vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket A Botos tanárúr
Láthatunk párban közlekedőket. Olyanokat, kik egymásra figyelnek vagy önmaguk mondandójára. Nagy monológjaikat előadva egyszemélyes közönségüknek – és akadnak, kik szótlan ballagnak egymás mellett.
A felületes megfigyelő csak a sebességre figyel. Sietőket és sétálókat különböztet meg.
Jó a sárillat! Jó az eső után éledő Nap! - A tavaszi zsivaj, a méhek döngicsélése, ahogyan szállnak ibolyákról jácintokra - és kitudja mikre még - betelni nem tudva a vágyott és beteljesült kikelettel.
Mily nagyszerű a sárillat! Mikor a Nap, buzgón „locsolja” fényét az eső áztatta földre, és parányi páracseppeket szólít magához! Tán gondolhatja az anyatermészet, hogy bőségesen megitatta esőjével a földet, és mint gyermekének szájáról szárogatja a felesleget, meleg fényével a Napnak.
Botos tanár úr nem szerette a tavaszt! Tulajdonképp semmiféle évszakot nem szeretett.
”Neki az nem dolga, hogy ilyeneket szeressen!” – gondolta – „olvadozzanak attól a mihaszna költőfélék!”
Botos tanár úr rajongása sokkal inkább szólt a kiszámítható természettudományoknak, mintsem a szeszélyes tavasznak a maga „szentimentális tudatzavarba” hajszoló romantikájával.
A tavasz, mely egyenletbe nem foglalható – koordináta rendszerbe nem felírható- a kínos kiszámíthatatlanság érzését keltette Botos tanár úrban.
De élni kell neki is valamiben. Tavaszban, nyárban elviselni kell a sárillatot.
Halvány drapp teveszőr kalapját a fejére igazította, mely jól harmonizált az ugyanilyen színű felöltőjével és lépett ki az iskolából.
Hagyva maga mögött a fellazult fegyelmet, - a beintegető vásottságot, - a vécén bagózó felelőtlenséget, és egy elégtelen szorongását az ellenőrző-könyvben, mely az ő „tollának tintarokona.”
A tömény „öcsizaj” mely az iskolák zenéje – Botos tanár úrnak lárma és fegyelmezetlenség – a háta mögé került immár és Napfényt tükröző lakkos cipőjének négynegyedes kopogására váltott.
Az útvonal, mely az iskolától vezetett az otthonáig általában kilencszázhatvanöt vagy kilencszázhetvennyolc lépést jelentett, attól függően, hogy mennyire kellett éppen kerülgetnie az úti céljukban tervezetlen őgyelgőket.
Magabiztosan, nagy lendülettel próbálta lépéseit azonos hossztávra fogni, hogy semmi esetre ne legyen több lépés, mint kilencszázhetvennyolc. Bár az optimális kilencszázhatvanöttel lett volna elégedett.
A délelőtti eső fényes foltokat hagyott maga után az aszfalton, amely émelyítő bitumen szaggal képzett párát, a tavaszi melegben. Botos tanár úr orrnyergén kettő darab vízszintes ránc jelent meg a kellemetlen jelenségtől, mely ráncok tovább hálóztak arcán, ha szemével, távoli objektumokra fókuszált.
A mértani szabályosság volt egyszerű oka, hogy kirítt a tömegből. Ha távoli szemlélőként figyelünk egy városrészletet délutáni gyalogos forgalommal. Hamar felfedezhetjük, hogy a tömegnek szerkezete van, amely lebomlik őgyelgőkre, kik céltalan bolyongnak, kirakatokat bámulva, ártáblákon álmélkodnak.
Férfiak, kiknek tekintete nők csípőin rögzül, oly erővel, hogy elhaladtukban felsőtestük a megszokott menetirányuktól eltérő irányt vesz fel.
Láthatunk párban közlekedőket. Olyanokat, kik egymásra figyelnek vagy önmaguk mondandójára. Nagy monológjaikat előadva egyszemélyes közönségüknek – és akadnak, kik szótlan ballagnak egymás mellett.
A felületes megfigyelő csak a sebességre figyel. Sietőket és sétálókat különböztet meg.
Viszont, ha Botos tanár úr része a tömegnek, akkor Ő maga egy külön kategóriát képez
– bármilyen megfigyelő is vizsgáljon.
Botos tanár úr az, akihez igazítani lehet a kissé elkalibrált derékszögeket, hogy azok újfent lehessenek hitelesek.
A páratlan jelenség, mely az utcai kanyarodásnál figyelhető meg, igen jó szemet igényel. (ha csak nem áll rendelkezésünkre egy légi közlekedési eszköz, mely szolgáltathat madártávlati nézőpontot)
A szám szerint a kilencszázhetvennyolc – optimális esetben kilencszázhatvanöt lépés, mely a munkahelyétől otthonáig vezető útján megtételre került – négy ilyen derékszögű kanyarodást jelentett.
Félháromkor ért haza. „Jó napot családot”- köszönt asszonyának. Az Asszony meg szervusz Gyurkát. Miután alaposan kezet mosott, a dolgozószobájába sietett, dolgozatokat javítani.
Tizennyolc óra előtt öt perccel nyílott az ajtaja és lépett ki szemüvegét a homlokára tolva, kezében egy A-5-ös méretű feketebőr notesszel.
- Kedves Gizella! – szólította meg házastársát érezhetően nem valami triviális okból.
Az Asszony felkapta a fejét, megsejtve, hogy urának elkövetkező szavai nem fogják örömét szolgálni.
- Már számtalan esetben hívtam fel rá a figyelmed, - folytatta, szemüvegét rendeltetésszerűen visszatéve orrnyergére – hogy mikor dolgozatot javítok, ne bömböltesd a televíziót!
Azzal kinyitotta a kis feketebőr noteszt és egy tollat húzott elő, felöltője belső zsebéből.
A kinyitott oldalon egy bejegyzést tett, majd a sorokat kezdte számolni, míg az Asszony, mint aki megbénult figyelte a műveletet.
Miután végzett és becsukta a noteszt a fogashoz lépett és felvette az ünneplő kabátját, majd az ajtóból szólt vissza:
- Látod Gizi, milyen gyorsan összejön a tíz darab?
Az Asszony nem szólt semmit, mikor Botos tanár úr kilépett, ismét bekapcsolta a tévét.
Csak a tíz darab fekete pontra gondolt, meg a büntetésére - hogy a Gyurka a piroslámpásházba megy – őmiatta...
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
