Sétálj velem

Szerző: Bangó JánosDátum: 2014. november 04. 21:07

Műfaj: PrózaCimkék: szerelem színekben

Sétálj velem

A Tisza partja néha oly magányosan árva, sétányán most száraz ágak fénytelen ágyék árnyékát fájón nézem, oly soká lesz tele ismét a Hold. Napnak sugara most csitulva nyugatot féli fényével.
És még ötödöl, az éjben várja, átokba zarándokolt minden napom.
Lábaid alatt gördülő kövek. Messze távolból, talán a híd alól Rolling Stones szól, csak egy gitár hangja száll, szél szólama szokatlan színként szórja, ontja, hozza futamként távolból. Nem bíbor már az est, fesd feketére, mert itt már az éj, mélykék fény, vagy épp szép stílusos kény. Obszidián almából alma cikket szakítok.
Forrongnak moziként a képek.
Szemedbe nézek, fogom a kezed, lépteink alatt színesek, napnak szivárványában gördülnek a kövek, kérlek! Én éghessek tüzedben, szemed szivárványában. Fogom a kezed. Életem lépkedem…..
Vagyok másod, szivárványod, ég fölé emelkedett ködökben kélt fényed, Te vagy minden gondolatban ébredt reményem, és vezess! Vidd szívünk át a hajnal egébe’ a nyughatatlan kéjbe! Mindig szeress!
Mindenem vagy, kék szivárvány, testemen futó édes hullám, átható szikra, mi szívem vágyát oltja, Te vagy énem és emlékezetem, kelet, nyugat, reggeli napnak utolsó fénye.
Hullámok hullnak, kelet vonta tavasz, nyugat ontotta fény, és nemsoká hozzám érsz, éned futtatta színemben ölelem fonott végünk kulcsárát, és ne várd, hogy széjjelbontja lakatunk kötött vágyat bár ki más! Kezed fogom kezembe, és sétánk örök tánca valós életen túli szerelmes táncát az égben járja, Mert mi vagyunk, Te És én!
Égen fennen sikít a Nap, fényeit suhogtatva féli, nem látott még ilyet! Dörren a Holdra, ne nézz a Földre, mert alant fürdetik fényünknél fényesebben, ezüstben, aranyban lelküket, És nyugszik a Nap, kél a hold, ám tűznél fényesebben izzik két ölelkező tűz.
Csak nóvák ragyoghatnak ily fényesen!