A Drótanya

Szerző: Molnár ZsoltDátum: 2008. június 22. 16:50 Műfaj: PrózaCimkék: jegyzet, próza

Az író néha mindent feláldoz művéért, olykor még a becsületét is...

Az író néha mindent feláldoz művéért, olykor még a becsületét is...

A drótanya

Egy három eres gumikábellel - amit eredetileg az orosz gyártmányú vasaló hálózati zsinórjának szántak – kezdődött egyéni szocializációm a ma társadalmába. És „Jaj, ha tudtam volna, hogy te művész vagy!' - mondta az én varróné anyám, az én harminchárom éves koromban - 'akkor nem bántottunk volna annyiszor! - Másképpen lett volna minden!'
Miután parazsat tettek kezébe, merthogy dinnyét lopott - Móricz Csőréje - az Árvácska azt mondta, hogy:
'Szeret éngőm’ az én kedvesanyám’!'
Persze nem voltam én akkor még harminchárom éves, csak ezt tartottam a magam krisztusi korának, mivel az említett mondatok életem valami hasonló Via Dolorosa* keresztútjának bejárásakor hangzottak el.
Nem voltam rosszabb, mint a kortársaim közül más gyermek, de sok évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, hogy az én anyám más. Talán beteg vagy zsarnok - nem kívánnám én ezt diagnosztizálni. Nem tisztje az a gyermeknek!
A vasalózsinór - vagyis az én „drótanyám”- igen tisztelettudó gyermekké nevelt.
A testemet fedő, tetoválásszerű kiduzzadó bíbor kéken gyógyuló nyomok emlékeztetnek - egy talicskával ballanszírozó öreg kubikus alkarjára, - melyen, bár sápadtabban, de hasonlóképp duzzadtak az erek. Olykor e duzzadó sérülések felszíne főleg lágy testrészeimen kirepedezvén eresztettek levet. Ami kellemetlen volt a jersey (ejtsd: dzsörzé) nadrág műszálaiba ragadva, újból és újból nem engedve azokat napfénnyel gyógyulni, hogy beszerezhessem a következőket.
Hogy mit éreztem? – Megalázó szégyent és rettegést. Idegen, ha úgy tetszik szőranyákat kezdtem keresni.
Talán a „sokadik első” ilyen szőranyám a Rajztanár néni lett, aki felfigyelt rám, mint ügyes kezű rajzolóra és egy ízben megkereste az én drótanyámat, hogy helyem lenne (’’70 évek) Művészeti Szakközépiskolában, az ágazati grafikus szakon.
Az én egyszerű varróné anyám nem ismert vagy nem hallott ilyen nevezetű becsületes mesterségről és a varrató kuncsaftjaival közösen állapították meg, hogy valószínűleg azokról a 'zsíros hajú' útszéli emberekről lehet szó, akik az utcán őgyelegnek a festékes állvánnyal, és rongykalapba gyűjtik a pénzt.'

Így lettem kereskedőinas, szakmunkástanuló. Az jó hely, mert fűtik a vasboltot. A kereskedők viszonylag kedvező helyzetnek örvendhettek, és abban az időben az úgynevezett javarészt a csúszópénzeknek köszönhetően, rendelkeztek kellő megélhetéssel.
Az élet érdektelen lenne, ha minden úgy történne, ahogyan kell - azt hiszem ezt Dosztojevszkij mondta vagy fogalmazta hasonlóképp és így volt akkor is, mikor a meleg vaskereskedés helyett a hűvös ősz egy nagykereskedelemi vállalat iparvágányán ért.
A míg javarészt soványka, sápadt osztálytársaim szép királykék köpenyt kapva, reggel nyolckor mentek különböző jól fűtött üzletekbe –tanulásképp - ácsingózni a gondolának nevezett polcok közt, addig én lakatos ruhát és bakancsot kaptam, és egy iparvágányon kezdtem a tanévet.
Azt mondták „jókötésű falusi gyerek, - bírja ez”!

„Találkozás”

Tizennégy voltam és az első vagon - aminek szaga, máig eleven - rózsaszín és kék babafürdető kádakkal volt megrakodva. Nem volt különösebben nehéz feladat a kirakodás, még a csípős őszi szél ellenére sem. A kép itt van ma is a hemzsegő júdás csontkukacokról, akik elárulták a vagon előző rakományát, - a döghúst.
Ez egy valós szürrealista kép: „Babakádak találkozása csontkukacokkal”.
Ott volt egy vagonba zárva a születés és a halál ... (abból is miféle)

*
Drogista rizsázás lenne, ha most azt írnám, hogy így kezdődött az én alkoholista karrierem, hiszen, ha otthonról kaptam volna

„egy olyan kabátot, amelyben nem fázom, - egy olyan botot, amellyel elűzhetem a farkasokat és legfőként
- egy olyan dalt, amely szól a szívemben, ha egyedül érzem magam a világban,...”

- akkor biztosan nem vesz senki rá, hogy hajnali pálinkával kezdjem érezni, mintha volna odabenn egy dal és vigasztalna... Sütő András egyik szemét kiszúrták, és én már pontosan nem tudom, hogy a securitate volt-e vagy miféle csürhe, de amikor a nagybetűs részt olvastam, én azt gondoltam magamban, hogy ez az ember azzal a maradék egy szemmel is többet lát a világból, mint mi, akik a kettővel is alig veszünk észre mást, mint, amit az érzékszerveink súgnak.
Hogy 'friss illatú a cipó - jer’ egyél' Hogy kopog a széplány cipője az utcán, - lesd a csípője ringását! - vagy egyszerűen - enni hív a kolompszó. Jutalmazd magad – megérdemled!

Hogy mit éreztem? - Azt, hogy egy elhaló félben lévő odvas fog vagyok, épp kipottyanni készülve a szájból. Egy fogalmazhatatlan rossz érzés foglya. Önmagam érezve méltatlannak szeretetszerű vagy emberi közelségre és az előttem körvonalazódó kép sem ígért semmi biztatót, mint döghúst vagy babakádat (csontkukaccal) - így magamnak, kellett sajnálnom önmagam.
Az akkori önterápia – vagyis a kellő mennyiségű alkohol segítségemre volt az érzést elhessegető önámításban.

Már kora fiatalságom idején sokszor álltam közel az idegösszeroppanáshoz. Próbálva kiszállni az alkohol szorításából gondoltam naivan, hogy az előmenetel az, ami megszabadíthat. Célszerűséget kerestem az életemben és magam rövid távú célokkal kezdtem ámítani.
Talán ennek köszönhetően viszonylag hamar lettem raktáros és lett egy olyan szép királykék köpenyem is, amely viselőjétől az arra tévedők, okos válaszokat várnak. Az eladók vagy kereskedők tudása olyan, mint a kódis' lisztje: az innen is egy kevés meg amonnan is egy kevéske szórt ismeretekkel referáltunk.
Valójában már üzletkötőként jöttem rá, hogy a világon semmit nem tudok jobban, mint olyan dolgokról beszélni, amikhez nem értek. Ez lett a paradoxonom, - a sokból, az egyik.

Hogy mit gondolok erről ma? – Azt, hogy a reggel 9 előtti alkoholtilalom kigondolása miatt egyszer-egyszer kezét kellene csókolni Gorbacsov elvtársnak. De hogy mégsem tenném, annak egyszerű oka, a rendelet minden jó szándéka mellett is mellőzte az életszerűséget és a „kisgránát” néven említett sósborszeszre is ráfanyalodott jó néhány harcostárs, merthogy ez volt az első egy decis kiszerelésű nem élvezeti, de azonos hatású alkohol készítmény. Így 9 óra előtt is meg szabadott venni a boltban.

„... volt a rendszerváltás”

A másfél év katonai szolgálat nem akadályozott abban, hogy ne igyam álmos-hülyére magam. Az alkohol megszerzéséhez megvolt a kellő társaság és annak minden odüsszeuszi fondorlata.
A leszerelő zászlómon elevenedő civilként, másnapos gumicsizmára emlékeztető lehelettel szálltam le a vonatról. 90-et írtunk.

Hogy mit éreztem? Azt, hogy valaki kihúzta a zsebemből azt a bizonyos rendszert, szerkezetet, amit én ismertem korábbról, és amelyet drótanyám is igyekezettel nevelt belém.
Kihúzták és a szorongás került a helyére, - a jelen bizonytalansága és baljós árnyképei az ismerhetetlen jövőnek.
„A történelem vége, a jelenben van!” és a jelen szorgalmasan írja tovább a jövőnek. Odabentről sokat nem láttam abból, hogyan írt történelmet Mr. Gorbacsov, - de annál inkább éreztem.
90-ben megnősültem, majd 92 ben született a fiam.
Ekkorra komoly üzletkötője voltam az ország egyik legnagyobb kereskedelmi vállalatának. Volt sofőr, és hozzá Barkas meg céges névkártya.
A nagyszüleim házában jutottunk lakhatáshoz, ami egy komfortnélküli öreg vályogház és a közös udvarban délcegen az égből ereszkedve le a szüleim háromszintes házával. Bár ott szintenként volt fürdőszoba, mi egy mosófazékban melegítettünk a mosdáshoz. Napközben az úriembert játszva, nyájas boltosoknak referáltam, - ahonnan századszor dobtak ki vagy esetleg már az ajtóban meglátva kezdtek nemleges fejrázásba, - addig otthon a mindennapok gondjai, - az ellenséges szülői ház – a kilátástalanság érzése várt.
Mit éreztem? Talán hasonlót, mint Willi Loman, A. Miller Az ügynök halála c. művében.
A személyiségem 22 évesen éretlen lévén mindezen gondok megoldására, a régi bevált módszer - a könnyebb elviselhetőség önzése - szorosabbra fonta ujjaim a pohár körül.
Pedig, ha tudom, hogy egy ajtó bezárulását, jelenti, hogy rögtön kinyílik egy másik, - minden másképp alakult volna. - Erre az én drótanyám nem tanított!

Hogy rátérjek ama bizonyos krisztusi koromra, ami valójában 30 éves korom előtt jött el - ahogyan ezt mondani szokás'először is letettem a poharat'. Komoly elvonási tüneteim lettek, de hozzá kell tennem, hogy az én krisztusi koromban még egy másik nagy fogadalmat tettem és beiratkoztam a dolgozók gimnáziumába. Így amikor délután kiesett a kezemből a véső és a kalapács, - merthogy ekkor én már villanyszerelő voltam, - akkor jól elkerülve a kocsmákat, futottam az iskolába, érettségi bizonyítványt szerezni.

Aztán egyszer meglett az érettségi, és én egykedvűen nézegettem a söröspohár mellett, hogy csak ennyi az egész? – „Egy vodkát kérek!” - mondtam, és szorgalmasan véstem napi tizenkét órában a házak falait. Kemény tempót diktálva a munkatársaimnak, mert bennem a szer nyomta a gombot!

Anyámnak igaza lett! - Az ő fogalmai szerint valóban művész lettem, merthogy nem sokkal később egy pszichiátriai intézet padján találtam magam suicid intenciók (öngyilkossági szándékok) társaságában vagy néha bezárkózva a saját lelkemből magamnak épített börtönömben.
Leszedáltak, vagyis nyugtattak különféle drognak nem minősülő, de hasonló hatásmechanizmusú gyógy készítménnyel. Ez jó módszer, hogy pihenjen, regenerálódjon az agy, míg a lelkem sebesüléseit, melyben - az agyam fáradt - nem gyógyíthatták.
A gondolataim – javarészt - a múltban szaggató sebek mozaikjait rakosgató kéz, az elme beláthatatlan határú asztalán. Ahol megkerülve egy-egy darab, - pottyant földre hármat, négyet. Van, hogy egy időben gondolkodom többféle időnyomon. Gondolatban épül egy ház, íródik egy vers és elkészül pár elodázott feladat - mindezzel egy időben, tudok szorongani többfélén.

Az élet célja az érzés – hogy érezzük, hogy létezünk, még ha fájdalomban is; ez az a „sóvárgó üresség” ami a Szerencsejátékhoz, a Csatába, az Utazásra hajszol minket – mindenféle féktelen, de erős érzést nyújtó tevékenységbe, melynek fő vonzereje a megvalósulásukat kísérő izgalom.
LORD BYRON
„Társszertartás”

Az alkoholisták legtöbbje dohányzó. Ez nemcsak kellemes és vágyott aroma a részeg tudatnak, hanem ettől valami több. Az alkohol íz-harmónia, egyik a sajátjaként ünnepelt szertartása.
Két kisfröccs mellett el lehet szívni, akár egy fél doboz cigarettát! – Jól esik akkor és csak hajszol bele az önvigasztaló önjutalmazásba. A IV. osztályú kocsmákban vágni lehet a füstöt és haszon nélkül is árulják a dohányt, mert azzal jobban fogy az ital.
Még villanyszerelőként figyeltem, hogy amint valami gondolkodnivalót ad a munka,
- a kezek azonnal kutatják a zsebeket és észre sem vettük, - mikor gyújtottuk meg a cigarettát áramszünetkor, - tartva konzíliumot a népszínház kapcsolószekrénye előtt. Társuló – szer a cigaretta.
Van egy izgalma, talán még bizonyos helyzetekben adrenalint is termel, de biztosan energiát szabadít fel. Ezt haladó alkoholisták, önigazolásképp szokták vérpezsdítő dopping vagy hasonló szinonimákkal illetni. A dohányfüst felfelé törtető izgalma jól mintázza az alkohol fogyasztás előtti önjutalmazás izgalmát. A feles, a sör, a bor a kávé után azonnal lobban a cigarettavégeken a láng és hosszú füst csíkok lövellnek, a szomjúhozó ajkakról. - Sugallva egyfajta elégedett teherletételt.

Hatásnövelő

A haladók, - olykor törzsvendégi köröket alkotva - un. kocsmabútorként strukturáltan isznak. A kezdők bírják ugyan a tömény szeszt, de sörrel, boroskólával melegednek be, majd hamar jönnek rá a hatásnövelés lehetőségére, mely egyenesen adja kezükbe a feles poharat, azaz a tömény szeszt.
Magam 14 éves koromban, alkoholista karrierem kezdetén jöttem rá erre, másrészt költségtakarékosabb, a mielőbbi eufória elérése érdekében.
(eufória: ebben a szövegben a várt jutalomérzés, amit a szertől kaphat a használó)

Alkoholfiziológia

Az alkoholista érezheti - én éreztem, hogy felborult az anyagcserém. Vagyis már reggel egy másnapos cigivel indultam vécére. Az ember széklete – finoman fogalmazva nem göbösödik, mint inkább felhígul. Nem értik az MMPI tesztben a „nem-tudom-hanyadik” számú kérdést (azt hiszem megerősítésként, szerepel kétszer is) hogy:
„volt-e már fekete, szurokszerű a széklete?” Aki piás volt valaha az tudja, vagy érti a kérdés miértjét, aki meg most piás az érezheti.
Ha betévedünk egy rossz környéki vasúti klozetbe, ahol biztosan megfordult már egy híg székletű alkoholista otthagyva piszkát – az egyedi biológiai referendum. (Transpotting film- elveszett kokainos végbélkúp jelenet - jól mintázza, a festeni kívánt képet) - Szerintem a májfunkció leterheltségétől adódóan, a kevéssé feldolgozott orális bevitel eredménye. Direkt mód írok orális bevitelről, lévén, hogy magam is sok esetben a teljes kalóriaszükségletem alkohollal fedeztem. (és ugye ez nem a hétköznapi értelemben vett klasszikus étkezést jelenti) Mégis majd 120 kilóra híztam!
(A máj, a vérben a GGT- vagy Gamma GT érték 50 től az egekig. Vagy az 1000-hez közelítő hepatitis B/C
Az ezres GGT értékhez közelítő májfunkció megállapításához mondhatnám szükségtelen a laborba elküldeni „vérkép-térképért”, egynéhány beteget. Verbalitásuk olyannyira, tükrözi az érték közeliséget- mozgásuk - egyedien emlékeztet a járni tanuló gyermek bizonytalanságával ötvöződő telerakott pelenka - járás jellegzetességeivel.
Jó néhányan lepődnénk meg ezeknek az „aggastyánoknak” kinéző igen beteg emberek életkorán!
Ők az alkoholista karrier beteljesedése. (Némelyek a 40-et alig töltötték)
Hogy ettől a tudattól mit éreztem?- azt, hogy el fogok pusztulni! – hogy, hamarosan megdöglök, és nem tisztességgel eltávozok az élők sorából, hanem elpusztulni, felfordulni- valószínűleg e jellemző fragmentumok tükrözik az önértékelését az embernek - jellemzően használ az állatokkal kapcsolatos kifejezéseket önmagára értelmezve. (az amúgy sajátos nyelvezetet használó kocsma-szleng külön fejezetet érdemelne)
[A másnaposan elfogyasztott kávé- az értágító koffein - ismét az agy felé löki az alkoholt! Egy kávé segítséggel folytatódhat az előzőnap félbehagyott tudatmódosítás.]

A kezdők, az alkalmi ivók – idesoroltan a nálunk szociál ivókat is- kissé hangosabbá válnak (a social drunker nyugaton nem pejoratív) viselkedésük az elfogyasztott szer mennyiségétől függően oldott, feszélytelen, lassacskán féktelenné váló. Mindez a személyiségtől, temperamentumtól is függ.
Szörnyű
- Szörnyű, amikor ittas és éber az ember, nem tudja pontosan, talán csak érzi, hogy egy józan látja rajta az ittasságát!
- Szörnyű, amikor a kótyagosság hamar álomba szenderít, aztán éjjel gyötrő önvádra eszmél, foltonként felsejlik, hogy mit művelt vagy mennyi pénzt markecolt le tőle a kocsmáros, míg a gyereke szíve fáj egy új cipő után! – Szörnyű, hogy két perccel később megszegi, az önmagának tett fogadalmat, kezében a pohárral tudomást nem vesz az időről-, érzi, hogy önző és elégedett.
- Szörnyű, hogy a társadalom nemcsak, hogy tehetetlen engedi, hanem szinte taszítja az alkohol felé annak veszélyezettjeit, mert az alkohol olyan bevételi forrást jelent a gazdaságnak melyre, ha nem tudná rátenni a kezét, akkor bizonyos érdekcsoportok sírva ennék a kaviáros pirítóst. Döbbenetes volt számomra, amikor a rádióban (KOSSUTH) hallottam, hogy éves szinten a szerencsejátékok állami adóbevétele: 70 milliárd Ft! (ergo a teljes bevétel ennek a többszöröse..

„Mi nem vagyunk hedonisták!”
Önideológia (avagy a „fényezett rizsa”)

Magam soha nem italoztam féktelen mulatságként. Sietősen, a vége felé lopva éltem az alkohollal. Az alkoholista és ideértve minden más szenvedélybeteget, hogy célját elérje - hazudik! Ha kellett hazudtam!
Ittam, mert jól jövedelmező állásaim voltak és megjár egy férfinek, hogy legurítson egy-két pohárral. – ez a bla-bla-bla! Hasonló önigazoló rizsázást sokat hallani!
Persze ez a nagy átlag és nem a magukat arisztokratikus ívóként aposztrofáló alkoholistákról van szó, akiknek rétegidegen vagy státuszsértő a negyedosztályú kocsma és előkelő helyeken vagy esetleg otthon végzik ugyanazt a tevékenységet.
Ők a pórnép parasztbajusza alól kimondott igazság előtt meg nem hajolnak, pedig lényegileg ugyanazért dolgoznak, mint státuszidegen betegtársaik, - hogy munkával fedezzék a maguk szenvedélyét. Mily büszke a keresetére-, ha kell még a családjára is – bár meglehet, hogy este azok megjelenve a törzshelyén egy „malac-orrfogóval kénytelenek kicibálni a család apukáját.”
A konvenció diktálta elvárás, hogy ha az anyagi jólét megteremtődik azontúl semmi baj!
A család és a munka szóval sokan balanszíroznak az önigazolásban. A család amely belemegy ebbe a játékba – akarva-akaratlan - válik cinkosává az önigazoló beteg élvhajhászatnak.
(én)
Legtöbbször egy helykereső szorongás (izgalom) vitt a pohár közelbe. Visszaidézendő a gyermekkori verések előtti szorongást, amelyekkor elbújni kellett vagy keresni a legoptimálisabb helyet, hogy minél kevésbé érjenek el.
A szer, amely egy fojtogató érzésből jutatott mély lélegzethez, mit szabadon megkönnyebbülve fújhattam ki, mint mikor egy kő hullik le a szívről. És ugyanez a szer - a minden sebek gyógyszere – vált zsarnokommá – véve át felettem a gyámságot.
Terápia1
Az alkohol vagy bármi egyéb szenvedélybetegség legyőzésében elsősorban a beteg (szenvedő) önmaga megértésére vagy szer-viszonyának megértése szükséges. Ezt nevezhetjük betegségbelátásnak. Másodsorban szükségem volt egy koncepcióra, mert az elhatározás ellőttig az ember arra vár, hogy jöjjön valami csoda, és az mentse meg. A csoda bennünk van.
Persze ott is marad, ha nem megyünk elé. Ezen érthetjük azt, hogy a személyiségünknek komoly változásra van szüksége. Elsősorban idesorolandó az addig tépázott vagy kiforgatott értékrendünk restaurálása .- erre önmaga erejéből képtelen az ember, ezért is kell újraszületnie és az még korántsem biztos, hogy az újdonsült önmaga tetszeni fog önmagának.
„elkezdtem gerincet növeszteni..”
Az állandó ismétlés - amely beissza magát a tudattalanunkig, hogy zsigerből tudjunk nemet mondani önmagunknak - volt az egész terápiám lényegi erőssége.
Az alkoholéhség fiziológiailag sokáig van jelen, ezért kell keresni valamiféle hasznos pótszert. Ez megítélésem szerint az ember szájíze, ízlése egyebek miatt mindenkinél más lehet.
Némileg emlékeztetve a tömény szesz vagy a hajnali bor éhkopp gyomormaró hatás érzésére a natúr citromlé bizonyult megfelelőnek. Sokszor vízzel hígítva komoly arccal tudtam inni ebből nagy mennyiségben, A recept nem lehet ennyire egyszerű és talán egy könyvecskényi gondolat, amit naplózni lehetséges belőle.
Nagyon fontos volt, hogy a figyelmem olyan dolgok felé irányítsam, amelyek az-addig előttem zárva voltak. Ebből az időszakból közel száz festett képem van és grafikám számolatlan. Mivel egy idő után elég jól kezdtem belejönni a dologba, fél profi mód készítettem portrékat, ami löketet adott- vagyis azt az elismerés éhségérzetet etettem magamban, amely minden ember sajátja.
(E.Berne-Sorskönyv, elismeréséhségről, struktúra igényről és ingeréhségről olvashatunk, amely az embert mozgató „3 alappillér”)
Mindeközben egyre jobban gyötört az álmatlanság és a bennem eszmélő ember (csontosodó gerinc) éledő lelkiismerete, amit nevezhetünk tékozló fiú szindrómának.
Sokadik átalvatlan agygörcs éjszaka után, egy nap belekerültem az ember-mérlegbe és könnyűnek találtattam, vagyis lassacskán kezdtem visszavenni a régi nyugtatót, - a szert.
Ez idő alatt a részegség vagy bármiféle arra emlékeztető jel nem volt rajtam észlelhető, a környezetem szerint egyszerűen fáradtnak tűntem.
Az utolsó nagy ivás reggel kezdődött –töménnyel, majd jó néhány üvegsör - és egésznap tartott. Az agy nem hagyott a sok elvetélt gondolattal. Már nem tudom hányadik virrasztott éjszaka után volt egy nap, hogy gyakorlatilag túl voltam egy olyan mennyiségen, amely két embernek is okozhatott volna problémát.
A fiam íróasztalához ültem, néztem az iskolai jegyzeteit, majd kezembe került a Pál utcai fiúk című könyv kitöltendő olvasmány naplója. Hogy pontos válaszokat tudjak adni a feltett kérdésekre, újra kellett olvasnom a könyvet. Reggelre elkészült az olvasmány napló és én felkerestem egy pszichiátert Ez az orvos a későbbiekben bemutatott Mr, Xanaxnak, Mr. Rivotrillnak és Mr. Frontinnak. A nevezettek Prozac országból valók A továbbiakban volt alkalmam pihenni, - rám fért...

[Az emberagy működése ma már hellyel-közzel felderített, de az agyi neurotranszmitteről – vagy agyi szerotonin működés zavarairól feltételezés szintű érintőleges elméletek léteznek.
Az agyi szerotonin anyagcseréjének zavarait, mint sokfunkciós neurotranszmitter zavarait tartják felelősnek, mely az ember számos viselkedés endokrin vagy élettani folyamatának szabályzója]
Terápia 2
Mikor a klinikai pszichiátriai kezelésig jutottam nem volt alkohol problémám. Epizodikus pánik rohamaim jelentkeztek és egykedvű morc morózzá lettem. Azt mondták, szorongásos depresszió, majd disztímiára módosult a diagnózis, némi perifériás idegsorvadás (jellemzően piás/drogos betegség – polineurophatia) hátsó szívkamra nagyobbodás. (a karrier e pontokon beteljesült) A valaha 400 körüli GGT –m nem érte el a 40-et, ami csecsemő-tisztaságú májfunkció, de gyanús elemet vélve bennem, némely orvos kapaszkodott a múltba, kijátszva az őszinteséget. Nem értettem mi célból cibálnak földre, mikor épp nem rég álltam fel.
A valaha közel 120 kilómból majd 50 (ötvenet) vesztettem. Csont és bőrkötésben adtak ki már egy 3 hetes gyógyszerbeállító kúra után is. Ruházatom gyorsan vált használhatatlanná, ezért egy ideig, vékony nyúlánk, serdülő fiam kinőtt ruháiban voltam kénytelen járni, - ennyire volt gyors léptékű a súlyvesztés.
A festéssel, grafikával foglaltam el magam, ezzel közel három éve felhagytam. Írásaim mindig voltak, és mindig akad miről - néha születnek és szólalnak meg bennem a saját dalok.

9 év absztinencia után feleslegesnek tartok bármit takargatni. A múlt a jelenben is gyötör.
- Sokkal fizettem, olyannal, amit senki vissza nem adhat, - ez az életem egy szakaszának ideje
(Mit érzek?- Vesztességet!) Túl rövid az élet ahhoz, hogy magunk okozta lebutult állapot luxusában töltsük.
Az aki a szégyenletes múltjának takargatásával elfoglalt, a jelenében sem lehet boldog.
(és..)
,,,az őszinteség nem mindenhol egyforma valuta! Volt, hogy felemelt, megszabadított, mert elmondhattam végre, hogy amit eddig mutattam az árnyék, - és ím itt vagyok!
Aztán álltam fel kényelmetlen székből, hogy meg ne lásson senki tenyeremben bevert szeg nyomát, - mint a régi gyerekdalban a bizonyos keszkenőt tettem zsebre egy időre a múltat
Ma nem érdekel, ha emiatt aggat rám valaki jelzőt. Tegye! - A múltam (is) én vagyok.

Megbotlás

Amikor megbotlásom történt, orvosi segítséget egyetlen szakorvostól nem kaptam, mígnem egy nőgyógyász hajlandó volt felírni a számomra szükséges gyógyszert.
Vagy tintájuk nem lévén, vagy írni felejtettek el az én szakorvosaim, (2) de aktuálisan nem tudtak segíteni! Meglehet, hogy az EÜ. Reformra válaszolnak beteg lázítással, elégedetlenség keltéssel, - én ezt pontosan megítélni nem tudom, csak a fél szemem tarthatom a világon...

A megbotlásban jelentős szerepe volt a kizökkentő élethelyzetnek és egy feldolgozatlan mondatnak. Második hete volt, hogy szememben az álmatlanság feszített véreret. Gondolatban kezdtem boncolni önmagam. Többet az éjjeli plafonon. A kétely egy elejtett mondatból szivárgott velőig és nem hagyott nyugtomon - húzott a múltba.
Hogy a mondat mi volt, és ki mondta, az lényegileg mindegy. A dolog tanulsága a lényeg, mely az, hogy nem vagyok biztonságban egymagam.
Feleslegesen, de sokat dolgoztam ezzel a mondattal, és mikor teljesen elfáradt bennem éjszaka egy benzinkútra kellett bemennem - megláttam azt a cseh kecskefejű sört, ami ott mekegett egésznap a tévében, a rádióban, az óriásplakáton – mindenhol - estére már a fejemben is - és ez a mekegő kecskesör a mellembe döfött. Rosszul lettem, aztán szinte 3 hetet aludtam végig – volt, hogy 20 órákban. (fordított térérzékelésem volt, ami igen ijesztő)
Hogy mit éreztem?
– Azt, hogy félek! Esélyem nincs, hogy ne válljak intézeti gondozottá vagy hajléktalan pszichiátriai beteggé... (ha a család nem áll mögöttem)
Hogy mit érzek?
Azt, hogy olyan sok a jóember, és mind meglepődik, mikor valaki önzetlen tesz valamit vagy esetleg valamiféle többletet vállal, mellyel előnytelenebb helyzetbe kerül, de gondolja, hogy ezzel másokat szolgál.
Mit gondolok?
-„ Azt, hogy foltonként az alkalmazott klinikai szakpszichiátria ott tart, ahol az alkímia a XV. Században egy majdani tudomány felé.”
***
Pszichiáter orvossal beszéltem, a költészet kerülvén szóba – felelte, hogy:
„- ehhez én nem értek!” – elgondolkodtatott, és jutott eszembe a sok ezer hálás mosoly és mind elégedetten sóhajt:
„- Mit beszél? - Kedves Doktor! – Hiszen már magát a költészetet is meggyógyították, mikor azt a József Attila nevűt nem gyógyíthatták...”
Dr. Prozac tehát nem hisz az eufemizmusoknak, ő a kémia dílere...
Viszont
X dr nő elmondta, „nem vagyok több a 6 éves gyermeknél, csak a nagy baj, hogy túlság ez a sok ész mellyel élek” Akkor lassacskán magam is elkezdtem a világot felcímkézni.
Aztán ismét becsuktam egy ajtót, hogy kinyílni tudjon a másik. A címkézés veszélyes fegyver! Az ember arra eszmél, kisidő elteltével, az égre kénytelen felnézni, maradt-e még némi lehazudni való.
Vagyis a harcom lefolyása, adok-kapok, aztán kapok-kapok...végül egyetlen vesztesként maradok magamra. Minden meglévő épülni vágyó jó szándék mellett, volt bennem némi ellenállás vagy ellenségesség érzet. Adódhat valamiféle eszmélő büszkeségből vagy megsértett áldozati pózolásból.
„És meg ne mondják a nyúlt pulcsis szemüveges bölcsészlányok, hogy hogyan kell élni! – honnan tudnák?- kiolvasták valamelyik könyvből?”

Vagyis gondoltam a magam eszével, hogy mindenki ellenség Aztán később kiderült, hogy magam vagyok egyedül az, - önmagam számára.
Önmagunkról nem láthatunk valós képet, még akkor sem, ha józan fejjel vizsgálunk, maga a tükörben látott ábrázatunk sem valódi, csak kétdimenziós fényvisszaverődés. Csupán fotonok sorozata. Bármennyire is hisszük – az még nem mi vagyunk!
Lassacskán rá kellet jönnöm, hogy X dr nő valójában nem mondott ostobaságot és keresni kezdtem magamban azt a 6éves gyermeket. Sok időre volt szükség, de meglett! - Itt volt mindig!

**


„És hogy mi az igazság? –kérdezte Pilátus - A férfi aki előtted áll! - tette hozzá a Názáreti...”

(+váltás)

Hogy, van-e Isten vagy sem, azt én egész pontosan nem tudom. Lehet, hogy nincs, viszont engem biztosan szeret Találkoztam az úgynevezett életviteli szaktanácsadóval – aki valójában egy szociálismunkás volt. Ő majd egy éven keresztül - és bár láthatatlan - de ma is fogja a kezem.
Nemcsak, hogy imponáljak, hanem hogy tudjam is igazán, hogy mit akar ez a lány - amikor szokatlan dolgokról beszél - elkezdtem olvasni a hozzáférhető szakirodalmat. Olyanokat mondott, hogy 'töltekezzem a szeretteimből' vagy csak egyszerűen megfejtve az álmom, mondta azt, Vigyázd magad! aztán elmagyarázta a tudattalanom, alvásom közben, miképp mozgatja a fantáziám építőköveit.
Verseket mutattam neki, ő rácsodálkozott a költészet bölcsességére vagy lényegi szépségére. Állította, hogy zsoltárokon kívül verset nem olvas.
Telt az idő és már nem a sarokban ültem, hanem vártam a találkozást, hogy az a helykereső verés előtti érzés kövét letehessem elé, ami jelentette, hogy felszabadultan tudtam beszélni. Néha a kódis’ lisztjéről, de jó volt, - éreztem - valamitől megszabadít!
Egy idő után megfelezve a rendelkezésünkre álló egy órát, Ő maga kezdte elmondani a gondjait. Először elég volt, hogy ha meghallgattam, de később már segítséget várt.
Tudom ez módszer, hogy valakit rávezessünk, hogy ismerje fel a maga erőforrásait - hitet adhat valakinek önmagában. - Mégis azt éreztem, hogy valóban az elesettség szólt ki a spórolgató, templomjáró katolikus család leányából, ki hol fölém magaslott, hol lehajolnom kellett érte.
Amit igazán csak köszönni tudok neki az, hogy megtanított arra, hogy bárki – még én is – mondhatok lényeges vagy fontos dolgot és nem csak a kódis’ lisztjéről van mondandóm. Megtanított arra az érzelmi kommunikációra, amelyet én gondoltam ott még régen a babakádaknál, hogy annak én része soha nem lehetek. Annyi mindent kaptam és én még meg sem számláltam...
És az élet egy vonat, ami babakádat vagy döghúst szállít...
Meglehet, hogy vonataink olykor rossz irányba indulnak. Néha túl korán dől el, hogy hová váltjuk a menetjegyet. Én is rossz vonatra szálltam. Ki tudja mikor? Talán még gyerekkoromban, talán máskor. – a lényeg, hogy talán még valamelyest időben átszállhattam.
A lány mondta, hogy írnom kell. Igaza lett ebben is. Az írás segít, hogy jobban érezzem magam. S ha az a líra kellő idejét megheveri a fiókban, talán még egy olyan kötetkényi összeállhat belőle, amit egyszer majd szégyen nélkül adhatok kezébe a fiamnak.
Aztán - válaszcímet nem adva meg - a lány Karácsonyonként küld egy-egy lapot, amiben írja, hogy hall rólam és büszke rám. Visszaírhatnám, hogy nincs miért, mert én sem vagyok az, és idővel biztosan rá fogok jönni, hogy ennek mi a valós jelentése..
És nincs öntömjén, nagytöbbségében nem vagyunk terézanyák, sem terézapák, jó esetben csak emberek vagyunk tele gyarlósággal és az sem lényeg, hogy azt ki gyűrte a zsebünkbe. A lényeg talán az önvállalás a jelenben, amihez több kell olykor, mint eljutni idáig...



*drótanya/
- utalás Harlow rézuszmajmokkal végzett szocializációs kísérletére
*Via Dolorosa/
- A „Fájdalmak Útja” Jézus útja a kereszttel, ahol járta végig a 14 stációt.

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.