A Barátom - a tükröm
Dátum: 2008. május 30. 14:33Műfaj: PrózaCimkék: érzések, tükör, barát |  |
A Barátom ma elmesélte nekem, hogy nem éli meg élete eseményeit. Ami történik, nem érinti meg érzelmileg. A Barátom – a tükröm. Olvasok, írok az érzelmekről. Nézem őket fényképeken, filmen. Könnyekkel áztatott zsebkendők maradnak néha bizonyítékként, hogy ott jártam, ültem azon a moziszéken...
A Barátom ma elmesélte nekem, hogy nem éli meg élete eseményeit. Ami történik, nem érinti meg érzelmileg.
A Barátom – a tükröm.
Olvasok, írok az érzelmekről. Nézem őket fényképeken, filmen. Könnyekkel áztatott zsebkendők maradnak néha bizonyítékként, hogy ott jártam, ültem azon a moziszéken, ni’ itt a gyűrött zsebkendő is, még vizes…
De mindig volt egy félelmetes érzésem: hogy akármennyire mélyre süppedek a mozi székébe, akármennyire bújok el egy könyv lapjai közé, mégis KÍVÜL vagyok. Más érzéseit olvasom, az indít meg, amit ő átélt, vele nevetek, őt siratom – vagy épp inkább magamat, hogy én miért nem vagyok képes minderre?!
A Barátom nem éli meg a dolgokat. Tán’ én igen?
Napok, hetek, évek múlnak el. Tanulok, változom, sírok, nevetek – mégis akkora üresség van bennem. Ez az üresség teljesen kitölt. Hová bújt ezelől a falánk Semmi elől mindaz a szavakká formált érzés és gondolat, amiből felfűztem a verseimet?!
Egy barátnőm írta éppen ma egyik versemre dicséretképpen: irigyel, amiért ilyen szépen ki tudom fejezni magam. Tudod, kedves barátnőm, én pedig téged irigyellek, ha te ÉLED is azt a csodát, amely belőlem versekként csorog ki, hogy aztán megérintsen másokat, akik majd biztosak lesznek abban, hogy élem is mindazt, amiről írok.
Hogyan értethetném meg? Élem én. Tényleg az vagyok, és arra vágyom, amiről a verseim szólnak, de ki jön velem? Ki érzi igazán, miről mesélek?
És ha létezik ilyen ember, képes vagyok-e én megélni a papírról hirtelen életre kelő magasztos érzést?
Az elmúlt hetekben sokat beszéltek nekem szerelemről. Engem szerettek, és kérdezték, én szeretek-e? Magamba néztem, és megijedtem attól a belső csöndtől (ürességtől?), amit megpillantottam. Ott nem volt érzés. Ott csak a SEMMI ült.
Huszonnyolc évesen úgy éreztem, semmit sem tudok a párkapcsolatról. Egyetlen dologra voltam képes: hallgatni, és hallgatózni befelé, hátha mesélni kezd az az iszonyú belső csönd.
Teljes sötétség…
A Barátom nem éli meg a dolgokat – engem nem érintenek meg. Hol a hiba, Kedvesem? Vagy tán’ épp mi tesszük jól, hogy nem ülünk föl minden arra járó vonatra, hanem kívülről nézzük a nagy rohanást a váróteremből? Évek alatt mesterévé váltam annak, hogyan éljek át úgy egy eseményt, hogy közben teljesen kimaradok belőle érzelmileg.
Mire várunk, Kedves?
Talán arra, hogy egyszer nekünk is legyen merszünk fölszállni egy ismeretlen felé robogó vonatra, engedjünk a csábításnak, és ekkor csak egyszer, egyetlen szent pillanatra átérezhessük, hogy él a szívünk? Mert lehet, hogy ezért az egyetlen pillanatért megérné…
Néha úgy érzem, mennék, ugranék – olykor űz-nyomaszt a váróterem csöndtől zajos, steril levegője. De nem tudom, hogyan kell. Nem tudom, milyen, amikor feléled a szív. Nem tudom, mit kell, mit lehet és mikor mondani. És vajon biztonságos-e?
Nem tudom, hogy kell igazán érezni, megélve, nemcsak átsiklani egy hangulat, pillanat felett.
És végül nem tudom, hogy valóban szükséges-e mindez? Nem jobb-e ülni a csöndben, és figyelni a vonatokat? Sok a sérült utazó.
Halott biztonság!
Segítsetek!
Az idő telik. A Szívem élni akar, hogy aztán belehalhasson az érzésekbe.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
