Látomás
Dátum: 2013. április 03. 10:06Műfaj: PrózaCimkék: élet, halál, álom, béke |  |
A végzet, az új reményt nemző kezdet. Ha halni kell újra, haljon a torzelme, eszme, és az ember, emberéletet soha, soha ne vegyen el. Vér és hamu, könny és rózsa, a gomolygó füstfoszlányokban, eltűnőben, visszhangzik a fehér, csengő, békedallam.
A háború véget ért, de senki nem hirdette ki a harctéren, és már senkit nem érdekelt. Füstköd borította el a csatavesztett vidéket. Nem énekeltek a madarak, csak néhány sebesült jajveszékelése hallatszott. Nem mosolygott a nap sem, pár könnycseppel küldte részvétét az ég. Apró tüzek lobbantak, robbantak még imitt-amott. Egyenruhás férfiak százai hevertek a földön. Voltak élők a holtak között, és voltak holtak az élők között. Vér és hamu. A halálszagú füstöt kavargatta a búskomor szél. Valahonnan a messzeségből, a füstfüggöny mögül előtűnt egy fehér ruhás lány. Mintha új élet fakadt volna a halálból, vagy egy lüktetőszív született volna a szürke porból. A szépség, az ártatlanság teste, habfehér szoknyája ütemesen ringott lépteivel. Nem tudni, hogyan került ide, talán az ájult katonák álmából lépett elő, talán az angyalok küldték. Csengő hangján egy békedalt énekelt. A dallamot halkan és lassan dúdolgatta, majd egyre hangosabban és ritmusosabban, mintha ébresztőt fújna, ébresztőt az élőknek és altatót a holtaknak. Az elgyötört katonák álma egy lány, habfehér ruhában, egy pohár vízzel a kezében, aki ébresztőt énekelt az élőknek és altatót a holtaknak, búcsúdalt a halálnak. A tünemény arcát egy fehér maszk takarta, melynek ajkai vérvörösen izzottak, de szemei, szemei, fekete könnyező mandulák. Haját fehérkendő fedte, arcába bolyongott néhány kíváncsi hajtincs. Kezében egy csokor vérszínű rózsa. Lépdelt a harcmezőn, lépdelt és énekelt, ahol fegyvert látott, ott lehajolt és egy szál vörös rózsát dugott a halált osztó acélcső végébe. Életet a halálszájába. Hirdette az életet. Az élők most már tudták, hogy angyal jár közöttük. A legfelsőbb hatalom parancsa, a csodás élet, melyet élni kell, az egyetlen utasítás melyet követni kell. A holtkatonák az élőtársaik álmaiba hazatértek. Haza, hol béke és szeretett lakik, hol a zöld mezőn szétszakadt emberi szervek helyett színes virágok nyílnak, hol a patakban hűs kristályvíz folyik, és nem színezi azt semmi vörösre, hol a legszebb zene, amit madár trillázik, és gyermek üde hangon sikongatva, boldogan kacag, hol a fényben tarka pillangók táncolnak, és méhek döngicsélnek, oda, oda hazaértek. Puskaporos levegőben, a vértócsák között, ami van, az a hazugság, az a kegyetlen büntetés, az, az árulás, a borzasztó vég, a torzelme szüleménye. A végzet, az új reményt nemző kezdet. Ha halni kell újra, haljon a torzelme, eszme, és az ember, emberéletet soha, soha ne vegyen el.
Vér és hamu, könny és rózsa, a gomolygó füstfoszlányokban, eltűnőben, visszhangzik a fehér, csengő, békedallam.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
