Szóljatok harangok!
Dátum: 2014. január 05. 13:19Műfaj: PrózaCimkék: munka, család, ünnepek |  |
Hogyan is örülhetett volna a közeledő ünnepeknek? Ha csak rá gondolt, az a "nem tud megfelelni" szorongató érzése támadt.......... Már csak pár hét...
A vele szemben támasztott fokozott követelmények, az év végi hajrá őt sem kímélte. Mintha mindenki egyszerre akarta volna behozni a lemaradást. Fáradt és kimerült volt a nap végére. Úgy érezte a nagy létszámú osztály valamennyi munkatársa az ő vérét szívja. Nem csak az, az egy, a főnöke.
Sokan voltak. Készséggel segített mindenkin, aki csak hozzá fordult. Nem kevés energiáját emésztette ez fel. Azért is ő itta meg a levét, ha eleget tett egy-egy kérésnek, mert szigorúan véve neki az lett volna az elsődleges feladata, maximálisan kiszolgálni főnökasszonyát. De amaz, ha észrevette, hogy más felé is orientálódik, nem hagyta szó nélkül, tudatosítva benne, engedélye nélkül másnak nem dolgozhat. (Jól is nézett volna ki, ha arra vár? - gondolta. Soha sem lett volna elvégezve akkor más munkája…) Mégis bántotta a figyelmeztetés, mert sehogy sem akarta megérteni, mi a gond azzal, ha másoknak is segít rajta kívül. Igényt tartanak rá, hiszen ezzel is a csapat munkáját segíti. A szusszanásnyi idejét, perceit erre fordítva, kitöltve munkaidejét ezzel hasznára van a többieknek is. Jobban halad a munka.
Igazat adott édesanyjának abban - akinek a szemét nem kerülte el lánya kimerültsége, és alkalmanként szóvá tette. Pihennie is kéne! De ő csak tovább mesélte anyja két kedvenc film sorozata között, egy-egy reklám ideje alatt, munkahelyi sztorijait. Jót derülve azon, megerősítést anyjától várva, hogy biztosan tudja, jól döntött, amikor nem hagyta magát leigázni. Intelmeit, hogy ne szegüljön ellen a főnökének már akkor is elengedte a füle mellett. Mert hogyan is tudott volna másként cselekedni, hiszen a munka szeretete a vérében volt. Nem kis büszkeséggel töltötte el, hogy családjában egyedül neki sikerült végig vinnie mindazt, amit el akart érni. A hivatalban megbecsülik. Nem jobban, nem kevésbé, mint a vállalati, előző munkahelyén, de sokkalta több fizetésért teszi szinte ugyanazt a robot munkát. Számára azért nem lehetett annyira fárasztó, mert tanult szakmájában tehette mindazt, amit szeretett. Arra meg csak legyintett, amikor a magánélete került szóba egy-egy látogatás alkalmával. Hiába mondta neki anyja: - Fiatal vagy még lányom ahhoz, hogy egyedül maradj.
Milyen igaz. Ötven évesen még valóban fiatalnak érezte magát. Eszébe sem jutott akkor még, eljön az, az idő nem is oly sokára, amikor ez a mondat vissza-visszatérően emlékeztetni fogja anyja szavaira.
*
Az otthoniakkal, társával és lányával nem tudta sehogy sem megértetni hogy teljes értékű munkát ilyen zaklatott magánéleti háttérrel - ami egyre gyakrabban fordult elő - nem tud végezni. Ilyen alkalmakkor vetette fel az egymás mellett élés értelmetlenségét. A szakítást is kilátásba helyezve, ha nem tudnak ezen változtatni. Próbálta megértetni társával és lányával nem egyszer, milyen összeegyeztethetetlen a figyelmet, pontosságot igénylő munkája és az otthoni veszekedések. Szavai nem találtak értő fülekre. Szinte két különböző életet élt. Az otthoni teendők mind rá vártak. Párja is sokat dolgozott és csak késő este érkezett haza. A külcsínre is időt kellett szánnia. Szüksége volt erre, nem jelenhetett meg a munkahelyén zaklatottan, kimerülten, legyapáltan. A háztartási teendők mellett várta a kert, ami szintén helyet foglalta el a szívében. Kihívást jelentett számára még akkor is, ha egy kimerítő hét végén nem kevésbé fárasztó, nehéz fizikai munkát kellett végeznie. Szeretett a kertben pücskörészni! Érezte viszont, e mellett már nem marad elég energiája az akkor már tőle külön élő társa, barátjával való kapcsolat fenntartására. A találkozások elmaradoztak, egyre ritkábbakká lettek. Mígnem egy napon döntés elé kényszerítették egyre erősödő kétségei.
A "nem tud megfelelni" félelme fokozottabban volt jelen, többször eszébe juttatva, változtatnia kell. És ő az egyedüllét mellett döntött.
Hogyan is örülhetett volna a közelgő ünnepeknek? Mégis, mikor kinézett az iroda ablakán és látva, ahogy a tér közepén felállítják a hatalmas fenyőfát, a szíve nagyot dobbant. Nem tudott nem gondolni arra, hamarosan itt a karácsony. Sötét lesz, mire haza indul. A fákat átszövő, ráaggatott millió kis apró lámpa naponta fogja emlékeztetni arra, már csak pár hét választja el 2001-től, amikor belépünk a XXI. századba. Vajon mit hoz számára az új esztendő küszöbe, ha átlépi?... Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon arra, ami egyre többször szorongatta legbelül. - Lehetnek e még közös tavaszaik? - Hány évet tölthetnek még együtt egyre idősödő édesanyjával? A szeretteivel?
Ekkor még nem tudhatta milyen közeli volt és nem alaptalan a félelme, amikor ezek a nyomasztó gondolatok kavarogtak benne. Nem tudhatta, de a megpróbáltatások ideje még csak ez után következett számára.
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#29024) | 2014. január 09. 09:39 |
Szia Macsek! Köszönöm, hogy olvastál és a hsz-ed... Többnyire úgy van, ahogy írod, a nyomás, a szorongatott érzés igen nagy volt... Nehéz volt az a tizenhárom év a hivatalban, ahol nem akartam a főnököm nyomdokait követni, hogy egy "rettegett" titkárnő legyek... Elsősorban szakmai tudásom, amiért elismertek. Sokat tudtam ezért kollégáimnak segíteni, de a "rettegett" főnökasszony keserítette néha az életem... Egyszer kész tények elé állítva, amikor látta nem megy az intelmével semmire. Nem veszem komolyan. Azt mondta ugyanis: "Döntsd el mi akarsz lenni, titkárnő, vagy leíró..." Gondolkodás nélkül vágtam rá, "Miért zárja ki egyik a másikat?"... Szóval konfliktus helyzetek bőven voltak, de kitartottam és ma már nem kell eldöntenem mi akarok lenni: Nyugdíjas vagy nyugdíjas... :-) Puszi! | |
Válasz Macska hozzászólására (#29022). |
|
2. Macska (#29022) | 2014. január 08. 23:24 |
Szia Éva! Nemet mondani legtöbben azért nem tudunk, mert félünk, hogy nem fogunk megfelelni. Ez oda vezethet, hogy felborul az egyensúly az életünkben. Nekem is volt ilyen időszakom, amikor mindenki kapcája voltam a cégnél, magánéletem, egészségem viszont nem maradt. Manapság, hogy már évek óta máshol vagyok, csak az a két volt munkatársam nyitja rám az ajtót, akik akkor sem szakították le rólam a sokadik bőrt. Ez az, amiből igyekszem egy életre tanulni. Ésszel nem lenne nehéz, de a megfelelés kényszere mindig nagy csapda. Pedig legtöbbször nem lenne szükséges mindenkinek megfelelni, elég lenne csak a főnöknek. Ma már szeretem látni, ki az, aki jól veszi, ha ugyanazt kérem tőle, amit ő tőlem. Ha hiába kérem, legközelebb én sem töröm össze magam őérte. Ha megsértődik, csak a látszatot veszítem el, és csak némileg hamarabb, mintha eleget tennék a kívánságának. Jó kolléga nem vár aránytalanul többet, mint amit maga is nyújt. Szerintem. Puszi! | |
| |
