Lélekvihar / Soul storm
Dátum: 2015. október 18. 22:17Műfaj: PrózaCimkék: párizs, romantika, elveszett, kétségbeesett, reménytelen, szerelem, lélekvihar |  |
Egy bús, romantikus novella, szórakoztató céllal. A főhősnő addigi életének hátat fordítva Párizsba repül, a szerelmet keresi. Eredetileg egy könyvajánlókkal foglalkozó oldalnak íródott, angol nyelven, 4 részben közölve, itt a teljes verzió található magyar nyelven.
Eljött az az idő, amikor azt kérdeztem magamtól, miért nem tud senki boldoggá tenni. Nem találtam rá a megfelelő válaszokat, úgyhogy megkérdeztem a barátaim, mit gondolnak. Mind azt mondták, én vagyok az egyetlen, aki boldoggá tudom tenni magam. ‘Ne törődj azzal, mit mondanak’, mondták, ‘a boldogságod belül van, csak tedd, amit tenni akarsz’, súgták. Most itt vagyok, válaszok nélkül, azt teszem, amit akarok, nem érdekel, mit mondanak rólam, mégsem találom a boldogságot. Azt hiszem, mind félreértettek. Nem mások tesznek boldogtalanná. Annak az egy személynek a hiánya, azé, aki boldoggá tudna tenni, ez tesz olyan szerencsétlenné és nyomorulttá. Amikor van valakid, mégsincs senki, akivel összebújsz, akivel beszélgetsz, akit érdekel, hogy békét lelj, aki bátorít, csókol, hosszú órákig ölel a karjaiban, úgy szeretkezik, hogy az földöntúli boldogsággal áraszt el, aki nem fél megmutatni, hogy vágyik rád, aki ugyanúgy meghalna érted, ahogy te őérte… és egyszerűen nem tudod eldönteni, a világgal, vagy veled van-e baj, bűntudatod van, amiért ilyen gondolataid támadnak, mert nem akarod magad ebbe a keserű helyzetbe temetni életed hátralevő részében, mikor még csak harminc-egynehány éves vagy. Körbenézel, és ezt látod mindenhol. Mások is eltemetve. Mindenki. Miért. Hol az az ígéret, amit az élettől kaptam egy évtizeddel ezelőtt? Nem erről volt szó. Miért érzed folyton a késztetést, hogy azt gondold, nem a megfelelő személlyel vagy, és nem is látsz jobbat magad körül? Miért úgy tudatosul az élet, hogy rohadtul beragadtál?
Miért így kell lennie? Gondoltam, a kávézó ablakán kitekintve, a gondolataimba merülve. Hirtelen egy árny jelent meg a szemem sarkában, és arra fordultam. Magas, széles vállú, ragyogó kék szempár nézett vissza rám. Meglehetősen férfias volt, sejtelmes mosollyal, rövid, világosbarna hajjal. Te átok, de jól nézel ki, gondoltam. Olyan volt, mint egy vad oroszlán, szinte már hallottam is a bőgését. Talán ő lehetne az. Szenvedélyes mozgásunk ritmusa győzelmi indulóként harsogott a fülemben, elképzeltem, ahogy megtölt, az ajkaim harapja, ujjai a hajam markolják… aztán egy alacsony szőke jelent meg mellette, eléggé érdekes tekintetet küldve felém. A férfi megfordult, és úgy ment tovább, hogy jelét sem mutatta, a pillantás, amit váltottunk, bármit is jelentett volna neki. Háziasított oroszlán, remek. Fogd rövid pórázon, szöszi.
A kávémba kortyoltam, és körülnéztem. Unalmas bankárok, ügyvédek az unalmas öltönyeikben… ó, nos, talán ő itt. Jó alakú, vörös hajú férfi, úgy öltözve, mint Indiana Jones. Kalandor lehet? Csípem a vörös hajat. De megfordult, és meggondoltam magam. Nem a szeplők, azokat szeretem, de elmondhatom, úgy nézett ki, mint Gollam. Vicc nélkül. Borzalmasan éreztem magam ezzel a párhuzammal, talán esélyt is adtam volna neki, de aztán láttam, hogy egy csésze kávét visz a szíve hölgyének. És gyűrűt viselt. Jó ég, na elég volt. Hazamentem.
Hirtelen ötlettől vezérelve, megálltam egy pénzkiadónál, és az összes megtakarításom kivettem. Amikor hazaértem, minden szükséges holmit összepakoltam egy bőröndbe, vacsorát főztem, és készítettem egy finom, illatos fürdőt. Ahogy a kádban ültem, az a kérdés jutott eszembe, vajon miért nem gondoltam még soha, hogy azt tegyem, amire készülök? Mire vártam? Világos, hogy a megmentőm, a herceg lóháton soha nem jön el… legalábbis nem itt, nem most. El kell indulnom, hogy megtaláljam.
Hallottam, ahogy Rob hazaér. Felvettem a köntösöm, és a konyhába mentem, Ahogy leültünk enni, ugyanazt a baromságot nyomta, amit mindig, és soha még csak nem is vette észre, mennyire untató és kimerítő volt számomra. Ezúttal egy szava sem jutott el hozzám. Az instenverte fontos munkájáról szóló dicső beszédének közepén megszólaltam:
- Robert, ez volt az utolsó vacsora, amit főztem neked. Az utolsó, amit megettem veled. Holnap elmegyek. Messzire. És amikorra visszajövök, HA egyáltalán visszajövök ebbe a házba, remélem, azt fogom látni, elköltöztél, végleg leléptél.
Meglepve nézett, lélegzetvisszafojtva. Mielőtt megszólalhatott volna, kimentem a konyhából és lefeküdtem, őt pedig kizártam a szobából.
Másnap reggel, jóval azelőtt, hogy felébredt volna, fogtam a bőröndöm, és a reptérre mentem. Az első géppel Párizsba repültem. Hihetetlenül hosszú út volt, de csak arra tudtam gondolni, hogy szabad vagyok. Kész szerencse, hogy nem volt gyerekünk. Végig mosolyogtam. Amikor megérkeztem a de Gaulle reptérre, taxival az Eiffel-toronyhoz mentem. Gyönyörű, magas, tömör torony, műemlék, ahol szerelmek kezdődnek és végződnek, a Mars-mező a lábainál, széles, puha gyep, melyet színes virágok vesznek körül, a levegő olyan könnyű volt, hogy beleszédültem. Párizs… a romantika fővárosa, itt jövök!
Nem tudom, hogy a szabadság és a friss levegő, vagy a hosszú út tette-e, de szörnyen kimerültnek éreztem magam. Leültem és egy fa törzsének dőltem, a bőröndöm letettem, és a lábaim rá helyeztem. Azonnal elaludtam. Kis idővel később érmék csilingelését hallottam, és kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, mi történik. Meglepve láttam, hogy az emberek pénzt dobálnak a lábam között lévő bőröndömre, hallottam, amint azt mondják ‘la pauvre fille’, szegény lány. ‘Mi?’ Elképedtem, hogyan nézhettek koldusnak. A helyzet olyan fura volt, hogy nem tudtam mást tenni, felnevettem. Aztán abba sem tudtam hagyni, míg ki nem jöttek a könnyeim. Épp töröltem le őket az arcomról, amikor egy pár bakancsos láb megjelent előttem. Felnéztem, és egy nagyon kellemes, bariton hang lebonjour-ozott. Kevésbé pontos és valószínűleg szörnyű kiejtésű ‘Bonjour’-ral viszonoztam. Leült mellém, és megkérdezte, mire van szükségem, ételre, italra, kávéra, bármire. Nehezen tudtam neki elmagyarázni, hogy nem vagyok kéregető… hát, ennyit a középiskolai franciaórákról. Manuelnek hívták. Ma-nu-el. Még a nevét sem tudtam helyesen kiejteni. Millió kérdése volt, amikre nem tudtam válaszolni, csak dadogni, különösen azért, mert nagyon ‘joli’-nak, helyesnek találtam. Sötét haj, sötét szemek, hihetetlen hosszú szempillák, bársonyos ajkak, erős, fitt alkat, mint egy herceg az Ezeregyéjszaka meséiből. ‘Úgy tűnik, minden férfit jóval vonzóbbnak találsz most, hogy külföldön vagy’- gondoltam magamban. ‘Te kis szajha.’ De nem, nem olyan görög isten típusú volt, inkább a szomszéd fiú-féle. z bizonyos, hogy vonzó társaság volt. Órákig beszélgettünk, még így is, hogy a franciám, mondjuk úgy, kissé tökéletlen volt. De folyton beszéltetett, így nem volt időm emiatt aggódni. Miután megtudta, hogy nincs hová mennem, Manuel meghívott, hogy az első pár párizsi éjszakám töltsem nála. Visszautasítottam, aztán megint, de ragaszkodott hozzá, és hozzátette, nincs félnivalóm, a két húga örömmel fogadna. Ettől megkönnyebbültem…
Kitűnően aludtam aznap éjjel. Másnap reggel isteni kávét kaptam, és megtudtam, hogyan szerezhetnék munkát. Ott volt a megtakarításom, talán négy hónapra elegendő, de nem akartam turista lenni, be akartam illeszkedni. Napokig róttam az utcákat, míg végül, a százhatvanhetedik ‘munkaerő kerestetik’ táblánál konyhalányként felvettek. Nem a legjobb meló, de valahonnan el kellett kezdeni. Szobát béreltem, kifizettem az első három hónapot, és senki nem kérdezett semmit. Hát így kezdődött az életem Párizsban.
Manuel és én majdnem minden nap beszéltünk, úgy tűnt, tényleg érdekli, hogy boldogulok. Fivéremnek tekintettem, tudtam, bármit kérhetek tőle. Hetente kétszer együtt vacsoráztunk, így lassanként megismertük egymást. Sajnos a húgai két héttel az érkezésem után visszaköltöztek a szülővárosukba, Nizzába, de kapcsolatban maradtunk.
Az élet lenyűgöző volt Párizsban. A párizsiak, úgy értem, a franciák általában, olyan mások voltak. Máshogy öltöztek, máshogy gondolkodtak, máshogy ettek, olyan nyugodtak és barátságosak voltak. Amikor elmentem otthonról, mosolyokat, csillogó szemeket láttam, szívből jövő nevetéseket hallottam. Ami a leginkább tetszett, az volt, amikor metróval mentem, majdnem mindig láthattam egy kis spontán előadást. Egyszer Manuel figyelmeztetett, ne higgyem, hogy ez a város csupa csillogás, én pedig megkérdeztem, ugyan mi rossz történhetne velem, amikor ő itt van nekem. Láttam, hogy zavarba jött, úgyhogy bocsánatot kértem tőle, és olyan gyorsan elfelejtettük, amilyen gyorsan csak lehetett.
A munka rendben volt, de unalmas is, a franciám sokat javult pár hét alatt, minthogy egész nap beszélgettünk a kollégáimmal. Kezdetben nagyon szabadnak, és lelkesnek éreztem magam, de a harmadik hét környékén ismét kétségbeesettnek éreztem magam. Minden olyan monotonná vált, és amikor hazaértem, egyedül voltam. A Manuellel elköltött vacsorák jelentették a szürke napok sorában a fénypontot.
Egy reggel, az ötödik héten, elaludtam, kapkodtam. Kimentem, és alig láttam valamit, mindent vastag köd borított. Siettem, de megbotlottam egy utcakőben, és kificamodott a bokám. Felkiáltottam, olyan hatalmas fájdalmat éreztem, hogy reszketni kezdtem. Nem hallottam a hátulról közeledő robogót. Amint mellém értek, megragadták a táskám és továbbmentek. Óriási rántást éreztem, és a kövekre estem. Beütöttem a fejem, és az utolsó dolog, amit az előtt láttam, hogy elájultam, egy magas férfi árnyéka volt a ködben, amint felém közeledik.
Amikor magamhoz tértem, a köveken feküdtem. Talán pár percig lehettem eszméletlen, még mindig ködös volt minden. Felnéztem, és egy férfit láttam, amint fölém hajol, térdelve, a fejem az ölében tartva. Kellemes kinézetű volt, szalmaszőke hajú, kék szemű, szépen formált állal és állkapoccsal. Megkérdezte, szédülök-e, hogy van a fejem, fel tudok-e állni. Igennel válaszoltam, így segített. Végignézett rajtam, mintha meg akart volna győződni arról, hogy rendben vagyok, és ahogy úgy tűnt neki, jól vagyok, megfordult és szó nélkül elment. Felháborodtam. Még a SAMU-t sem hívta, még csak nem is javasolta, hogy kihívná őket, de hé, beütöttem a fejem, kiraboltak és elgázoltak, mindezt egyszerre! Kiabáltam és utánamentem, de a köd olyan sűrű volt, hogy egy pillanat alatt eltűnt. Mit tehettem, visszamentem az épületbe, ahol a szobát béreltem, és dörömböltem a házmester ajtaján. Elmondtam neki, mi történt, elkértem a szobám pótkulcsát, aztán megkértem, hadd telefonáljak egyet, mivel a mobilom odalett a táskámmal, és benne együtt mindennel. Manuelt hívtam. Magán kívül volt dühében, és azonnal átjött. Amikor megérkezett, sms-ezett a főnökömnek, hogy szabadnapot veszek ki. Elmeséltem neki mindent, amire emlékeztem, és megkérdeztem, hívnom kellett volna-e a rendőröket. Azt mondta, jól tettem, hogy nem hívtam, sosem találnák meg, ki tette, hiszen semmit nem láttam. Aztán megígérte, ő megtalálja őket. Olyan vigasztaló volt, csak akkor tudatosult bennem, hogy sokkal rosszabb is történhetett volna. Megölelt, csókot nyomott az arcomra, és ez volt az a pont, amikor zokogni kezdtem.
Manuel órákon keresztül ott maradt velem aznap, nagy vigaszt jelentett, noha egy szót sem váltottunk. Nem volt rá szükség. Három nappal később átjött, hogy elmondja, van egy barátja, akinek van egy barátja, akinek szintén van egy barátja, aki tudhat valamit azokról, akik a rablást elkövették. Azt mondta, a személyimet, meg mindent mást visszakaphatok, mindent, a pénzt kivéve, de a pénz nem is érdekelt. Azt mondtam, vele megyek. Nem akarta, de ragaszkodtam hozzá, így nem volt választása, el kellett vinnie magával.
Párizs egyik nagyon sötét kerületébe autóztunk. Előtte még nem hallottam a helyről. Bárki, akit az utcán láttam, rossz arcú volt, szorongtam. Manuel lepukkant épületek sarkán parkolta le a kocsit, és azt mondta, maradjak ott. Még mit nem. Megvártam, amíg eltűnt egy graffitikkel teli kapu mögött, aztán kiszálltam és követtem. A kapu egy szeméttel teli kertbe vezetett, majd újabb kapu nyílt egy sikátorra. Észrevettem, ahogy Manuel egy csoport felé megy. Elbújtam egy kuka mögé, és figyeltem. Úgy tűnt, vitáznak, azok az alakok hevesen gesztikuláltak, majd azt láttam, hogy Manuel átad nekik valamit. Pénz! Te jó ég, ez nem lehet igaz, fizet, hogy a cuccaim visszaadják! Aztán ledermedtem, a kezem a szám elé kellett tennem, hogy ne kiáltsak fel, amikor azt láttam, az egyik rohadék kést ránt elő a zsebéből, és Manuel bordái közé mélyeszti a karja alatt, ahogy átveszi tőle a pénzt. Az én drága barátom összeesett, és pár másodperc alatt elvesztette az eszméletét. A szívem zakatolni kezdett, és az ujjaim elfehéredtek, ahogy a számra szorítottam őket. A szemétládák közül egy még bele is rúgott Manuel fejébe, ahogy magatehetetlenül hevert a földön. Potyogni kezdtek a könnyeim, belül ordítottam, oda akartam rohanni hozzá, felvenni a földről, segítséget kérni, bármit, csak ne a kukák mögött rejtőzni. Aztán ismét megdermedtem, amikor az elmebetegek egyike visszafordult és Manuelre nézett. Ugyanaz a fickó volt, aki a fejem az ölében tartotta, miután elgázoltak. Ez már túl sok volt. Csendben zokogva görnyedtem össze, az öklöm harapva, amíg vérezni kezdett. De nem hagyhattam el magam, Manuel még mindig magatehetetlenül feküdt ott. Mély lélegzetet vettem, és megnéztem, eltűntek-e már. Senkit nem láttam, kivéve Manuelt, ahogy az egyre növekvő vértócsában feküdt. Odarohantam hozzá, és teljes tüdőmből ordítottam segítségért. Még mindig eszméletlen volt, és alig éreztem a pulzusát, de életben volt, és hálát adtam Istennek.
A kórházban töltött ötödik napon Manuel még mindig kómában volt. Még mindig kritikus állapotban. Sok vért vesztett, és a jobb tüdeje roncsolódott. Óriási véraláfutás volt az arcán, az arccsontja és az orrcsontja is összetört. A húgai visszajöttek, hogy vele legyenek. Órákig imádkoztunk ott, fogva egymás kezét. Nem tudtam otthagyni. A fiatalabb húga elmondta, amikor egyedül maradtunk, hogy bevallotta, szerelmes belém; aztán egyedül hagytak vele. Amit a húga mondott, összetörte a szívem. Ott ültem és néztem, könnyek folytak az arcomon. Hogy nem tudatosult bennem, mit érzek iránta? Bármit megtett volna értem, és semmibe vettem az érzéseit. Miért. Féltem. Egy álomképet üldöztem, mikor az álmom ott volt az első pillanattól kezdve. Vak voltam, hogy nem vettem észre. Nekem kellett volna ott feküdnöm, élet és halál közt. Megfogtam a kezét, és beszélni kezdtem hozzá:
- Drága, legédesebb Manuelem. Annyira sajnálom. Úgy sajnálom az egészet. Emlékszel, mikor azt mondtam, nem eshet bajom, mert te vagy nekem? Valóra váltottad, és ezt is sajnálom. Te vagy a legbátrabb, de sosem gondoltam, hogy ilyen nagy árat fizetsz. Sajnálom, hogy semmibe vettelek férfiként, mikor olyan férfi vagy, akiről minden lány álmodik. Te vagy a hősöm. És én is szeretlek. – Zokogni kezdtem. – A harmadik közös vacsoránkon azt mondtad, elveszel feleségül, ha már megtanultam rendes crêpe-et csinálni, és nevettél. Nem kell elvenned, hallasz? Nem kell. De megígérem, én fogom neked a legfinomabb, legízesebb crêpe-et készíteni, ha visszajössz. Csak gyere vissza, kérlek. – Nem tudtam folytatni. Kezét az arcomhoz szorítva sírtam. Aztán megéreztem, ahogy a kisujja megmozdul, mintha meg akarná simogatni az arcom.
~ ღ Seamus ©
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
