Ne bízz senkiben!... (2)
Dátum: 2012. szeptember 29. 10:02Műfaj: PrózaCimkék: kutya, ember, barátság, szeretet |  |
Akit megszeretünk és valamiért el kell veszítenünk, kiszakít egy darabot a szívünkből. Azt pótolni sokáig nem lehet. De egyszer, amikor már múlt a fájdalom, a sors hozta így, hogy utamba került...
A mesén kívül, amit előadtunk, előre megbeszélve, kitalálva, minden igaz volt. A szomorúság, hogy ott találtuk az út szélén szegény árva kis kutyát, aki nem kellett a gazdájának, részemről őszinte érzésből fakadt. A szöveg, a körítés, hogy nem volt mit tenni, hová vinni?... A végén még el is hittem. Meggyőzve magam, hogy ott lesz a legjobb helye... Elhitték, mit is tehettek volna mást ránk nézve, akik mind a hárman eláztunk, és nem tudom melyikünk reszketett jobban?
A "szokásos" adminisztráció és adatfelvétel után a póráz átkerült az alkalmazott kezébe... Le kellett gyűrnöm a felgyülemlett feszültséget, az érzéseimet, ami egészen addig sikerült is, amíg elvitték a kutyust a szemem elől. Kis híján elszóltam magam, amikor a nevén elköszöntem tőle...
Alig türtőztettem magam. Beszálltunk az autóba, és egyszeriben feltört belőlem az addig elfojtott érzelem. Zokogtam szinte. Nem érdekelt mit gondol a másik. Nem szégyelltem kimutatni mennyire fáj az, amit tettem és ahogyan? A hazugság, az elválás pillanatai..., hogy a körülményeim nem engedhették meg, hogy megtartsam, akit időközben megszerettem. Nem volt semmi mentségem, magammal szemben semmiképp.
Tudtam, hogy a segítőm ebből az egészből vajmi keveset ért, ezért a lényegre tértem, amit ő nem is hárított el. Nem kívánhattam, hogy puszta barátságból ennyi kilométert megtesz, neki csak egy kutya biztonságos helyre vitelével. Nekem az elvesztésével. Öt ezer forintot fizettem ezért a segítségéért, melyet elfogadott...
Sok év elmúltával, ezt a cselekedetemet nem tudtam magamnak megbocsájtani. Gyakran jutott eszembe, vajon mi van vele? Talált-e megfelelő gazdit, vagy... és ezt elvetettem, esetleg senkinek sem kellett? Nagyon nyomasztó időszak volt... Egy tény, elfelejteni soha nem tudtam, hiszen most is beszélek róla. Akit megszeretünk és valamiért el kell veszítenünk, kiszakít egy darabot a szívünkből. Azt pótolni sokáig nem lehet. De egyszer, amikor már múlt a fájdalom, a sors hozta így, hogy utamba került az a cica, egy szürke. Jelentéktelen kis teremtmény. Másnak talán, de én akkor belenéztem a szemébe és tudtam, ő az enyém...
A kálvária folytatódott. Természetes, hogy megszerettem. A kötődés oda-vissza működött. Két évig tartott, és még tovább, amíg... de ez egy másik történet!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 4 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#30143) | 2015. február 01. 07:46 |
Örömmel "hallgattam!" Ez így igaz. :-) | |
Válasz idegen hozzászólására (#30138). |
|
2. idegen (#30138) | 2015. január 31. 22:20 |
"Tanít és táplál az Állat,/ megvéd és játszik velünk;/ nem dühös ránk, hogyha fáradt/ s nem ismer se erényt, se bűnt./ Kéri az egész szívünket,/ ám sosem herdálja el;/ öl, hogyha kell - de nem büntet/ és háborút sosem visel."/ Fodor Ákostól idézem,ám nem tudom megfogalmazni szebben. | |
| |
3. Zseva (#25829) | 2012. szeptember 30. 11:36 |
Fordított világ ez! Az igazi szeretetet ők, az állatok adják és tőlük kell megválnunk az ismert okok miatt. Ez a szomorú! | |
| |
4. Bányai János (#25826) | 2012. szeptember 30. 11:24 |
Pedig „Mondottam, ember küzdj, és bízva bízzál! ” Sok esetben lehetőségeinken túl is szeretnénk segíteni, de a befogadás pillanatában nem számolunk a költségekkel, amelyek ma már tízezres nagyságrendűek is lehetnek. (Kötelező oltások, csipbeültetés, egyre dráguló élelem, stb.) | |
| |
