Kísért a múlt!... (3)
Dátum: 2012. október 20. 21:38Műfaj: ÉrdekességCimkék: barát, szerető, fájdalom, emlékek |  |
Ez csak egy kis epizód két ember életéből, az egyik legyen a „fűcsomó”, aki a férfi, a másik szereplő a "szalmalepke”. Ő a nő. Valós tényeken alapszik ez a mese, mely oly felemelő, mély és megrendítő, hogy neked is meg kell ismerned e történet eredetét. Akár mint a mesében.
"Élt valahol kinn a réten egy fűcsomó. Egyszerű volt és magányos. Nem volt szép, sőt, mint mondják kifejezetten csúf teremtés volt. Míg társai sudáron, feszesen nőttek az ég felé, addig ő puhán, girbe-gurba alakkal és ütött-kopott ábrázattal roskadt a földre. A többi fűcsomó és a szép virágok gyakran mulattak torzságán, s megjegyzéseket tettek. Volt, aki csak különcnek, mások betegnek, vagy puhának tartották, de a legtöbben csak nevettek rajta. Idővel aztán ráuntak a gúnyolódásra és elfordultak tőle, így a füvecske magára maradt, amit nem is nagyon bánt, hiszen kinek kellenek ilyen barátok?
Történt aztán egy nyári reggelen, hogy egy szép szitakötő szállt a fűcsomóra. Szárnya vörös volt, mint a rubin (de áttetsző, melyen átszökik a fény), és szemei kékek, mint az óceán. Ki tudja mért választotta a kis csúfságot pihenőhelyül, hiszen annyi szép virág volt a közelben, de valamiért mégis így tett, s mielőtt leszállt a fűre, szárnyaival úgy csapkodott körülötte, mint énekesmadarak piciny nyelve táncol szájukban mikor trilláznak.
(Amikor ezt a mesét elkezdtem olvasni, valami azt súgta, ez rólunk szól. Ne hagyd abba. Tovább olvastam és egyre érdekesebb részek jöttek elő, melyek kottára hasonlítottak kettőnk életére. Nem tudtam abbahagyni. Így hát folytattam, akár mint most, hogy te is tudd. Mert a mese alapja olykor a valóság, vagy éppen fordítva.)
- Légy a barátom – szólította meg a fűcsomó a különös idegent – olyan egyedül vagyok! De a szitakötőnek más fogalmai voltak a barátságról, így aztán hiába mondta a fűnek, hogy próbáljuk meg, a következő napokban és hetekben, amikor visszajárt barátkozni, minden mozdulatán érződött, hogy nem szereti a fűcsomót, márpedig, mint mondják a szeretet elengedhetetlen feltétele a barátságnak. A csúf kis teremtésben viszont érzékeny lélek lakozott, s nehezen viselte a szitakötő ridegségét, ezért pár hónap próbálkozás után elhatározta, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból:
- Mondd Kedves, mért jársz vissza hozzám, mi vonz téged ide, mit szeretsz bennem? – kérdezte.
És a szép szitakötő, akiben egyszerű, és mint mondják kissé érdes lélek lakozott így felelt:
- Semmit sem szeretek benned, de tisztellek, mert őszinte vagy, s mikor beszélgetünk, rámutatsz hiányosságaimra. Ilyenkor úgy érzem, szavaiddal tükröt tartasz nekem, s kívülről látom saját bárdolatlanságomat. Mert bárdolatlan vagyok néha, bárdolatlan – ismételgette a bárdolatlan szót a szitakötő, amit korábban a fűcsomótól hallott, mikor egy kisebb faragatlanságáért ezzel a szóval dorgálta.
– Ezt a szót majd eltanulom tőled – fejezte be válaszát a vörösszárnyú, és elröppent.”…
(Idáig eljutva... és tovább folytatva az olvasást, egyre inkább éreztem, hogy ez a kis mese szinte rólunk szól. Ugyan így tiszteltem én is azt a férfit, aki később a barátom lett és sokáig, nagyon sokáig mutatott rá a hiányosságaimra. Tükröt tartott elém a bárdolatlanságom miatt, amit idővel sikerült lefaragnom. No, azért nem teljesen. De felnéztem és hallgattam rá. Idősebb volt nálam, de ez sem számított.)
Bevallom ilyen csodálatos és valóságos mesét már 50 éve nem olvastam. Mintha az, aki írta a saját életemet mesélte volna el. Nem tudom olyan szavakkal elmondani mit éltem át közben, amikor a mese valósággá, olyan emberivé vált. Olyan élethelyzeteket juttatott, varázsolt elém, amelyeket átéltem és az én életemben még nem ért véget a mese. Nem úgy, ahogyan a szalmalepkének. Neki sikerült elérni a boldogságot. Én is az a “pillangó” vagyok, aki kerestem, de nem eléggé. Ahhoz nem volt elég bátorságom és így nem találhattam rá.
A “fűcsomótól” igazi barátomtól nagyon sok önzetlen segítséget kaptam és közbenjárt az érdekemben, de hiába. Nem vettem észre, hogy ő közben szenvedett. Az én érzéseim időközben vele szemben megváltoztak, ha szerettem is valamikor igazán, már nem voltak ugyanazok az érzések. Teltek-múltak az évek, a hetek, hónapok és én nem vettem észre, hogy ő mennyire beteg. Meghalt anélkül, hogy ezt a mesét megismerte volna, hogy minden, minden másként történhetett volna.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
