Nekem annyi...
Dátum: 2013. szeptember 21. 12:48Műfaj: EgyébCimkék: egyéb |  |
Tavaly is ilyen őszünk volt. Szakadt az eső, tombolt a szél, és csapkodtak a villámok is - amikor megcsókolt. Miért? Miért ragadok bele a sárga agyagba megint?
Földindulás? Vagy csak az én lábam alól csúszik ki a meglazult talaj megint? Tavaly is ilyen őszünk volt. Szakadt az eső, tombolt a szél, és csapkodtak a villámok is - amikor megcsókolt. Miért? Miért ragadok bele a sárga agyagba megint? Ó, hogy utálom ennek a színnek már minden árnyalatát! A rozsdabarnától a lehangoló szürkéig forog a gyomrom! A hideg falak közt jeges szerelem futkározik a hátamon, s lázrózsák fonnyadt szirmaikkal nem csábítanak arcomon csókra.
- Ilyen az élet! - mondja a párom, akit aggódva ápoltam az elmúlt napokban. - Mit főzöl ma? - kérdezi, mert neki most kezd megjönni az étvágya.
Tegnap illatos, omlós csirkét ettünk rizzsel. Nem szeretem ezt a gabonát, viszont felismerem. A húsban inkább csak reménykedem. Jó jel, hogy csip nem volt benne...
Figyelem az üvegen legördülő kövér cseppeket, és boldog vagyok, hogy bentről nézhetem.
Istenem! Hányan örülnének ennek az étvágytalanságnak, ami aggaszt most engem!
Magam felé fordítom az infrát, és élvezem, ahogy arcüregemben kergeti a fény a vírusokat. Küldök rájuk C vitamint is, meg Algopirint- legalább van mivel lefoglalja magát üres gyomromban a sav is.
Alig nyitott szememmel elolvasom a levelet - Hogy áll a meccs? - és válaszolok remegő kézzel - Egyenlőre a bacik vezetnek...
Nem X de Ypszilon szerint mindig győzni kell! - hát ágyba bújok a gondolatával, és felveszem a kesztyűt. Nem vagyok normális, tudom. Megint küzdök, pedig csak hagynom kellene, hogy átgázoljon rajtam, és emlékké torzuljon... Tudom, hogy erősebb nálam, de a lázálom előtt még visszaszámolom magam alfába, és a kapott számot osztom az IQ hányadosával. Így van esélyem túlélni ezt az egészet! 190 magasból gondolom másként fest a világ, mint fekve, úszva a verejtékben.
Nézem az alattam foszforeszkáló kígyózó csíkot, s rácsodálkozom a pompás színekre. - Nagy baj lehet! - gondolom egyetlen pillanatig, mert ezüstnek emlegeti az irodalom. Ez nem az! A Mester szerint a szív csakrám okozza a bajt. Most látom is - de nem érdekel. Még nézem kicsit a város fényeit magam alatt, és örülők, hogy nem világítják be az ott hagyott kutyaszart.
Holnap minden jobb lesz - gondolom. - Holnap majd tovább maradok! Sokkal tovább, mert oly finom, ahogy gyöngéden átölel a csönd, és érzem a békét, amit alant csak ígértek mások hazug mosollyal a szájuk szegletében.
Magamnak kellett megtalálnom, és megvan! Már tudom, hol keressem, ha egyszer végleg meg akarom tartani!
- Mennem kell! - érzem, és mázsás súlyként nehezedik rám a paplan.
Lassan kinyitom szemem, és próbálok mentséget találni férjem kérdésére.
- Miért hagyod el magad ennyire egy kis megfázástól?
(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#28158) | 2013. szeptember 24. 20:14 |
Mielőbbi kigyógyulást a nyavalyákból, így is úgy is!!!! Bár, ha ilyen jókat írsz, akkor még lábadozz egy picit... no ez utóbbi csak vicc volt! :-) | |
| |
