Nem elég akarni a jót!...
Dátum: 2015. március 22. 20:29Műfaj: PrózaCimkék: önismeret |  |
Hogy aztán mennyire sikerül vagy nem helyretenni magamban a dolgokat és jobban megismerni önmagam, azt nem tudom. Talán egyszer az is ki fog derülni...
Azt nem mondom, hogy minden körülmények között, tűzön-vízen át, de általában, amit elhatároztam, addig nem volt nyugodalmam, míg legalább meg nem próbáltam megvalósítani az elképzelésemet... aztán vagy sikerült, vagy nem. De ha bejött, annak nagyon tudtam örülni. Nem nagy dolgok voltak ezek, de valami új elsajátítása a helyett, hogy nehézségeket okozott, elriasztott volna, kihívásnak tekintettem.
Így voltam ezzel a munkámmal kapcsolatban, mert azt szerettem igazán, hogy minden terület, ami hozzám tartozott, flottul menjen. Bizonyítani elsősorban magamnak szoktam. Az elismerés jólesett, de ha túlzásba estek, az már zavart keltett bennem. Bármihez is fogtam, annak jónak kellett lenni. A munkát nem csaptam csak úgy egyszerűen össze, amúgy is megkövetelték a precizitást, a pontosságot, ami nem esett nehezemre. Az igaz, hogy nem kevés időmbe és energiámba került, hogy amit a kezemből kiadtam, abba ne találjanak hibát. Hiba persze mindig volt benne, de ki az, aki hibátlan? Nem volt pardon... Olyan helyen dolgoztam, ahol kivétel nélkül magas beosztású emberek vettek körül. Önmagában már ez is nagy szerencsének számított és ezzel nem élhettem vissza. Nem is voltam olyan természetű. Engem nem kellett ütni-verni, tőlem megkövetelni, számomra ez természetes volt, mert alapból szerettem. Ez volt a munkám.
Szerettem magam körül a rendet, ma is, de nem vagyok rendmániás. A káoszban viszont én meghalnék. Amennyire vissza tudok emlékezni, ilyen voltam gyerekkoromban, fiatal felnőtt koromban is. Engem így neveltek, ezt láttam magam körül, ezt tanultam és ez kihatással volt szinte mindenre, amibe belefogtam. Nem voltam eminens tanuló, de sok mindenben kiemelkedő teljesítményt tudtam nyújtani. A hiányosságaimat mindig valamivel igyekeztem kompenzálni. Rám számíthatott a gyengébb, de én kevés, mondhatni semmi segítséget nem kaptam, ha nehézségeim támadtak a tanulásban. Nem is tudtam volna kitől. Nem a szorgalommal, vagy a magatartásommal volt a baj, még csak nem is a képességeimmel. Talán, ha gyakrabban vettem volna a kezembe a tankönyvet, ha megkövetelték volna ezt, de ez a fajta törődés valahogy elkerült. Nem figyeltek rám eléggé a nagyok, vagy inkább úgy mondanám, jó voltam úgy, amilyen voltam, olyannak fogadtak el. Ebből aztán azt a következtetést vontam le, hogy nem is vagyok többre képes, ami persze nem igaz, hiszen az élet bebizonyította az ellenkezőjét.
A továbbtanulás helyett olyan szakmát választottam, amiben aztán jeleskedtem. Mégiscsak elértem a célom és ráadásul azt tehettem, amit szeretek. Ezzel a szakmával sokak elismerését élvezhettem. Az idő folyamán tapasztalatot szereztem és nem álltam le, amit a technika fejlődése sem engedett meg. Tanultam, és tanfolyamokat végeztem el. Egyszer éreztem, és nem gördítettek akadályt akkor sem elém, hogy szeretnék tovább tanulni. Ebben is támogattak. Ez a próbálkozásom azonban fél év után kudarcot vallott. Nem az én hibámból kifolyólag..
Mindig is sokan voltak körülöttem, több embert kellett kiszolgálnom. Ez nem jelentett gondot, mert nagy volt a munkabírásom, az elvárásom magammal szemben. Szerettem a munkám és ezen keresztül az embereket, akiknek a keze alá dolgoztam. Megbecsültek. Ennek számtalan adták tanúbizonyságát. Áldottam az eszem akkor, amikor megkerestek, és azt a döntést hoztam meg magamban, hogy visszamegyek dolgozni nyolc hónap után. De ez egyben azt is jelentette számomra, hogy nekem nem az anyaság szerepe, a gyerekemmel való együttlét jelentette a többet... Hogy jól tettem e, azt csak a későbbiekben éreztem, amikor nem volt mindig összeegyeztethető a családi életem a munkámmal. Néha meginogtam, és elbizonytalanodtam, amikor a párom egyre gyakrabban hagyott magunkra. Nem számíthattam rá. A döntéseimet nem az határozta meg, hogy hol van rám nagyobb szükség. A mérleg afelé billent, hogy nekem nem szabad a munkától eltávolodnom, az a biztos jövőnk, a megélhetésünk múlik rajta, mert a családi életembe bekövetkezett változások ebbe az irányba lendítettek.
Mélyen belém ivódott az újabb csalódástól való félelem. Ez lehetett az oka, hogy nem tudtam engedni férjem kérésének, hogy mondjam vissza a gyerektartást, ha már egyszer együtt vagyunk. Lehet, hogy igaza volt, de én akkor sem tudtam ezt megtenni. Egyszerűen azért, mert nem bíztam meg benne.
Később, a válásunk után az irányunkban tanúsított viselkedése megerősített abban, hogy akkor egyszer, régen helyesen döntöttem. Mert az ezt követő időszakot legalább ebből a szempontból - ha csekély mértékben is - de kettőnk, a lányom és a magam számára elviselhetőbbé tette. Nem volt könnyű egyedül boldogulni, végezni a munkám, ellátni a háztartást. A gyerekemmel türelmetlenné váltam, becsapottnak éreztem magam, és megrendült a bizalmam mindenkiben, aki felém megpróbált egy kicsit is közeledni. Sokáig nem tudtam kapcsolatot létesíteni. Ebben az időben nagyon sok olyan témájú könyvet olvastam, ami segített jobban megérteni a helyzetemet, megismerni önmagamat, erőt adott. Megtépázott önbizalmamat szép lassan visszanyertem. A sorsomat ismét a kezembe vettem.
Nem volt ez minden buktatóktól mentes időszak és főleg nem könnyű. Érzékennyé és sebezhetővé váltam. Tudtam, csak akkor leszek képes felülkerekedni a gondjaimon, ha nem engedem ki a kezemből az életem irányítását. Nagyon sokáig nem tudtam magamban feldolgozni előző életem okozta sérüléseimet, ami a későbbi kapcsolataimra is kihatással volt...
(... hogy a házasságunkat ketten rontottuk el, akkor fel sem merült bennem..., két ember vesztesége volt ez. Csak annyit éreztem, hogy a semmi, ami maradt utána, az nem jó. Becsapottnak, áldozatnak hittem magam, és elsirattam az együtt töltött éveket, ami még akkor elevenen élt bennem, még, ha csak gondolatban is, de még sokáig vele ébredtem, mellette pihentem, hiszen egyszer szerettem... Kifelé dühös voltam, befelé kétségbeesett, elhagyott, becsapott, egyedülálló nőnek éreztem magam, egy szabad prédának. A kétségbeesett nőt egyszer sem engedtem, hogy lássák. A dühöset annál többször. Hosszú vajúdás után mégis öntudatra ébredtem. Valahogy sikerült túllépnem az önsajnálaton, egyik napról a másikra, és elkezdtem felépíteni leromboltnak hitt életemet... Már nem gondoltam rá haraggal, megszűnhetett volna számomra létezni is, de ott volt a lányunk. Őt nem hagyhattam figyelmen kívül. Nagyon is emlékeztetett rá, és gyakran emlegette, hiányolta. Attól kezdve már csak a gyermekem jogos igényeit próbáltam érvényesíteni, de hiába.
Nyitottam a világ felé, új emberek, új kapcsolatok. Felejteni akartam. Ez addig, amíg csak rólam szólt, sikerült is, de ott volt a lányom, akit percig sem hagytam figyelmen kívül és ha azt tapasztaltam, hogy kívülre helyezik a kapcsolatomban, mindegy mennyi idő telt el egymással, képes voltam elengedni... Ezért maradtunk egyedül.)
A gyerekemet állandóan védelmeznem kellett, mert sok bántás érte. Önállótlan, gyenge volt. Ezzel ideig-óráig távol tudtam tartani tőle a rossz szándékú embereket, de nem lehettem mindig mellette. Újra éledt az alaptermészetem.. Megkeményedtem. Későn ébredtem rá, hogy még több törődést igényelt volna korábban, különösen a válás időszakában, amit elmulasztottam, mert a saját fájdalmammal voltam sokáig elfoglalva. Ezt soha nem tudtam azóta sem megbocsájtani magamnak. Adott pillanatban nem voltam elég jó anya. A következmények a mai napig is éreztetik hatásukat. Ennek a belátása csekély vigasz, semmiért nem kárpótol, ami elmúlt.
Naponta nézek szembe magammal és mára tudom, de sajnos későn, mit tennék másként.
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#30271) | 2015. március 25. 09:05 |
... folytatom, ha nem bánjátok? :-) | |
| |
