A fellegekből a ködbe
Dátum: 2011. szeptember 05. 23:18Műfaj: NovellaCimkék: vudu, richthofen |  |
Biztos már unjátok. Mindig ugyanarról írok. De én mégis egy újabb nézőpontból kísérelem meg annak megjelenítését, hogy hogyan lehet ,hogy mássá váljunk, mint amik vagyunk.
Talán még van annyi időm, hogy remegő kezemmel leírjam történetemet. Alig éltem még negyvenkét évet, de hajam megőszült, bőröm ráncossá vált, járásom lelassult. Nem vagyok beteg, épp ellenkezőleg, két héttel ezelőtt még a Matterhorn csúcsáról néztem vissza, most viszont már az írás is nehezemre esik. Érzem a Halál jeges kezének közeledését. Remélem, szívem még dobban annyit, hogy e pár sort leírhassam, mielőtt ötéves fiam - Max - belép a szobába.
Szüleim tisztességgel felneveltek, és a családunknak a földjeiből származott annyi bevétele, hogy egyetemi éveim után gondtalanul utazgathassak szerte a világban. Most már belátom, korai halálom oka is ebben keresendő, de erről később. Az aranyéletnek egy katonai behívó tett pontot a végére. Lerohantuk Franciaországot, és én - hála apám befolyásának- a katonai elhárítás törzsébe kerültem. Eleinte nem sok dolgunk akadt, de aztán a frontok megmerevedtek és kezdetét vette a véres állóháború. Szerencsére nem kellett a sáros lövészárkok elviselhetetlen poklában időznöm, helyette kastélyokban laktam, pezsgőt vedeltem, és csak néha akadt egy-egy kémgyanús személy, akinek a kihallgatásánál jelen kellett lennem.
Azonban 1917 őszén kezdetét vette a rémálom. Minden megváltozott. A Jasta13- hoz vezényeltek. Gyanús, sötét esetek történtek ennél a repülőszázadnál. Tapasztalt pilóták zuhantak le vadászgépeikkel, amelyeken nem látszottak lövések nyomai. A szerelők megesküdtek minderre, hogy ők bizony nem követtek el szabotázst. Akkoriban egy pilóta túlélési ideje mindösszesen tizenegy nap volt, és két hónap után már a legerősebb emberek lelke is olyan sérülést szenvedett, ami komoly aggodalomra adott okot. Kiégtek, a legtöbben az alkoholhoz menekültek. Nem hősök voltak, csak vérszomjas kíméletlen gyilkológépek.
Jürgen Klaus, ász pilóta, fiatal kora ellenére kilenc igazolt győzelemnél tartott, amikor is Albatrosz gépe lángolva zuhanni kezdett egy Spad XIII géppel vívott párharc után. Szerencséje volt. Végső kétségbeesésében kiugrott, és egy kicsike tavacskában landolt, így túlélte. Megvizsgáltam a repülő roncsait; semmi nyoma nem volt annak, hogy kigyulladt volna. Meghallgattam még pár beszámolót a levegőben történt furcsa dolgokról: megálló majd újrainduló légcsavarokról, köddé váló repülőről, elakadó fegyverekről.
A történetekben egyetlen közös dolog akadt: az ellenséges repülő. Fehérre festett SPAD XIII, oldalán fekete ábrákkal, szárnyain vörös foltokkal. Egy francia ász vezette, név szerint Guillome Bras, akit a társai csak Kakas papának neveztek. Kreol bőrű, magának való alak volt, aki huszonegy légi győzelemnél tartott.
Úgy döntöttem, hogy másnap őrjáratra megyek, hátha összefutok e különös franciával.
Nyugovóra tértem sátramban, de egész éjjel rémálmok gyötörtek. Megmagyarázhatatlanok, de mégis oly ismerősek. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, és másnap Nacthvogel hadnaggyal őrjáratra indultam egy Rumpler CIII. hátsó ülésében. Sohasem repültem még azelőtt, de úgy emlékszem, hogy határozottan élveztem a korlátlan szabadság érzését. Parányivá változott alattam a táj, a levegő az arcomba hasított, a masszív gép szelte az eget. Sokáig semmi sem történt, aztán magányos Sopwith Camel csapott le ránk, amit erős géppuskatűzzel sikerült elűznünk. Először harcoltam, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem féltem. A siker azonban felbátorított.
Aztán megpillantottam egy fekete foltot a távolban, és tudtam, hogy Bras gépe az.
Sokkal gyorsabb volt, mint a miénk, és hiába vetette be minden tudását a pilótám, képtelenek voltunk arra ,hogy lerázzuk. Nem tüzelt ránk, játszott velünk, mint macska az egérrel. Aztán Nacthvogel hadnagy lassított és a fehér SPAD mellénk repült. Láttam a gépét egészen közelről, és nem hittem a szememnek. Emlékek törtek elő belőlem, még abból az időből, amikor Lousianában töltöttem egy hónapot.
Azonnal tudtam, hogy a szárnyakon nem festék vöröslik, hanem csirkevér, ugyanis a gép oldalán Met Kalfou loája és egy hamuval felhordott rajzféleség volt látható, amely a pusztítás szimbóluma a vudu vallásban. Nem törődtem a hideggel és felhúztam a szemüvegemet, hogy belenézhessek a pilóta szemébe, aki szintén így tett.
Élettelen fekete szem tekintett vissza rám, mire én védekező mantrákat mormoltam, hogy e különös tekintet hatása alól kivonjam magam. Társam azonban nem volt felvértezve ilyesmi ellen, és feje előre hanyatlott. A gép dugóhúzóban száguldott a föld felé, gyorsan kellett cselekednem. Minden eshetőségre felkészülve téglaport szórtam a fejére, amitől visszanyerte az eszméletét, és egyenesbe hozta a repülőt. Bras eltűnt, mi pedig a bázis felé vettük az irányt. Azt hittem, hogy tudom, hogy mivel állok szemben, és meg tudom védeni a pilótáinkat. Védelmező loákat rajzoltam Albatrosz és Fokker gépeinkre az éjszaka csendjében, hiszen tudtam, hogy nem fedhetem fel az igazságot. Nacthvogel hadnagyot nem tudtam megmenteni: szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát.
Álmaimban minden éjjel visszatért, hogy aztán arca átváltozzon Kakas papává, aztán meg valaki mássá. Brigitté. Kellemes érzések töltenek el, ha arra a csodálatos hónapra gondolok, amit vele töltöttem. Selymes kreol bőre, lágy tekintete, izgató öle. Szerettem őt, de a háború közbeszólt, és én egy szó nélkül elhagytam.
A Jasta 13 újra a régi, dicső napjait idézte; ászaink száma egyre gyarapodott, igaz Bras SPAD-ját nem sikerült lelőni. Ezalatt a három hét alatt átképeztek megfigyelőnek, így a századnál maradtam. Megtanultam repülőt vezetni, ami egész jól ment, ezért az egyik őrjáratra beleülhettem egy Fokker triplán kormánya mögé. Felvérteztem magam mindenféle védekező varázslattal, amit még Brigitte tanított nekem, majd a levegőbe emelkedtem. Éreztem, hogy újra találkozni fogok a franciával.
Éppen egy mező fölött húztunk át alacsony magasságban, amikor egy fehér SPAD borított le ránk a Nap felöl. Hans zászlós a másik Fokker pilótája meredeken felemelte a gépét, míg én jobbra csúsztattam. Bras ügyet sem vetett társamra és engem vett üldözőbe. Percekig csak kergettük egymást, hol ő kerülve pillanatokra kedvező pozícióba, hol én, de megrendítő találatot egyikünk sem tudott bevinni. Aztán életemben először egy olyan trükkel próbálkoztam,amiről azt hittem ,hogy ő nem ismer. Felhúztam a gép orrát egy fél hátra bukfencre, majd egy fél orsót végrehajtva mellette termettem. Láttam a mosolyát, nem lepődött meg e manőver láttán, amit még a legendás Immelman csinált először.
Percekig egymás mellett haladtunk, és ha lentről valamelyik katona feltekintett volna, még azt hihette, hogy szövetségesek végeznek kötelékben repülést.
Nem így volt. Kemény küzdelem folyt közöttünk, láthatatlanul. Ellenfelem mindent megpróbált, bátran védekeztem, nem tudott fölém kerekedni semmilyen rontással.
De sokkal tapasztaltabb volt a varázslatok terén, mint én. Valószínűleg egy valódi houngan, egy vudu pap állt velem szemben. Tudtam, hogy már nem húzom sokáig. Éreztem, hogy a gépemet már nem én vezetem, hanem Bras keze. Nem tudtam, hogy mit is csináljak, ezért aztán minden akaraterőmet összeszedtem és pisztolyommal magamba lőttem. Hallottam ahogy felkiált a fájdalomtól, így visszanyertem az irányítást a testem felett. A következő golyót felé lőttem, de az egyszerűen áthatolt a testén, mintha nem hús-vér ember lenne. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnt el.
Estére már nagy fájdalmak kínoztak, félő volt, hogy bal lábamat - ahol meglőttem magam - amputálni kell. Lázálmok gyötörtek napokig, de végül megmenekültem. Kitüntetéssel egy hátországi ellátóegységhez vezényeltek, ahol aztán túléltem a háborút.
Brasról nem hallottam, de az emlékek nyomasztó fojtogatása elől az ópium jótékony, kábító
füstjébe menekültem. Hallucinációk, rémálmok tengerében mindinkább elvesztettem a kapcsolatot a való világgal. Briggitte kísértett álmaimban.
Már hallom, hogy Max fölfelé lépdel a lépcsőn. Nincs sok időm hátra, Briggitte átka a sírba visz. Végül is mindegy. Megérdemlem sorsomat.
Kiesik a kezemből a toll és ötéves fiam belép egy játékmackóval a kezében a szobába. Sietve előveszem a revolveremet és a halántékomhoz szorítom. Max szeme izzó vörösre változik és női hangon megszólal:
- A lelked az enyém! A tested az enyém!
- Nem! - kiáltom és elsütöm a revolvert. Meglepetésemre azonban nem én halok meg, hanem Max rogy össze vérző fejjel. A fájdalom egész testemben elviselhetetlenné fokozódik.
Érzékelem a külvilágot, de testem bénán, mint egy rongybaba, úgy terül szét a székben. Még látom belépni Brigittet a szobába, mielőtt eszméletem sötétségbe borul.
Tudom, hogy akaratlan zombiként szolgálom majd Brigittét, Lousiana mamboját.
Dr. Rickenbaker esetleírásából közöltük ezt a részletet. A híres Kanadai pszichiáter a skizofrén betegség egyik elismert, nemzetközi szaktekintélye.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pyrrhusz (#24369) | 2011. október 01. 21:05 |
Az "istenek" újra köztünk járnak. Mondhatni alacsony magasságban. Lehet, hogy ez már a vég kezdete?:-)) Igazán értékelem, hogy végre hozzánk szóltál... | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#24365). |
|
2. Nem Tom (#24365) | 2011. szeptember 29. 22:52 |
Szassz Pyrr! Te nem változol. Illetve, ti nem változol. persze ez is jó volt.És valóban, ahogy írtad magadnak, vannak benne "hejes írások". De nem baj, holnaptól már így kell írni, ahogy te követted el. A legszebb viszont az "alacsony magasság" volt. Mondhatni parádés. Tamás | |
| |
3. Pyrrhusz (#24329) | 2011. szeptember 20. 18:10 |
Magamhoz szólok. Tetszett a történet, a szokásos hejesírási malőrök megtalálhatóak ebben az érdekes opuszban. | |
| |
