A bukott sofőr
Dátum: 2010. január 18. 18:24Műfaj: PrózaCimkék: sultan meséi |  |
Gabi nem volt normális: pornográf képekkel jelentős kereskedelmet folytatott a zászlóaljon belül. Időnként bevette magát a latrinára a legújabb kollekciójával, ilyenkor egy katonát állított őrnek, mert nem szerette, ha megzavarják közben.
A „Bukott Sofőr”
Suleimanov hadnagy, megbízott századparancsnok (katonái csak „Kannibál” – nak hívták) hatalmas pofont adott Vladimir Kolev rajparancsnoknak. A katona fejéről leesett a rohamsisak, és tompán puffant a homokon.
- Mi az, hogy nem tudja, hová lettek az emberei?! – üvöltött a hadnagy, és ismét megütötte. Körülöttük a század teljes állománya tanácstalanul tekintgetett egymásra. Nem mindennapi dolog, hogy eltűnnek a magányosan, vagy kis csoportokban kószáló katonák. Nem mindennapi, de azért megtörténik. Most Mészáros Gabi, egy kárpátaljai fiú hiányzott a létszámellenőrzésről.
- Jelentem: Farrukh látta utoljára. Azt mondja, lányokkal beszélgetett a városban. – mondta Kolev rajparancsnok, vérző ajkát nyalogatva.
- Ki adott rá engedélyt, hogy elhagyja az elhelyezési körletét?
- Jelentem: senki.
- Mikor ment el?
- A postaosztás után. Körülbelül negyven perce.
- Ványa! Válassz négy harcost, és keressétek meg. Kerítsd elő azt a vén gazember Farrukh – ot, vezessen oda, ahol utoljára látták a srácot. Vigyék az Uazt! Gyorsan!
- Értettem! – Ivan Gorov hadnagy, az eltűnt katona szakaszparancsnoka nemrég került a századhoz. Feszes, „alakias” viselkedése élesen elütött Suleimanov ordasainak stílusától. Azok mozgásában, beszédmódjában volt egyfajta csendes beletörődés, valami zombi – szerű egykedvűség.
- Igyekezzen, fiam! – egykorúak voltak körülbelül, a hadnagy azonban jogot formált arra, hogy minden beosztottját fiamnak szólítsa. Tapasztalatai alapján akár meg is tehette: már három éve, hogy itt szolgál. A hadnagy futásnak eredt. Suleimanov fel – alá járkált a század előtt.
- Sultan! – Viktor Barszov az előző századparancsnok, Vejnrancsk kapitány idejében is a századnál volt. – Szólni kellene a pihenősöknek, hogy nézzenek be minden romos házba, elhagyatott telekre. Remélem, fölöslegesen - de azért csak nézzék meg…
- Intézkedj! – bólintott Suleimanov, aztán magához intette Kolevet – Derítse ki, hogy kivel beszélt utoljára a katonák közül! Akarom tudni, hogy mondott – e valamit arról, hová készül? Futásban!
Mészáros Gabi a század kedvence volt. Nagypofájú, vagány gyerek, az a fajta, aki a jég hátán is megél. „Bukott sofőr” – nek hívták, mert bevonulása előtt teherautósofőrként dolgozott egy bányavállalatnál. Katonai mércével mérve is csúnyán beszélt, beszédében hemzsegtek a trágár szavak, amit élvezettel hallgattak a társai (mert Gabi erős akcentussal beszélte az oroszt). Ha túl sokat mulattak a rovására, akkor odavágott, és (mert erős fiú volt) ezek a verekedések általában az ő javára végződtek. Néha megtörtént, hogy Gabi agyáról „elment a tető”, ilyenkor cigarettáért, vagy pálinkáért volt hajlandó kiosztani a postát, és mindenféle hülyeségre vette rá a társait: egy alkalommal vetélkedőt rendezett, kinek hosszabb a pénisze. Mikor a századparancsnok – hadnagy belépett, azt látta, hogy a katonák letolt gatyával méregetik a farkukat, Gabi pedig könnyesre röhögi magát. „Maguk valamennyien elmebetegek.” – mondta Suleimanov – „Mészáros! Ez a maga műve? Mi élvezetest talál benne, hogy a többiek csupasz farkát méregeti? Maga amúgy normális szexuális beállítottságú?”.
Gabi nem volt normális: pornográf képekkel jelentős kereskedelmet folytatott a zászlóaljon belül. Időnként bevette magát a latrinára a legújabb kollekciójával, ilyenkor egy katonát állított őrnek, mert nem szerette, ha megzavarják közben. A századparancsnok a fejét rázta, mikor megtudta: „Magát egyszer a farka fogja sírba vinni Mészáros!”. „Jelentem: szép halálom lesz!” – vágta rá Gabi. Ilyen volt. Egy másik alkalommal a városban jártak Suleimanov hadnaggyal. Noha számos alkalommal felhívták a katonák figyelmét, hogy nem szabad megszólítaniuk a helybéli nőket, Gabi nem tudta megállni, hogy ki ne kiabáljon az autóból: „Helló lányok! Helló! De tosznék!”. Addig kiabált, míg rá nem szólt a századparancsnok: „Fogja már be azt a mosdatlan pofáját, maga szexőrült állat! Rendesen szégyenkezem maga miatt!”.
Annak idején, mikor Gorov hadnagy a századhoz érkezett, Gabi éppen árverést tartott: minden fotó, újságkivágás kikiáltási ára egy szál cigaretta volt. Tíz szál cigarettát már helyettesíteni lehetett egy üveg piával, húsz szálat pedig egy szolgálattal. Gorov (aki még zöldfülűnek számított a századnál) kihallgatásra rendelte a századparancsnokhoz. „Meg fogom fenyíteni katona!” – mondta Mészárosnak, aki csak sajnálkozóan nézett rá. Mire Gorov szolgálattételre jelentkezett Suleimanovnál, már az egész század arról beszélt, hogy mekkora méretes faszt kaptak az új hadnagy személyében. A századparancsnokhoz szintén eljutott a híre, ezért nem is várta meg, hogy Gorov jelentse neki az eseményt. Miután Gorov lejelentkezett nála, Suleimanov főhadnagy elővett egy üveg vodkát és megpróbálta megbékíteni az új tisztet: „Ülj le Vanyusa! Igyunk egyet a találkozásra! Ezt így szokás nálunk.”. Miután ittak, cigarettával kínálta Gorovot: „Hallom, nézeteltérésed támadt egy legénnyel… Mi volt a baj?”. Az új hadnagy kissé elcsodálkozott a századparancsnok tájékozottságán. „A harcos tisztességtelen haszonszerzés céljából pornográf képekkel kereskedik. Ez pedig üldözendő a szabályzat szerint.” – mondta vontatottan. A parancsnok viselkedéséből úgy vette észre, hogy tud a katonák kis üzleteiről, és - nem bánja. Nem szeretett volna „rosszul kezdeni”, azonban tiszti tekintélye forgott kockán: -„Mikor figyelmeztettem, hogy meg fogom fenyíteni, szinte kinevetett. Ezt semmiképpen sem tűrhetem.”. Suleimanov megvakarta a tarkóját: „Tudod, itt kissé máshogy működnek a dolgok, mint otthon: ha azt akarod, hogy az embereid jól teljesítsenek, kiálljanak érted, végrehajtsák az utasításaid – akkor engedményeket kell tenned. Részemről egy ilyen engedmény, hogy hallgatólagosan eltűröm a „pinapiacot”. Az a harcos pedig, akivel gondod van – igen jó katona. Ez nálam azt jelenti, hogy – bár nem jeleskedik a díszszemlén - a harci feladatokban derekasan helytáll… Abban viszont igazad van, hogy egy katona nem viselkedhet tiszteletlenül a feljebbvalójával… Majd kézbe veszem az ügyet.”. A következő parancshirdetésnél megfenyegette a századot: -„Túl jó dolguk van elvtársak? Már szinte elfelejtették, hogy katonák? Majd én eszükbe juttatom! Adjanak nekem valami okot, és meg fogják látni, hogy kegyetlenebbül elbánok magukkal, mint a Mudzsahid!”. Gabitól pedig elkobozta a pornográfiát, és elégettette az állomány előtt. Ezzel lezárta az ügyet. A katonák többé nem vágtak pofákat, mikor Gorov hadnagy parancsot adott, és titokban tartották előtte a „pinapiacot” (mely hamarosan újra beindult).
A megbízott századparancsnok belépett a sátrába. Előkotorta a vodkásüveget, de aztán meggondolta magát, és visszatette a helyére. Cigarettázva elnyúlt az ágyon és bámulta a foltozott sátorponyvát a feje felett. A századparancsnoki megbízatás hirtelen szakadt a nyakába, nem érezte magát felkészültnek erre a feladatra. Minden döntését többször is át kellett gondolnia, és állandóan azt kérdezgette magától, hogy az elődje, Alexander Fedorovics Vejnrancsk kapitány mit tenne vajon az ő helyében. A kapitány mindig tudta, mi a teendő - sajnálatos, hogy megőrült… Talán az alkohol tette, talán más, de Vejnrancsk kapitányt „egészségügyi okokból” le kellett váltani a rangidős tisztnek. Ez pedig ő volt.
A kapitány nagyon sokat ivott az utolsó időkben, és furcsa dolgai voltak. Azon a bizonyos éjszakán parancsnoki gyűlésre hívatta a tisztjeit. Részegen, teljesen meztelenül fogadta őket, és Jézusról beszélt nekik. „Létezik feltétel nélküli szeretet?” – kérdezte köszönés helyett – „Ne bámuljanak olyan hülyén, mint egy falhoz vert lófasz! Maguknak fingjuk sincs róla, hogy kicsodák!.. Válaszoljanak erre az egyszerű kérdésre: létezik ilyen szeretet, vagy nem?” Vérbe borult szemekkel, mereven bámult rájuk. Senki sem tudta, mit csináljon, tanácstalanul nézegettek egymásra. A kapitány nevetni kezdett, de részeg röhögése elfulladt egy köhögésben. „Azt hiszik, hogy mindent tudnak ugye?” – kérdezte, mikor újra levegőhöz jutott. Egy kis ideig némán ült, fejét csóválva, majd felsóhajtott: „Jó. Kezdjük az elején: mi a szeretet?.. Az önzés legfelső foka. Ugyanis senkit – és semmit sem lehet csak azért szeretni, mert van: aki szeret, azt szereti a szeretete tárgyában, ami jó érzéseket nyújt neki. Ami olyan élményben részesíti, amit nem kap meg azoktól, akiket nem szeret… Jézus arra buzdított mindenkit, hogy úgy szeresse embertársait, mint saját magát. Faszság! Hogy lehet szeretni azt az embertársamat, aki megkúrja a feleségem, vagy ellopja a pénzem? Hogy lehet szeretni a Mudzsahid harcosait? Ez az ösztöneink ellen való. Homérosz azt írta az emberről, hogy a legnyomorultabb minden más lény között. Igaza volt. Minden gondolatunkat, minden cselekedetünket a két alapösztön irányítja: létfenntartás, fajfenntartás! Élünk és baszunk… Vagy baszunk élni néha. Vagy minket basz seggbe az élet. Általában így van ez. Jézussal is így volt: hiába tiltakozott, hogy az a bizonyos pohár múljon el tőle – isten számára az jelentette a szeretetet, ha szenvednek miatta a teremtményei. Ez töltötte el jó érzéssel… Isten egy szadista geci.”. Felugrott, kiszaladt a szabad ég alá, és fejét hátravetve szitkokat kiabált a csillagok felé: „Hol vagy, te gusztustalan állat?! Mutasd a pofád! Nincs benned annyi bátorság, hogy szembenézzél velem?!”. Megbotlott egy ponyvafeszítő cövekben, és nyekkenve elterült a földön, ahol is oldalára fordult, kezét a feje alá tette és elaludt. Felnyalábolták, visszacipelték az ágyába. A kapitány olyan mélyen aludt, hogy azt lehetett gondolni: délutánig fel sem lehet ébresztetni. Legalább is ezzel a tudattal tértek nyugovóra.
Valamivel több, mint másfél óra múlva Suleimanov hadnagy kiugrott az ágyból és feszülten figyelt a kívülről érkező zajokra. Nem volt biztos benne, hogy csak álmodta, vagy valóban lövést hallott az imént. Ebben a pillanatban szárazon csattogó géppisztolysorozat hasított az éjszakába. Megszólalt a harci riadó jelzés, egy pillanat alatt felbolydult az addig békésen alvó tábor. Hét és fél perc múlva az egész zászlóalj felszerelve, menetkészen várta a parancsot. Vejnrancsk hiányzott. Igazság szerint csak akkor jutott eszébe a hadnagynak, hogy hol van a kapitány, mikor (mint első szakaszparancsnoknak) ki kellett állnia a század élére. „Ebből baj lesz.” – gondolta Suleimanov, és mikor eljött érte a zászlóaljparancsnok sofőrje, már biztos volt benne, hogy baj van.
A sofőr az ötvenkettes ellenőrzőponthoz vitte. Jegorov őrnagy, a zászlóalj parancsnoka éppen kihallgatott egy idegességében makogó katonát. „Ne - hem re – a - gá- hált a fel – szó – lí – hi – tás - ra.” – nyögte a legény. Suleimanovot odavezették a mentőhöz, ahová akkor emelték be a meglőtt, meztelen Vejnrancsk – ot. Hogyan jutott el olyan messze a század körletétől, mit keresett ott – az soha sem derült ki. Mivel nem válaszolt a felszólításra, a szolgálatot teljesítő katona alagutat létesített a hasába. „Aki nem szeret senkit, az magát sem szereti.” – hörögte a kapitány, mielőtt elszállították volna. A főhadnagyot „további intézkedésig” ott helyben megbízták a század vezetésével. Őt magát úgy érte ez az egész, mint derült égből az aknagránát.
- Sultan! – Barszov lépett a sátorba – Gorov előállította Farrukh – ot. Azt kérdezi, akarod – e személyesen kihallgatni?
- Megyek. – felugrott az ágyból, és megindult Barszov után.
Farrukh, ez a foghíjas, csuparánc – arcú, meghatározhatatlan korú pásztor Mészáros Gabi szerzeménye volt. Gabi időnként „elboltolt” tőle egy birkát pénzért, pálinkáért, vagy pornográf képekért. Következetesen „Vén Farok” – nak hívta, és nyerített a röhögéstől, valahányszor a pásztor megpróbálta kijavítani. „Nem tudom kimondani, baszd meg! Nem áll rá a szám!” – és úgy nevetett, hogy a könny is kicsordult a szeméből. Farrukh sejtette, hogy a katona hülyét csinál belőle, de nem tudta, hogyan. Időnként felbukkant a sorompónál, és kevés orosz szóval (de annál több jelbeszéddel) nagy üzletelésbe kezdett Gáborral. Suleimanov nem szerette, hogy Farrukh bejár hozzájuk. Eltűrte, mivel az a heti néhány birka jelentősen javított az állomány élelmezésén. Mindenesetre a „boltolás” helyszínét az ellenőrzőpontokra korlátozta, a táborba Farrukh nem tehette be a lábát.
Mikor beléptek Gorov sátrába, Farrukh – ot egy székhez kötözve találták, a hadnagy pedig csomókat kötött egy kötéldarabra. Bár a kényszervallatás elméletileg nem létezett és szigorúan tiltott volt, mégis gyakran alkalmazták. Gorov most arra készült, hogy a kötéldarabot Farrukh fejére kösse, hátul átdugjon rajta egy sátorponyvafeszítő – cöveket, amit nemleges, vagy kitérő válasz esetén megcsavarhat – egészen addig, míg a kötélre kötött csomók ki nem nyomják a pásztor szemeit. Farrukh vergődött a széken, kétségbeesetten hajtogatva:
- Katona menni lány! Én nem tud mondani: nem szabad! Van mérges család megöli Gobinak! Én semmit nem csinálok! – megkönnyebbült, mikor meglátta Suleimanovot:
- Ártatlan vagyok! Ne bántsatok! – mondta tadzsik nyelven. A hadnagy leintette:
- Várj a sorodra!
- Csinálod, Sultan? – kérdezte Gorov. Suleimanov elhúzta a száját:
- Van valami, amiről nem tudok? Miért kell elsőfokú kihallgatás ahhoz, hogy elmondja: hol látta Gabit utoljára?
- Tiszta hülyének néz az ember: mikor felteszek neki egy kérdést, azt hajtogatja, hogy: „nem értek, nem jól értek”!
- Lehet, hogy tényleg nem ért - Mészárossal is jelbeszéd útján kommunikáltak. Megkérdem én.
Gorov grimaszt vágott:
- Próbáld meg. Szerintem a bolondját járatja velünk.
Suleimanov átvágta a köteleket, melyekkel Farrukh – ot a székhez rögzítették. Ezután cigarettát dugott a pásztor szájába, és tadzsik nyelven megkérdezte:
- Mit tudsz Gabiról?
- A legutolsó alkalommal megkérdezte, hogy vannak-e olyan lányok, akikkel szót érthet az ember. – beszéd közben erősen dörzsölte a kezét, hogy felfrissítse vérkeringését. – Mondtam neki, hogy nem szabad: itt megölik az ilyesmiért. Azt mondta, hogy „áll a faszom, baszd meg!”. Meg is mutatta. Nagyon csúnyán beszélt.
- Ennyi?
- Nem. Meg kellett mutatnom, merre van az új iskola. Nem mentem oda vele, de lerajzoltam a porba. Többet nem tudok.
A hadnagy Gorovhoz fordult:
- Menjetek az iskola felé, és nézzetek be mindenhová. Szólj Viktornak, hogy a pihenősöket is küldje arrafelé. Egy katona itt marad Farrukh – kal. Ha igazat mondott, kap tőlünk némi cigarettát, ha nem, akkor addig verjük, amíg pépessé nem válik a halmazállapota.
Viktor lépett a sátorba.
- Gyertek gyorsan: a járőr talált valakit. Állítólag nem azonosítható.
A Szovjetunió sok energiát fordított az ideológiai hadviselésre. Többek között átszervezték az oktatási rendszert, iskolákat építettek, és kötelezték a nőket a tanulásra. Ennek következtében volt néhány fiatal, akik európai módon öltözködtek, és próbáltak európai módon viselkedni. Gabi jól számított: ha akadt olyan fiatal lány, aki szóba áll egy idegen katonával, az csakis az iskolák környékén található. A legközelebbi iskolát hívták „új iskolának”, mivel alig pár hónapja fejezték be az építését. Ide tartott most Suleimanov a tisztjeivel.
Rengeteg katona volt a környéken. Komor, feszült arccal, durván oszlatták a kíváncsi tömeget. A helyi rendőrség képviselői fontoskodva szaladgáltak az utcában, azokat az embereket próbálták kikérdezni, akiket a katonák rúgásokkal kergettek távolabb. A századparancsnok leugrott a kocsiról, és elkapta az első rendőr ruháját:
- Hol van? – A rendőr intett, hogy kövessék. Szemlátomást örült neki, hogy feladatot lát el. Suleimanov le tudta volna lőni azért a szolgálatkész vigyorért, ami kiült az arcára. Összeszorította fogát, és követte a rendőrt a túloldalon álló romos épületbe.
Bent nyüzsögtek a katonák és rendőrök. Jöttükre utat nyitottak nekik a törmeléken fekvő véres valamihez, ami nem is olyan régen, még egy fiatal katona volt. Legalább is erre utalt a megcsonkított, megnyúzott hulla egyenruhája. Nagy, kövér legyek lepték, és már szaga is volt. Viktor és Igor, ahogy meglátták, azonnal hányni kezdtek egy fal tövében. A századparancsnok egy kis ideig még tartotta magát, aztán ő is csatlakozott a másik kettőhöz.
- Jól vagy, Sultan? – Suleimanov azt sem tudta, hogy ki kérdezi. Nem nézett hátra, csak a kezét emelte fel. Miután kihányta magát, köpködve a holttest felé fordult.
- Sikerült azonosítani? – kérdezte. A kérdést nem intézte konkrét személyhez, ezért egyszerre ketten – hárman is válaszoltak:
- Még nem. Nem találjuk a dögcéduláját. A zsebeiben kúrós fotók voltak – ez minden, amit meghagytak nála.
Suleimanov felvett a földről egy deszkát, és belepiszkált vele a halott katona maradványaiba.
- Kilencven százalék, hogy az én katonám, Mészáros Gabi… Tudjuk, ki tette?
- Még nem. De megtudjuk.
- Az jó lenne. Ha a kezem közé kerülne, jobban szenvedne, mint szegény fiú szenvedett.
Mikor késő este megérkeztek a szállásukra, Suleimanov szó nélkül kitöltött egy üveg italt három vizespohárba. Nem koccintottak, csak felemelték a poharat, és ivás előtt egy keveset a földre öntöttek belőle. Ez régi szokásuk volt, így búcsúztatták a távozókat.
- Mi legyen Farrukh – kal? – kérdezte Barszov.
- Megyek, elengedem. – mondta a parancsnok, de csak nagy sokára emelkedett fel a székről. Átmentek Gorov sátrába.
Időközben a körletben is rendkívüli esemény történt: a katona, akinek az volt a feladata, hogy vigyázzon Farrukh – ra, kedvelte Mészáros Gabit. Tudta, hogy Gabi eltűnt, és (hogy őriznie kellett a pásztort) azt gondolta, hogy annak valami köze van az eltűnéséhez. Ezért (mikor Farrukh a latrinára kéredzkedett, és kitekert, tört orosz nyelven megszólította) felelet helyett hasba rúgta az öreget: „Kussolj, a kurva anyád!”. És ráfogta a géppisztolyát. Akkor Farrukh agyáról „elment a tető”, felpattant a földről és a saját nyelvén kiabálva közeledett a katona felé, aki erre csőre töltötte a fegyvert: „Miféle emberek vagytok ti?! Egy öregembert székhez kötözni, megverni, géppisztollyal fenyegetni nem férfias dolog!.. Hallgass ide, te szovjet katona: meg tudsz ölni, hiszen fiatalabb is vagy, fegyvered is van – de nem tűröm, hogy megalázz! Amit tudtam, elmondtam a társatokról – most pedig elmegyek! Haza! Nem kell a cigarettátok, nem kell az italotok – engem nem láttok itt többé!”. A katona elszánta magát a lövésre. Farrukh észrevette a pillantásán és leköpte: „Le akarsz lőni? Hát tedd azt! Jól célozz szovjet katona!”. Egy dühödt mozdulattal szét akarta tépni csapanját a mellén. A hirtelen mozdulatra a katona mellbelőtte Farrukh – ot. A pásztor azonnal meghalt.
- Ez kissé sok egy napra. – mondta Suleimanov, mikor „Kövér” Misa, a szolgálatvezető jelentette az eseményt. Sajnálta az öreg pásztort, de azt gondolta, hogy (amennyiben nem kerülnek kézre Gabi gyilkosai) példát állíthatnak a hullájával: a katonák mindig megtorolják, ha bántják őket. Szemet – szemért, embert – emberért. Mikor nekifogott, hogy felvegye a jegyzőkönyvet, azt írta, hogy a pásztor megtámadta a rá vigyázó őrt, aki önvédelemből fegyverhez nyúlt, és a fegyver dulakodás közben elsült. Tanúkban (természetesen) nem volt hiány.
Hajnalban, mikor végre elcsitult a század, a tisztek Suleimanov sátrában üldögéltek. A nap eseményeiről beszélgettek. Maga, Suleimanov nem vett részt a beszélgetésben, csendesen ült a székén, és bámulta a csizmája orrát.
- Jól vagy, Sultan? – kérdezte Barszov. A parancsnok felkapta a fejét:
- Jól. Csak elgondolkoztam… Egyszer azt mondtam Gabinak, hogy a farka fogja a sírba juttatni. Azt válaszolta, hogy akkor szép halála lesz… Hát: nem volt az. Nagyon nem… Az is eszembe jutott, hogy talán mégis létezik olyan, hogy sors: Farrukh halála az én szememben szerencsétlen véletlenek halmaza. Ha pedig létezik sors, akkor mennyire esélytelen harcolni ellene – valamennyiünknek be kell teljesítenie, akár akarjuk, akár nem. Azt hiszem, Seneca mondta: „a végzet magával viszi a beleegyezőt, az ellenkezőt elhurcolja”… Ezek járnak az eszemben.
Viktor Barszov megvonta a vállát:
- Nem tudom, hogy létezik – e sors, csak azt tudom, hogy bizonyos mértékben nagyon igaza volt Vejnrancsk – nak, mikor azt mondta: „ez a pillanat jó, vagy rossz, vagy olyan – amilyen. A következővel meg majd akkor foglalkozunk, mikor elérkezett.” Tegyük ezt mi is: ne gondolkozzunk bonyolult kérdéseken, egyszerűen csak éljünk úgy (és addig), ahogy tudunk
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Halacska (#18485) | 2010. március 16. 02:14 |
Csak tornáztatom az ujjaim a klaviatúrán. :) | |
| |
