Nosztalgia (2)
Dátum: 2013. december 19. 21:22Műfaj: PrózaCimkék: emlékek, ifjúság |  |
Nem értem a sok biztatást körülöttem, hiszen első vagyok, hova fussak még?... Hiszen csak előre tudok? Nem hosszú a táv!... Késve érkeztem, nem ismertem a szabályokat, és csak utána tudtam meg, időre futottunk...
***
A kudarcok nem értek elég korán. Ahhoz viszont bőven elég volt, mire eljutottam a fiatal felnőtt koromhoz tele voltam frusztrációval, kétségekkel, bizonyítási kényszerrel, kerestem a helyem és mindeközben barátokat találtam, de el is vesztettem sokakat. Nehezen igazodtam el a világban, de talán éppen ezért mindig a közepébe találtam magam, ahol nem igazán hagyták, idő híján, hogy megismerjem. Hamar kiderült a tudás utáni vágyam, a felnőtté válás akarása, az idősebb, tapasztaltabb generáció hol vigyázta, hol fejüket csóválva ejnye-bejnyézték a bukdácsolásaimat. De alapvetően barátsággal közelítették meg a tapasztalatlanságomat és a segítő szándék több volt, no és a szerencse, hogy nem kallódtam el.
Szórakozva, játszva, dalolva, sírva tanultam meg az alapokat. Tudtam már akkor is, nem vagyok az a feladós fajta, korán megtanultam, nem adják ingyen a sikert. A tudás egyéb módon való megszerzése komoly akadályokba ütközött, ezért egyedül az akaratomra és a kitartásomra hagyatkozhattam és a toleranciára, amiben nem szenvedtem hiányt. Ez vezette lépten-nyomon az utamat.
A szerelem, a kiválasztottam hamar megtalált és lezárt egy korszakot is bennem, mert ettől kezdve már a felelősség az én vállamat nyomta. Szüleim, ha nem is teljesen, de levették rólam a kezüket, amikor szembesültek azzal, hogy akaratuk ellenére rosszul választottam. De nyitva hagytak egy ajtót számunkra, ahol, ha az élet úgy hozta néha bekopogtattam.
Élni nélküle nem volt könnyű a válásunk után, de munkám volt, barátaim, szerető családom. Elkezdtem felépíteni újra az életünket. Nehezen megszerzett társas kapcsolataimat mégis túl könnyen adtam fel, hirtelen természetem gátolt nem egyszer a nyugodtabb, megfontoltabb döntéseimben. De szép lassan elfeledtették a régi sérelmeket és mindenből csak annyi maradt, amire jó néha visszaemlékezni, így ünnepek közeledtével.
Most viszont egy könnyedebb dolog jutott az eszembe. Még cseremózsi pajor koromból... A nővérem az udvarlójától, hogy lekenyerezze kapott külföldről valami nagy csomagot. Kíváncsi voltam a tartalmára, de nagyon. Én ugyan nem vártam meg, míg hazaérkezik és kibontja. Előbb értem haza én. A kezembe került egy ruhaköltemény. Törtfehér, krepp anyaga volt. Addig nem is nagyon mutatott, míg fel nem próbáltam. Senki se volt otthon, így nyugodtan garázdálkodhattam. A testemhez símúlt. Viszont az istennek sem akart egy ponton rám jönni, de vettem egy mély levegőt és igyekeztem benntartani mindaddig, amíg fel tudtam húzni a cipzárt. Sajnos megállapítottam, mindenre alkalmas lehet, csak arra nem, hogy hordják. El is gondolkodtam azon, ki lehetett vajon az a nádszál kisasszony, aki ezt a ruhát valaha is viselte? Vagy ő is csak egyszer felpróbálta? Ami még nagyon izgatott, miközben levegőt is alig tudtam venni a ruhában az az "üvegcipő", ami valószínű hozzá tartozott... Nagy nehezen le tudtam magamról hámozni a ruhát, ami viszont nagyon a szívemhez nőtt. El is határoztam, hogy az amúgy vékony alakomból le fogok faragni pár dekát, hogy hordani is tudjam. Erre sajnos nem kerülhetett sor. Az üvegcipőben viszont tettem egy fordulót meszes utcáin, amikor senki se látta.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
