A gulyás
Dátum: 2008. március 27. 20:15Műfaj: EgyébCimkék: gulyásom |  |
..egy napom a falusi gulyással..ma már lassan nincsenek gulyák és gulyások sem, pedig bölcsességük óriási.."A tanulatlan érez, a tanult meg is tudja magyarázni azt, gyakran nincs is egyéb különbség közöttük.\" Talán ez lehetne a mottó. Mert az érték, ott van az utca emberénél, csak látni kell az
A gulyás
A nap még alacsonyan van az égen, de sugaraival már megérinti a korán kelőt. Ébred a falu. Néhol daráló, vagy talán morzsoló zaja töri meg a csendet. Etetni kell a teheneket, mert lassan hat óra, kolompol a gulyás...
Néhány perccel hat előtt nyílnak a az utcakapuk, és szinte egyszerre kilépnek rajtuk komótos járásukkal a tehenek...
Gazdák, gazdasszonyok kísérik a főutcáig Riskát, Borist, Fakót, Tarkát, Gizit. A tehenek meg-megállnak egy kicsit legelészni, az emberek, pedig megbeszélik a tej felvásárlási árát, azt, hogy holnap hova mennek segíteni, szénázni, ki kivel beszélgetett túl kedvesen a minap, melyik férfi mikor ment haza tegnap a kocsmából, majd visszatérve a megélhetésük fontos kérdésére minden nap reggelén megegyezik véleményük abban, hogy nem éri meg tehenet tartani. Mégis ezek a gazdák évek óta ugyan abban az időben kelnek, etetnek és érnek a főutcához pontosan hatra.
A gulyás már hét tehenet terel maga előtt. Mellé szegődök...
– Jó reggelt Imre bátyám!
– Neked is! - mondja kurtán.
– Nem zavarok?
– Számolok, utasít csendre.
– Mennyi? - zaklatom tovább.
– Harmincöt mínusz négy. - válaszolja.
– Tehát harmincegy?
– Nem. Harmincöt mínusz négy.
– Nem értem! - hogyan is érthetném, hiszen soha nem voltam jó matematikából.
– Harmincötre van a legelő fizetve, de egy tegnap ellett, kettő hamarosan fog, egy meg tegnap eltörte a lábát, a gügye!
– Eltörte? - nézek rá értetlenül...
– El.
– Csak úgy egyszerűen?
– Nem.
– Hogy történt?
– Fölmászott a Gizire, én meg ráküldtem Bogarat. A kutya áláment, belekapott a szikárosába a meg ugrott egyet. Ordítottam, netene, de mán oda volt a hátulja. Zsíros kalapját hátra tolja bozontos haján, botjával koppint egyet az aszfalton, majd odasúgja. - A gazdának, pszt!
– Nem tudja? - nézek rá értetlenül.
– Azt nem, hogy én küldtem rá Bogarat! Ha tudná, ki kéne fizetni a kárt.
– Gyakran megesik az ilyen?
– Á, csak a szokatásnál. A baj gyorsan, a javulás lassan jön..
– Szokatás?
– Ja - válaszolja és ismét elmerül a számolásban. - Harminc, meg a Jóskáé, Szívóséknál kettő meg a törött lábú... megvagyunk! Indulás a legelőre.
A tehenek patakopogása ütemet ver az aszfaltra. Elől mennek a tehenek, harmincöt mínusz négyen, utánuk a gulyás egyenes tartással. Nagy bakó lóg az oldalán, hátratolt kalapján madártoll. Hosszú nadrágban, hosszú ujjú ingben, mindkettő hajlatig felgyűrve. Lábán szandál, melynek orra felpenderedett. Az ütemet ő is kopogja botjával és igyekszik lépteivel betartani a közösen diktált ritmust. E jámbor jószágok letérnek a földútra, onnan a legelőre.
– Mennek ezek maguktól, - szólalok meg.
– Netene! Nem eszik olyan forrón a kását! Felelősségteljes munka ez! - mondja kissé sértődötten. Ha nem jó az okítás a szokatáskor, nem lehet bírni velük.
– Hogyan kell a teheneket szokatni?
– Úgy, mint az asszonyokat. Először kedvesen szólongatni, hogy szokja a hangot, majd megsimogatni, utána mikor már uralod, azt csinálsz vele, amit csak akarsz, szót fogad.
– Imre bátyám! Csak nem azt akarja mondani, hogy a feleségét is “szokatta”?
– Dehogynem! Az asszony, ha nincs jól betanítva, hallgathat az ember egy életen át. Ezért még az elején be kell “etetni”. Ez a jó házasság titka. Amikor megismertem Zsuzskát, dicsértem a szemét, száját, termetét. Megtáncoltattam, de másra is kacsintgattam. Féltékennyé kellett tenni. Pedig annyira tetszett az a bögyös menyecske, de tudtam végig, kell csinálni, még akkor is, ha majd megevett a fene utána. Elkísértem, de először csak a sarokig. Úgy kell ezt csinálni, hogy azt higgye ő, akarja, közbe meg...
– Módszere bevált? Hány éve élnek együtt?
– Be hát! Harmincöt éve hiszi, hogy ő a főnök, pedig én voltam. Úgy, mint ahogy itt is én vagyok! - válaszolja nem kis büszkeséggel.
– Mit csinál egész nap a legelőn? - váltok gyorsan témát.
– Hát nézem a marhákat.
– Mit néz rajtuk?
– Hogy, hogy vannak.
– Hogy vannak? - nézek rá értetlenül.
– Jóhogy! Ha nincs szakszerűen etetve, itatva, vigyázva, sok baj történhet, aztán meg fizethetek. Na meg az Isten mentsen meg a gazdák haragjától. Jövőre is én akarok lenni a gulyás, abba, pedig beleszólásuk van.
– Mióta gulyás?
– Régóta... - hosszan hallgat, gondolkodik, majd kezével legyint és azt mondja. “Hát mióta Karcsit kirúgták!”
– Kirúgták?
– Ki hát! Mindig részeg volt. Én nem iszom csak reggel egy “bigyót” a kocsmába, azt is csak azért, hogy felmelegítse a lelkemet. - kacsint. - De azért nem háborog senki...
Bakójába nyúl, cigarettát vesz elő.
– Pöffentsz velem egy mezítlábast? - mosolyog.
– Nem, köszönöm, inkább nem, - hárítom el az általam nem ismert márkát.
– A nap már magasan van az égen. Dél körül lehet. A gulyás áll botjára támaszkodva és nézi a legelő gulyát. Cigarettája lassan körmére ég, de még szippant belőle egyet, utána mutató ujjával messzire pöcköli.
– Na akkor harapjunk egyet, - mondja. Bogár! Tied a terep!
A kutya arrébb szalad néhány métert, nézi a legelő gulyát felelősségteljesen, mintha ebédidőre ő lenne a “ főnök” . A gulyás kockás ruhaszalvétát terít a földre, rátesz két műanyag dobozt, és egy vodkás üveget. Felpattintja a doboztetőt és előkerül belőle az “ebéd”. Szalonna, hagyma, a másikból, pedig a kenyér. Zsebéből bicskát húz elő, kinyitja, a kockás szalvétával fényesre törli és elkezd ebédelni. - Na, leülsz már vagy tán böjtölsz? - invitál, emberes “ katonát “ nyújtva felém.
– Hej, ha én lennék a Tenkes kapitánya! - nyúl a vodkásüvegért, meghúzza, alig marad az alján. Észre veszi, hogy nézem...
– Netene! Nem pálinka, uborkalé. Fél liter az étekhez, oszt nem iszok egész nap. Jaj sokat kell még tanulnod!
A nap lassan telik. Imre bácsi nem siet. Kényelmesen megeszi kevéske ebédjét, megfogja a szalvéta négy sarkát, csomót köt rá, visszapakolja a bakóba.
– Na, vége az “előebédidőnek”! Ez meg itt a “madárlátta” ... ütögeti meg az oldalán lógó bakót. - Este otthon madárlátta lesz a kenyér. - Kacag, ismét cigarettát keres. Most már nem kínál... Botjára támaszkodik, és gyönyörködve nézi a marhákat.
Bogár a falu felé fordulva csóválja farkát, majd üdvözlő ugatással rohanni kezd. A gulyás meg sem fordul, csak motyog az orra alatt. Apró asszony alakja rajzolódik ki a kanális töltésénél.
– Megint késett. – mondja, de most sem néz hátra. A faluban ekkor csendül fel a harang hangja, mely délidőt jelez.
– Adjon Isten apjuk! – mondja kedvesen az asszony, és máris teríteni kezd.
– Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, hol volt kend eddig? Az avas szalonnát rágom kínomba, mert a nagyságos asszony megint a bolt előtt trécselt, ahelyett, hogy a tűzhelynél kóstolásra használta volna a nyelvét. Fogadni merek, megint elsózta! Vagy szerelmes tán a ház úrnője? Persze, hogy az! Még az ember dolgozik, asszony pajtás, másról álmodozik! Becsülje meg kend magát, mert új asszonyt keresek!
– Mondja, csak mondja, egyszer úgy is betapasztja a jóisten a kend száját, azért a sok butaságért. – válaszolja az asszony hihetetlen nagy nyugalommal. Majd kezébe adja a kanalat.
– No! Még meg se töröli? Csak Úgy egyek az út porával átjárt kanállal?
Az asszony elveszi az egyébként tiszta kanalat, áttörli a gondosan vasalt konyharuhával, majd ismét oda adja párjának. A gulyás hangos lepetyeléssel megeszi a levest, majd visszanyújtja az üres horpadt oldalú étest. Az asszony bele teszi a tartóba és “tálalja” a második fogást. A villát kérés nélkül fényesre törli.
– No, mi lesz? Adja már, adja már, vagy azt hiszi, hogy napestig tart az ebédidő? – csipkelődik tovább a gulyás, amit párja szó nélkül tűr. Megeszi azt is, majd kézzel bele nyúl az uborkás üvegbe, és teszi ezt mindaddig, még egy darab is van benne, majd azt is átnyújtja pakolásra.
– Ehető volt. Most aztán szedje a lábát anyjuk, mert ha így halad, hamarabb haza érek. Az asszony csomagol, csókot ad párja izzadt homlokára, majd elindul a falu felé.
– Aztán nem minden kapuba megállni! – kiállt utána a gulyás. Az asszony meg se fordul, csak megy dolgára.
– na így kell, a jól szokatott asszony állattal bánni. Ne nézz rám, olyan szemre hányóan! Szeretem én Zsuzskát. Tudja is a bestia, de azt is tudja, ki viseli a kalapot! – válaszol fel nem tett kérdésemre.
– Ez lenne a hosszú házasság titka? – szaladt ki a számon. Soha nem voltak konfliktusok? Soha nem akart más asszonyt, vagy Zsuzsika néni más férjet?
– Volt olyan, hogy elkaptam egy-két kapás menyecskét ebéd után, de akkor még fiatal voltam. Az sem volt komoly, csak hát itt illegették-billegették magukat előttem. Amit meg az Isten adott, meg kellett fogni. Én megfogtam.
– Nem tudta meg a felesége? Ilyen kicsi faluba beszédesek az emberek...
– Mondták neki, ő meg nekem, de elkezdtem énekelni, hogy “Hallod-e Zsuzsika, te....”, vettem neki egy kasmír kendőt, vasárnap meg elvittem a moziba. Megöleltem, megcsókoltam, este meg olyat tettem... Másnap, mikor megint mondták neki a boltba, hogy az urad így, meg úgy, az én párom azt válaszolta: “Mindegy, hogy az uramnak hol jön meg az étvágy, csak otthon is vacsorázzon.” Én meg helyt álltam otthon is, nem lehetett oka panaszra.
Szája sarkában mosoly bujkál, ahogy a múltat idézi, és azt gondolatban tovább fűzi, majd hosszasan néz a marhák felé, mintha az idős gulyásnak már csak ennyi maradt, volna, majd így szól:
– Szépek ugye? Nem néz rám, mégis érzi, hogy számomra a marha az marha, mind egyforma. - Nézd meg, mekkora tőgyük van. Minden percben gyarapodnak! Ebből lesz a pénz! Olyan büszkén mutat a gulya felé, mintha mindegyik az övé lenne.
– Jó munkának, ez az eredménye! Érted most már, hogy ez egy felelősségteljes munka? Nem vár választ. Ő tudja, hogy a gazdák ,elégedettek vele és ma már ez a lényeg.
Bogár odaszalad gazdájához. A gulyás elővesz egy darab kenyeret, szájába adja.
– Egyél pajtás, egyél , megdolgoztál érte! - felnéz az égre, majd egy fára mutat. - Ha ott lesz a nap alsó pereme, indulunk haza...
Megállni látszik az idő, a gulyás mégsem heveredik le. Botjára támaszkodva végig dolgozza a munkaidőt. Mond egy “na akkor... “ -t, és hosszas keresés után egy bádogbögrét vesz elő táskájából.
– Ez a nap is leáldozik... - mormogja orra alatt. - Igyunk a marhákra, ők adják nekünk a tejet, a pénzt. - azzal telefeji a csuprot.
– Igyál no! Megdolgoztál érte te is! - és kezembe nyomja a “fizetséget”.
– Mindjárt harangoznak. Fél hatkor szedelődzködünk, hatra a faluba kell érnünk.
És valóban, alig mondja ki, máris hallani lehet a falu felől a litániára hívó harang hangját.
– Eredj pajtás! - szól kutyájának. Még most is botján támaszkodik, s várja, hogy Bogár a földút felé terelje a nehézkesen mozgó telt tőgyű gulyát.
– Mehetünk! Vége a műszaknak, az asszony már vár, pedig még egy kedvcsinálóra be kell ugrani a kocsmába. Tudod az én koromba, jobban megy, ha van egy kis “indító”- mondja és elindulunk a falu felé.
Régen természetes volt az ilyen asszony- férfi kapcsolat. Ma már csak faluhelyen, néhány idős között ilyen a viszony. Talán sokan azt mondják “ én nem tűrném” mégis ki kell mondani, ezek a párok együtt éltek le negyven, ötven évet, elmondásuk szerint boldogságban.
Tóth Ildikó Gyöngy
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
