Rekviem...
Dátum: 2012. október 07. 14:05Műfaj: PrózaCimkék: kedvenceim |  |
Most is, mint annak idején, amikor belenéztem azokba a cicaszemekbe, rám emeli szomorú tekintetét, melyek akkor nem is oly régen annyira megigéztek..., én tudtam, fél. De most valami egészen mástól…
Mást üzentek most azok a szemek... Nekem mondja az a panaszos hang... Eljött az idő!... És én megértettem, hogy ennek az útnak a végét, bármilyen rövid is volt, egyedül szeretné megtenni... Ez az ő utolsó kívánsága volt, amikor bevonszolta magát a farakás alá …
Idézet a "Cicaszemek" c. írásomból:
"Türelemmel viselte terhét, és én vigyáztam rá. Akkor is, azon a napon, amikor furcsa módon megváltozott a viselkedése, mert az addig is simulékony természete egyszerre még odaadóbbá, még ragaszkodóbbá vált. Lépni sem lehetett tőle, állandóan a nyomomban járt, ha lefeküdtem, odabújt hozzám, és kis mancsával megsimogatta az arcomat, mintha mondani akart volna valamit. Rám nézett szomorú szemeivel, és én megértettem akkor, hogy eljött az idő. Minden lépésemet követte, ahogyan elkezdtem keresni a számára megfelelő helyet, egyik szekrénytől a másikig és sírt. Átéreztem, nagy a tét. (Most adtam hálát az emlékeimnek, amikor nálam is annak idején eljött az idő. Akkor ott az én mozdulataimat anyám figyelő tekintete követte, emlékeztem a szavaira: – Ez már az, lányom!)… Most rajtam a sor. Sikerülnie kell. Nem lehet semmi gond, és ha mégis? Nem veszíthetem el. Hosszas válogatás után végre megállapodott az egyik szekrénynél, olyan kinyitható, komód-szerű kis szekrénynél, amelyet puha ruhákkal kibéleltem számára. A kétszárnyú ajtó egyik felét behajtottam és ő bebújt oda. Én meg vártam…
Június 30-a volt, késő este. Leültem a gép elé, de a szemem állandóan a kis szekrényt figyelte. A feszültség bennem egyre fokozódott… Mi fog történni? Ugye nem lesz semmi baj? Fel a fejjel kis cicám!
A csoda 23,30-kor bekövetkezett. Egy kis vékony hangocska törte meg a csendet, majd elkezdtem számolni és a negyediknél abbamaradt… Még nem mehetek oda. Még várnom kell, biztosan nem örülne, ha most zavarnák. Eljön az ideje annak is hamarosan.
A nagy eseményt a lányommal együtt vártuk. Örömünk határtalan volt, amikor megláttuk a négy csöppséget, akik leírhatatlan szépek voltak, az egyik hófehér, a másik koromfekete, a harmadik kis vörös, a negyedik cirmos, akár az anyja. Kis gombolyagok… És az anya, az a büszke anya ettől a perctől kezdve csak a cicáinak élt, és én hálásan teljesítem minden kívánságát, mert nagyon odaadó anya ám, mintha mindig is ezt tette volna, hihetetlen! Ő az én cicám!... No meg a négy csöppség.
Hálát adok a természetnek, hogy lehetőséget adott bepillantást nyerni egy cica család életébe. Már tudom! Valami mindig is hiányzott, és most, hogy megtapasztaltam, már nem félek."
Eddig 5 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#26083) | 2012. október 27. 12:17 |
Az óta is meghálálja a törődést. Egyedül jött elém, biztosan összekülönbözött a másik kandúrral az éjszaka? Szokják egymást. Dőzsölhet a jóból, amíg bírom. Bírom! Kezdi visszanyerni az erejét, gömbölyödik, vagy csak szimulálta, hogy nincs jól? Hipp-hopp ott termett mellettem a kispadon szorítva magának egy kis helyet... | |
| |
2. Zseva (#26082) | 2012. október 27. 12:11 |
Akkor elkezdett méltatlankodni. Akkor azt válaszoltam: - Az csak egy kis baleset volt!... Éppen hogy. Soha nem az állat, hanem az ember a hibás! Előtte adtam neki tejet, te meg felkaptad, hogy elviszed magaddal... Te aztán nagyon értettél hozzá? Méghogy hazavitted volna? Hogyan? A csomagtartóban? Nem is értettem, egy pillanat alatt történt az egész. Tetszett... tudom. De mégis. Egy macskát nem lehet csak úgy felkapni. Nyilván menekülni akart és jobb híján lefosott. :-) | |
| |
3. Zseva (#26081) | 2012. október 27. 12:07 |
Ha nem ismerném a barátom, még a végén elhittem volna, hogy örül, megkerült. Ne legyél álszent! - mondtam, hiszen egy évvel ez előtt bizonyíthattad volna az alkalmasságod, amikor magaddal akartad vinni, hogy a gazdája legyél. De te eldobtad. Mint ahogy mindenkit, aki túl közel került hozzád. | |
| |
4. Zseva (#26080) | 2012. október 27. 12:00 |
Szinte ugyanaz a - lépni nem tudok tőle - hízelkedése, mint egy éve. Persze, hiszen nagyon éhes volt. Megosztottam vele kevéske kajám, és ahogy észrevettem nyoma sincs már benne a kétkedésnek. Újra itt van! Hazajött! | |
| |
5. Zseva (#26079) | 2012. október 27. 11:59 |
Egyre néztem a kis vöröst. Ahogy meglátott bennünket, sírt. Odaszaladt hozzám. Megsimogattam kicsit fakó, viseltes bundáját, amely árulkodott a nélkülözésről. Különös ismertetőjele nincs, hacsak nem az, hogy kandúr. Az nem lehet, hogy ő a Morzsi, aki egy éve, ott abban az utcában, kirágta magát a dobozból? Nem tudta a kis butus, hogy meg akartam menteni legalább őt és hazahozni. Akkor a kutyák riasztották meg abban az utcában, amikor elkezdtek ugatni. Meglépett és én hiába szólongattam. Reménykedtem, hogy hazatalál egyszer... | |
| |
