A háború
Dátum: 2010. június 04. 10:38Műfaj: PrózaCimkék: egypercesek, háború, ralpa |  |
Tehát a háború egy olyan dolog, amikor két kanbanda – az emancipáció áldása révén ez már egyéb nemeket is magába foglalhat – érdekei ütköznek. Legyen itt szó földrajzi, gazdasági, politikai, szarrágási okokról. Ez tény, ezen nincs mit szépíteni, ez nem újdonság.
A minap édes, kedves és kor-hűen bölcs kisfiam így szólott a nekemnek:
-Apóca! Ha nagy leszek, katona szeretnék lenni!!!
Az én erre, mint foglalkozására nézvést felelősségteljes apa, ezt válaszolta:
-Rendben fiam, itt ez az ásó. Nyírd ki a kutyát, aztán áss egy lyukat, amibe belefér.
Gyerek még, rajtam edződött, de ez Neki is sok volt. Láttam kis arcán a döbbenetet, láttam az elgondolkodást. Évszázadok látens pacifistái tekintettek elhűlten a rámra, mint ész az ostobaságra. Értetlenség, humanizmus (a szó emberközeli értelmében) és életszeretet hallgatott a kedves és máskor folyamatos közléskényszerben szenvedő ajkakon.
Aztán teltek a napok. Lassú ember vagyok, lassan érnek meg a bennemben a dolgok. Hogy mire is jutottam?
Minden úgy kezdődött, hogy éppen gödröt ástam ásványi anyag átcsoportosító szakmenedzseri segédmunkás mivoltomból adódóan és lám! pont olyan, pont akkora volt, hogy ippeg belefértem. Ez indított el, ez tekerte meg agyi kapacitásomat. Ne menjen egyedül dolgozó segédmunkásnak az, akinek több iskolája van, mint hat általános (ez nem vicc, nagyon nem!).
Tehát a háború egy olyan dolog, amikor két kanbanda – az emancipáció áldása révén ez már egyéb nemeket is magába foglalhat – érdekei ütköznek. Legyen itt szó földrajzi, gazdasági, politikai, szarrágási okokról. Ez tény, ezen nincs mit szépíteni, ez nem újdonság. Még azt is kitaláltam a magamnak, hogy leülök majd jól az Internet nevezetű szimbionta elé és keresek, igenis keresek egy olyan napot a humánhistória folyamában, amikor ez a szerencsétlen faj nem hódolt a háború narkotikumának. Nem tettem meg, mert nem csak lassú, de lusta is vagyok (a feladat tehát adott).
A háború, mint olyan végig kísérte e faj teljes történelmét. Eleinte, amíg nem voltunk olyan veszett civilizáltak, elég volt egy nagyobb kő-, vagy fadarab. Mára ez olyannyira megbonyolódott, annyival összetettebb lett, hogy rengeteg gombra, ravaszra, bizgerére lett szükségünk ahhoz, hogy méltósággal ki bírjuk nyírni az elleneket. Morgan Zapor évek múlva ki fogja dolgozni az újháborúk rendszerét, ahol nem az erő, nem a pénz, nem a fegyverek fognak dönteni. De addig még rengeteg embernek kell meghalnia tökéletesen értelmetlenül, tökéletesen feleslegesen. Mert az olaj. Mert az ideológia. Mert a területi vita. Mert az arany. Mert az és a többi. Ez mind, mind értelmetlen, felesleges, ha az életről van szó.
Katonának lenni borzasztóan jó dolog. Koszt, kvártély, ruha, megélhetés, meghalhatás. Egy valamirevaló ország nem lehet meg katonák nélkül. Ha én ország lennék, biztos büszke lennék arra, hogy iszonyú mennyiségű zöld posztóm van, s ezt bármikor átitathatom vérrel (A vér persze vörös, de ha megszikkad, akkor fekete lesz. Kellhet ennél több egy országnak?)
A háborúkat már nem azok vívják, akik útjára indítják. Ez is tény, ez sem újdonság. Sose láttam egyetlen politikust sem az élvonalban, feltűzött szuronnyal hamvába halni. Könnyű a háttérből előre tologatni másokat.
Emberek! Kapjatok már észbe! Ennyi energiával akár sörözhetnénk is egyet! Szarjunk az egészre és gondoljuk végig, mennyi szupervörös vérdeci ömlött szerte-szana, mindenfelé. Ne már! Még a társasjátékaink is a versengésre tanítanak!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
-Apóca! Ha nagy leszek, katona szeretnék lenni!!!
Az én erre, mint foglalkozására nézvést felelősségteljes apa, ezt válaszolta:
-Rendben fiam, itt ez az ásó. Nyírd ki a kutyát, aztán áss egy lyukat, amibe belefér.
Gyerek még, rajtam edződött, de ez Neki is sok volt. Láttam kis arcán a döbbenetet, láttam az elgondolkodást. Évszázadok látens pacifistái tekintettek elhűlten a rámra, mint ész az ostobaságra. Értetlenség, humanizmus (a szó emberközeli értelmében) és életszeretet hallgatott a kedves és máskor folyamatos közléskényszerben szenvedő ajkakon.
Aztán teltek a napok. Lassú ember vagyok, lassan érnek meg a bennemben a dolgok. Hogy mire is jutottam?
Minden úgy kezdődött, hogy éppen gödröt ástam ásványi anyag átcsoportosító szakmenedzseri segédmunkás mivoltomból adódóan és lám! pont olyan, pont akkora volt, hogy ippeg belefértem. Ez indított el, ez tekerte meg agyi kapacitásomat. Ne menjen egyedül dolgozó segédmunkásnak az, akinek több iskolája van, mint hat általános (ez nem vicc, nagyon nem!).
Tehát a háború egy olyan dolog, amikor két kanbanda – az emancipáció áldása révén ez már egyéb nemeket is magába foglalhat – érdekei ütköznek. Legyen itt szó földrajzi, gazdasági, politikai, szarrágási okokról. Ez tény, ezen nincs mit szépíteni, ez nem újdonság. Még azt is kitaláltam a magamnak, hogy leülök majd jól az Internet nevezetű szimbionta elé és keresek, igenis keresek egy olyan napot a humánhistória folyamában, amikor ez a szerencsétlen faj nem hódolt a háború narkotikumának. Nem tettem meg, mert nem csak lassú, de lusta is vagyok (a feladat tehát adott).
A háború, mint olyan végig kísérte e faj teljes történelmét. Eleinte, amíg nem voltunk olyan veszett civilizáltak, elég volt egy nagyobb kő-, vagy fadarab. Mára ez olyannyira megbonyolódott, annyival összetettebb lett, hogy rengeteg gombra, ravaszra, bizgerére lett szükségünk ahhoz, hogy méltósággal ki bírjuk nyírni az elleneket. Morgan Zapor évek múlva ki fogja dolgozni az újháborúk rendszerét, ahol nem az erő, nem a pénz, nem a fegyverek fognak dönteni. De addig még rengeteg embernek kell meghalnia tökéletesen értelmetlenül, tökéletesen feleslegesen. Mert az olaj. Mert az ideológia. Mert a területi vita. Mert az arany. Mert az és a többi. Ez mind, mind értelmetlen, felesleges, ha az életről van szó.
Katonának lenni borzasztóan jó dolog. Koszt, kvártély, ruha, megélhetés, meghalhatás. Egy valamirevaló ország nem lehet meg katonák nélkül. Ha én ország lennék, biztos büszke lennék arra, hogy iszonyú mennyiségű zöld posztóm van, s ezt bármikor átitathatom vérrel (A vér persze vörös, de ha megszikkad, akkor fekete lesz. Kellhet ennél több egy országnak?)
A háborúkat már nem azok vívják, akik útjára indítják. Ez is tény, ez sem újdonság. Sose láttam egyetlen politikust sem az élvonalban, feltűzött szuronnyal hamvába halni. Könnyű a háttérből előre tologatni másokat.
Emberek! Kapjatok már észbe! Ennyi energiával akár sörözhetnénk is egyet! Szarjunk az egészre és gondoljuk végig, mennyi szupervörös vérdeci ömlött szerte-szana, mindenfelé. Ne már! Még a társasjátékaink is a versengésre tanítanak!
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. TMT (#19907) | 2010. június 04. 20:05 |
Még több...Ugyanez a rettenetesen büszke anyuka a fia halála után békeharcos lett.Nem értem bizonyos embereknek miért kell tragédia az életükben,hogy az agykerekük csikorogva mozgásba lendüljön. | |
| |
