Ne bízz senkiben!... (1)
Dátum: 2012. szeptember 29. 09:52Műfaj: PrózaCimkék: kutya, ember, barátság, szeretet, érzelem |  |
Egyszer valahol hallottam, vagy talán egy filmben hangzott el, nem emlékszem. Ma már tudom mit jelent ez a kijelentés. Bármennyire is szeretném hinni, hogy tévedés, sajnos igaz. Így hangzott: - Ne bízz senkiben!...
Életem során gyakran tapasztaltam, mennél többet adtam magamból, annál többet vettek el. Vannak emberek, akiknek semmi nem elég! A megtévesztő külső, a kedves modor, a segítőkészség mögött kerestem az igazi jóakaratot. Hányszor találkoztam őszinteségbe burkolt hamissággal. Időbe tellett míg felismertem kire számíthatok, ki az igazi segítő. Gyakran voltam kitéve hazugságnak, mert akkor még elhittem. Idővel megtanultam, hogy ne bízzak senkiben. Nem könnyű ezzel együtt élni...
Sok évvel ez előtt történt... Hogy jobban megértsd, az előzményhez tartozik... Gyerekkoromban nem ragaszkodtam az állatokhoz. Nem volt egy cicám, egy kutyám. Semmi nem utalt arra, hogy különösebb érdeklődést tanúsítottam volna irányukban. Ennek nyilván az is oka volt, hogy ott voltak körülöttem, elérhető közelségben. Amikor felnőtté váltam és elkerültem otthonról, abból a környezetből, férjhez mentem és gyermekem született, az állatokhoz való viszonyom is megváltozott. A lányomnak köszönhetően, akinek mindig kellett egy macska, vagy egy kutya, madarak, melyet idővel megunt, vagy elpusztultak, én meg azt vettem észre, hogy szép lassan megszerettem őket. Mindenféle állattal vettük magunkat körül. Akkoriban a tartásuk sem jelentett különösebb gondot. Egyedül voltunk.
Soha egyetlen állattól sem szabadultam meg szándékosan, mindig természetes módon távoztak. Egyet kivéve.
Úgy alakult, hogy az állatok gondozása, mint feladat teljesen rám hárult, amíg voltak. Szívesen tettem egy ideig, de amikor azt vettem észre, hogy a lányom passziója mögött nincs igazi érzelem, nem bántam, hogy lassan elfogynak a kisállatok. Eltelt egy kis idő, már azt hittem nyugalmam lesz, amikor beállított egy nem éppen kis termetű kölyökkutyával az ölében. Nem örültem neki, mégis befogadtam.
Teltek múltak a napok, hetek és egyre kevésbé viseltem már el a kuplerájt, amit a kutya okozott. Ekkor döntöttem úgy, hogy véget vetek ennek és felhívtam egy barátomat. Akkoriban kisebb-nagyobb szívességeket kértem és kaptam tőle, ezért nem lepett meg, hogy azonnal a rendelkezésemre állt, miután előadtam a kérésemet...
Emlékszem arra a napra, mintha most lenne. Ki voltam nagyon borulva és nem érdekelt, hogy szakad az eső, tennem kellett valamit. Már akkor, amikor a pórázt rátettem, tudtam, nem lesz ez olyan könnyű. Furcsán éreztem magam, amikor ránéztem a kutyára ő meg vissza, és elindultunk. Azt hittem, a szívem szakad meg...
Nem volt több idő töprengésre. Elindultunk... Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy a távolság a menhely és a lakásom között. Ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. A hosszú utat a kutyus, aki a lábamnál helyezkedett el, jól tűrte. Éreztem a melegét. És, mint aki némasági fogadalmat tett, nem voltam beszédes hangulatban.
Folyt.köv.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
