak cseperedtem, de a nagylányok nem győzték kivárni és egy alkalommal (két hetes nyári tábor) nagylányt igyekeztek belőlünk csinálni. A hajunkat feltupírozták és megtanítottak bennünket kis csajokat sok felnőttes viselkedésre. Tetszett a végeredmény. Ugyanezt gyakorolta rajtam otthon a nővérem is. Kifestett csitri koromban, hogy nem ismertem magamra, de még az anyám sem. Olyan voltam tizenévesen, mint valami feslett nőszemély. Ráadásul a dolog még tetszett is sokaknak. A fiú testvéreim sem hagytak békén. Meg kellett tanulnom még idő előtt táncolni. Ott rángattak össze-vissza, ha megszólalt a zene, jobb híján engem ugráltattak. Nagyon türelmetlenek voltak ők is, nem győzték kivárni, hogy felnőjek. Anyu, apu persze ezekről semmit nem tudott, vagy ha elcsípett egy-egy ilyen próbálkozásukat, csak legyintett és mosolygott ezen. Már a padlót is tvisztre vikszeltem a végén…
Ennek ellenére mégsem sikerült belőlem idő előtt felnőttet csinálniuk, maradtam az a szerény, visszahúzódó, félénk leány, időnként lázadó, ha megpróbáltak fölém kerekedni…Hatalmi szóval soha, senki nem bírt velem. Megmakacsoltam magam. Emlékszem, az osztályfőnököm azt mondta anyunak. Nem buta ez a lány, de nagyon önfejű. Nem nyújtogattam a kezem soha felelésre. Visszahúzódó voltam. Akkor még nem tudtam, hogy mindez kisebbségi érzés, önbizalom hiány? Vagy valami más. Észrevettem, hogy másként kezelnek. Abban az időben nem volt ritkaság a nagy család. Én ugyanis abból származtam és ennek tudtam be minden megnyilvánulásukat. Dacszövetséget kötöttem magammal. Ellenálltam, mert méltatlannak éreztem a bántásokat. Az is ezt bizonyítja, hogy krokodilkönnyeket hullattam, ha egyest adott a tanár, hazáig… Ezek után persze, hogy nem volt szereplési vágyam. Elnyomták bennem még idő előtt.
Bizonyos „kitűnő” képességeim azért kialakultak bennem, suli után gép- és gyorsírónak tanultam tovább és ebbe annyira beleéltem magam, hogy e szakmában helyezkedtem el. Csak ezt tudtam elképzelni a jövőnek. Ebből akkor sem engedtem, amikor megpróbáltak belőlem röntgen asszisztenst kinevelni. Szívvel-lélekkel indítottam el pályafutásomat egy nagyvállalatnál, hátrahagyva minden addigit, ahol csak rám volt szükség!
Krokodilkönnyeket csak akkor hullattam, amikor olyan feladat elé állítottak, ami már messze túlhaladta a képességeimet. Úgy éreztem, a lehetetlent kívánják tőlem… de nem hatotta meg a főnökeimet ez a kis színjátékom. Addig nem hagytak békén, míg meg nem oldottam a feladatot, és jött az összes többi. Így lettem felnőtt és tanultam meg az élet olyan területein is boldogulni, ami korábban sok problémát okozott. A kitartásom, a makacsságom, az igazságérzetem, a szembehelyezkedésem sokszor mentett meg az út szélétől. Az óta is az út közepén járok. Néha-néha letérve, de visszatalálva a saját meggyőződésem vezette úton haladtam tovább. Nem adva fel egy pillanatra sem azt a hitemet, hogy azok az emberek, akik a saját akaratukat próbálták rám kényszeríteni, ilyen-olyan eszközökkel, nem ismerve semmit sem a múltamból, ne higgyék egy percig sem, hogy az igazság egyedül csak az ő oldalukon létezik.
Kitartásom és szorgalmam lehetővé tették, hogy 18 évesen gyors- és gépíróként az ország egyik leghíresebb vállalatánál állást kapjak. Viselkedészavarom (irultam, pirultam) itt kezdett komolyabb konfliktusokat okozni.
Minden ember érzékeny az őt okkal vagy oktalanul bíráló megjegyzésekre. Előfordult, hogy munkatársaim részéről a munkámat lekicsinylő megjegyzésekre: Nem szó szerint, de nagyjából ilyeneket kérdeztek: „A Te eredményeid hol vannak?”. Hiába magyaráztam, hogy én csak az ő tevékenységüket akarom jobbá tenni, ha bíráló mondatokat mondok, ezért írok reggeltől estig, de csak azt ismételték, hogy akkor kritizáljak, ha már letettem valamit az asztalra. Hát én igyekeztem, mert sehogy sem értették meg, ha ezt nem tenném, ezzel lealacsonyodnék az ő szintjükre, és elveszteném jogomat tevékenységük bírálatára. Na jó, ez túlzás…, de van benne sok igazság.
A vállalat vezetősége kiállt mellettem a hozzájuk eljutott panaszok ellenére, hasznosnak ítélték tevékenységemet, mondván, helyettük is teszem a dolgom, jobb munkára serkentve a munkatársakat.
E véleményük időközben – külső hatásokra - mintha megváltozott volna. Időközben felszámolták a céget, a rendszer is megváltozott. A többségnek felmondtak, csak néhányan maradtunk, magunk is elkedvetlenedve a végére mindössze heten, mint a gonoszok.
Már igencsak a végét jártuk, amikor váratlanul szerencse ért. Egy hivatalba csöppentem. Az utóbbi években a kritizáláshoz, a munkatársakon keresztül az összeugrasztáshoz szokott hivatalnokok közé, akik azért ezen kívül még mással is foglalkoztak. Alkalmam volt megmutatni nekik a hozott tudományomat, hogy létezik még más eredményekhez szokott munkaerő is, amit én vittem közéjük. Tetszett nekik a tudásom, a tapasztalatom… egy ideig. Aztán mindezt az irigység, a féltékenység váltotta fel. Hogy is képzelhettem másként?
Ezt én nagyfokú meg nem értésnek értékeltem. Hálátlan társaság! Legnagyobb megdöbbenésemre mégis megtartottak maguknak egészen a végéig.
Ez volt a harmadik krokodilkönny-hullatásom.
Amikor már majdnem a tökéletest megközelítő munkatárs válhatott volna belőlem, a tudás teljes birtokában, a teljes siker küszöbén szinte „fiatalon” nyugdíjba küldtek.
Jelenleg a NET színvonalát egyengetem, különösen egy lapét, ahol amatőr íróskodom. Ennek rendkívüli előnye, hogy hála írhatok és innen nem távolítanak el ilyen-olyan ürügyekkel.
Tévedtem! Minden napra legalább egy provokatív téma felvetés, és életem legszebb pillanatait rombolják szét, ha valakik ezt teszik. Akkor boldogtalanságot érzek. Úgy érzem ilyenkor, hogy minden felesleges volt ezen a világon. Vannak emberek ugyanis, akiknek sikerül még mindig kihozniuk a béketűrésemből.
Lelki szemeim előtt már látom, amint élvezettel veszik tudomásul, hogy krokodilkönnyeket hullajtva fog eltávozni ismét egy amatőr író társuk, mert többen érdemtelennek ítélték amatőr írói mívoltját magatartásbéli, viselkedésbéli megnyilvánulásai miatt. Ez én volnék. Már megint a régi nóta! De ezt olyan kitartóan teszik, hogy már magam is kezdem nagyon nem kedvelni őket így a végére.
Eddig 8 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#26919) | 2013. április 16. 06:49 |
Szia Macsek! Igen... Aki figyel, olvas, régebbi írásaimban külön-külön felfedezi a "gyermekéveim", "fiatal felnőtt korom", "aktív munkával töltött időszakaim", majd egy hirtelen váltással megélt "nyugdíjba menetelem" történeteit más-más szempontok alapján. Ahogyan fogy az időm, úgy a téma is. Bár kimeríthetetlen, ha egy egész életöltőt veszünk figyelembe. Én azt már elmondhatom ugyanis, hogy sokat éltem (megéltem). Lassan belefér egy oldalba. :-) A téma sajnos nagyon aktuális... a jellemek (jellemtelenségek)... | |
Válasz Macska hozzászólására (#26916). |
|
2. Macska (#26917) | 2013. április 15. 23:38 |
Kedves József! Éva igazad mond, nem hagy minket faképnél. Nem olyan fából faragták. (Most gyorsan ellenőriztem, nem írtam-e szóról-szóra ugyanazt, amit ő, hiszen ma valahogy rendkívül ragadósak itt a témák és a szavak.) :-) | |
| |
3. Macska (#26916) | 2013. április 15. 23:34 |
Kedves Éva! Én is csak meresztettem a szemeimet, nem akartam nekik hinni. Hogy egyszerre ketten ugyanazt a fonalat kaptátok fel, ez szenzációs! Látszik, mennyire közös hullámhosszon pörög ez a csapat. :-) | |
| |
4. Bányai János (#26908) | 2013. április 15. 20:46 |
Kedves Éva! Észrvettem, "szórol-szóra" ! A feleségek.hu de örültek az írásunknak.-D | |
Válasz Zseva hozzászólására (#26905). |
|
5. Zseva (#26907) | 2013. április 15. 20:04 |
Kedves Józsi! Köszönöm, igyekszem. Nem kell ám olyan komolyan venni, csak az írás hangulata miatt írtam a végén. Nem megyek én sehová... Megvárom míg kidobnak az ajtón, és visszamászok az ablakon. Az írás szeretete sokkal erősebb annál, mintsem olyan könnyen feladjuk. Ami idáig vezetett sem adták ingyen. Ezekről mesélünk egymásnak. :-) | |
| |
6. Neubauer József (#26906) | 2013. április 15. 19:31 |
Kedves Éva! Nekem tetszik az írásod! Ne hagyj itt bennünk! Vegyük tudomásul,hogy vagyunk páran,kik nem szárnyalunk olyan magasságokban mint egyesek.Mi itt a földön éljük át az élményeink,érzéseink,mit leírunk néha. Talán ezért is tartjuk magunk amatőrnek. További kedvet az íráshoz! Így tovább! | |
| |
7. Zseva (#26905) | 2013. április 15. 19:20 |
Köszönöm. .-) Reméltem, hogy észreveszed, hogy te voltál a múzsám (ötletadóm), csak éppen ellenkező előjellel vettem, élem meg (alkalmaztam) az adást. Máris ágaskodik az öntudatom a legújabb cikked olvastán. Már tudom mi lesz a következő témám csak még nincs kellő bátorságom le is írni... :-) | |
| |
8. Bányai János (#26903) | 2013. április 15. 14:57 |
Kedves Éva! Szinte "szóról-szóra" egyetértünk! Bravúros alkotás, gratulálok! | |
| |
