A parancsnok
Dátum: 2010. január 20. 00:22Műfaj: PrózaCimkék: sultan meséi |  |
Eddigi szolgálati helyein megszokta, hogy minden dolognak van valami rendszere. Katonás rendben mentek a dolgok, a legénységi állomány ellenvetés nélkül végrehajtotta, amit a tiszti állomány kívánt tőle. Annak volt igaza, akinek nagyobb rumli volt a paroliján.
A Parancsnok
Sultan kényelmetlenül érezte magát. Mellénye csúnyán kidörzsölte a nyakát, ezért néha úgy nyújtogatta előre a fejét, mint valami gólya. Szívesen levetette volna, de a századparancsnok a legutolsó orvlövész - akció után „meghatározatlan időre” kötelezővé tette a viselését. Éhes is volt, ezért nem gyújtott rá, mikor az „öreg” engedélyt adott a dohányzásra. Átvizsgálta a zsebeit, hátha talál még bennük egy kis keserű csokoládét, vagy kenyeret. Viktor, a második szakasz parancsnoka félreértette mozdulatát, és felé kínálta a csomag Belomort. Sultan megrázta a fejét:
- Kösz, nem. Éhes vagyok. – és - hogy hangosan korgott a gyomra - mindenki nevetett rajta.
- Ennyire? – kérdezte az „öreg” – Magának nem adtak ma enni, hadnagy elvtárs?
- Jelentem: ehetetlen volt.
- Ehetetlen volt… Ne gondolja, hogy nem látok át magán: megtagadja az evést, hogy legyengüljön, aztán kényelmesen heverészhessen a gyengélkedőn, míg a többiek elvégzik a maga feladatait is. - egy napraforgómagos halvát vett elő a zsebéből – Na! Gyorsan tegye az arcába, mielőtt még bíróság elé állítanám, amiért fondorlatos úton ki akar bújni a szolgálat alól! – elégedetten nyugtázta a többiek röhögését. Sultan udvariasságból szintén nevetésre húzta a száját. Már ismerte a századparancsnokot, sajátos humorát (a kapitányt csak Vaddisznónak hívták a háta mögött). Elfogadta az édességet, és leült a kapitány ágyára Viktor és Igor, a két másik szakaszparancsnok mellé. Kövér Misa, a szolgálatvezető „sztarsi szerzsant” egy olajoskannára telepedett velük szemben. Alexander Fedorovics Vejnrancsk kapitány közéjük húzta a lábával a tábori széket. Elkezdődött az eligazítás.
- Holnap vége a nyaralásnak: átvesszük a szolgálatot. A második szakasz a huszonnyolc, ötvenkettes, harmincnégyes ellenőrzőpontokat foglalja el, a harmadik szakaszé a tizenhetes, negyvenkettes, ötvennyolcas. A járőrözést Sultan kezdi az első szakasszal. Szomszédaink keletről a harmadik század, nyugatról a második…
Sultan az álmossággal küzdött. Hogy ébren maradjon, gyorsabban kezdett lélegezni. Tíz – tizenöt légzés után teleszívta magát levegővel, „ráfeszített” és addig préselte a tüdejében visszatartott levegőt, míg színes foltokat nem látott maga előtt. Mikor már – már ájulási érzései voltak, erővel kifújta magából, és ismét megfeszítette a testét. Ettől magához tért. A szélsőséges éghajlaton teljesített szolgálat, a gyenge táplálkozás és az életveszély miatt a leglehetetlenebb helyeken képes volt elaludni, ahol melegben és biztonságban érezte magát. Miközben hallgatta a kapitány rekedt hangját, megpróbált visszaemlékezni, hányadszor is veszik át ugyanazt a szolgálatot. A feladatok mindig ugyanazok voltak: járőrszolgálat, őrszolgálat, pihenő. Időnként egy – egy orvlövész rájuk támad, vagy egy elmebeteg felrobbantja magát, mikor – lehetőség szerint - minél több katona van a közelében. A zászlóalj vesztesége kilenc fő volt az elmúlt hónapban. Az azt megelőzőben három. Három részeg katona, akik felborultak egy terepjáróval. Az „öreg” nevében akkor Sultan küldte el a táviratokat: „Sajnálattal értesítjük, hogy fia/férje (a nem kívánt törlendő) a szocialista haza védelmében hősi halált halt. Alakulata saját halottjának tekinti, emlékét kegyelettel megőrzi.” (Ki az az idióta, aki megfogalmazta ezeket az űrlapokat? Részvéttávirat. Nyomtatvány. Van neki iktatószáma, meg irattári száma is – a hadsereg igazán mindent megtesz a halottaiért).
A halálra gondolt. Látott már meghalni embereket, és ölt is párszor. Mikor végzett az első áldozatával, az jó százötven méterre volt tőle, és nem viselte meg annyira, ahogy gondolta előtte. Nem volt semmi személyes élmény: befogsz egy kis emberi alakot, visszatartod a levegőt, hogy ne remegjen a kezed (egy kis remegés több méter céltévesztést jelent ekkora távolságból), és lenyomod az elsütőbillentyűt. Akárki meg tudja csinálni. Nem látszik a félelem a másik arcán, nem érződnek szagok, és a látvány sem annyira borzalmas, mint egyébként. Olyan, mint a céllövészet emberalakra. Ha közelharcban veszel részt, más a helyzet: az első ütközet után Sultan hetekig rosszul volt. Nem tudott enni, nyomasztó álmai voltak, és időnként úgy remegett egész testében, mint egy maláriás. Bizonyos szagoktól, színektől felfordult a gyomra, és gyakran hányt. Vejnrancsk kapitány naponta leitatta, mert véleménye szerint a vodka „kétségkívül árt a májnak, de használ a léleknek.” Mire kijózanodott hetekig tartó delíriumából, olyan „egészséges” lett a lelke, hogy már nem zavarta, mikor azt a három szerencsétlent kellett összekanalazni a felborult Uaz alól. Doktor Alexander „Terrorovics” Vejnrancsk (kapitány - századparancsnok – a Vaddisznó Unokaöccse) sikeresen kigyógyította fóbiájából. „Képes megbirkózni a pszichéjével főhadnagy elvtárs?” – kérdezte akkor csúfolódva. „Jelentem: képes vagyok!” – vágta rá rögtön, és maga is megdöbbent, mennyire határozott a hangja. „Akkor ideje, hogy teljesítse azt, amire felesküdött!” – és a legrohadtabb feladatokkal halmozta el. Sultan dühös volt ezért, és még jobban feldühítette, mikor azon kapta magát: úgy hoz meg különböző döntéseket, hogy elnyerje az „öreg” tetszését… Őrület.
Mikor jelentkezett új szolgálati helyén, az „öreg” olyan részeg volt, hogy kapaszkodnia kellett az asztalba, nehogy valamiképpen leessen a székről. Sultan „alakias”, szabályzatnak megfelelő viselkedése láthatóan irritálta: „Magát meg honnan a picsából szalajtották?.. Pihenj! Tegye le a seggét valahová fiam – most nem az Operettszínházban van, hanem hadműveleti területen: a festői afgán hegyek között fog harcolni a haladó eszmék győzelméért az imperialisták által megtévesztett fanatikusokkal… Akar inni?”. Ahogy Sultan visszautasította, megvonta a vállát: „Maga tudja… Persze, mit is tudhat maga taknyos?.. No majd én kitanítom! Tudja meg, hogy – ha boldogulni akar az életben – két út között választhat: az egyik rögös, nehezen járható, tele van lemondásokkal, meg szenvedéssel, és a végén csak Jézus koszorúját nyeri el jutalomnak – a másik út meg az alkoholizmus… Részegen jobb…” – és elaludt az asztalra borulva. Sultan a szolgálatvezetőtől vette át a szakaszát végül. Első benyomása alapján a kapitányt egy alkoholista bunkónak tartotta. Arra a gondolatra pedig, hogy esetleg egy ilyen ember vezeti majd harcba, kirázta a hideg. Elhatározta, hogy kérni fogja az áthelyezését. Elhatározása csak megerősödött, mikor találkozott a katonákkal, kiknek viszont ő lett a parancsnoka.
Eddigi szolgálati helyein megszokta, hogy minden dolognak van valami rendszere. Katonás rendben mentek a dolgok, a legénységi állomány ellenvetés nélkül végrehajtotta, amit a tiszti állomány kívánt tőle. Annak volt igaza, akinek nagyobb rumli volt a paroliján. Itt azonban vonakodva hajtották végre az utasításait, lehetetlen módon öltözködtek, és katonához méltatlan frizurákat hordtak. Ahogy megpróbálta megfegyelmezni a zabolátlan állományt, majdnem kinevették. Ráadásul Alexander Fedorovics állandóan ott lebzselt körülötte, mintha helyre akarná hozni az első találkozásuk alkalmával lerontott parancsnoki tekintélyét. Teljesen elkeseredett, mikor rájött: a kapitányt egyáltalán nem érdekli, mit gondol róla – Sultant ellenőrzi, hogy alkalmas – e a szakaszparancsnoki posztra. Ekkor elhatározta, hogy megmutatja: az „öreg” meg sem érdemli, hogy olyan tisztjei legyenek, mint ő. Azonban felsült a próbálkozással: hiába töltötte minden szabadidejét a katonáival, hiába próbált meg barátkozni velük, nem sikerült elfogadtatnia magát a beosztottjaival, akik változatlanul nehezen engedelmeskedtek neki, és (a személyes példamutatás ellenére) rosszul öltözöttek és elhanyagoltak maradtak. A katonai pedagógiából eltanult módszerek itt csődöt mondani látszottak. A kapitány előtt azonban nem akarta beismerni, hogy kudarcot vallott: nem képes javítani a rábízott egység morálját, és utálják a katonái. Még nem fenyített meg senkit, de olyan helyzetbe került, hogy – ha meg akarta végre értetni velük: ő a főnök – kénytelen valami kényszerítő erőt bevetni. „A parancsnok jutalmazzon és büntessen.” – mondja a Szolgálati Szabályzat.
A kapitány láthatólag remekül szórakozott rajta. Naponta többször is megkeserítette Sultan életét csipkelődő, csúfondáros megjegyzéseivel, ahogy a személyes példa fontosságáról beszélt a legénységi állomány erkölcsi – politikai nevelésében. Vagy ahogy fennhangon idézte a Szolgálati Szabályzat parancsnok kötelmeiről szóló rendelkezéseit olyan alkalmakkor, mikor Sultant szó szerint szemberöhögték a „fiai”: „A parancsnok teljes, és oszthatatlan felelősséggel tartozik a rábízott katonai egység eredményes tevékenységéért mindennel, amit ennek érdekében megtett, vagy megtenni elmulasztott.”. Sultan végül feladta, és elhatározta, hogy megkéri az „öreget”: támogassa az áthelyezési kérvényét, mikor egy rendkívüli esemény végre megtörte a jeget közte és az állomány között.
Az esti létszámellenőrzésről ketten is hiányoztak. A rajparancsnokok csak a kezüket tárták szét, mikor felelősségre vonta őket. Idegesek voltak, zavartnak látszottak. Sultan úgy gondolta, hogy valamit eltitkolnak előtte. Türelmét elvesztve, nyakon ragadta a rangidőset, feltolta a falra kegyetlenül elszorítva közben a legény torkát, majd egy brutális, repülő - térdrúgást mért a gyomrára. A fiú összeesett, mint egy rongy (Sultan hallgató korában éveken keresztül rendszeresen sportolt, részt vett az Ázsia – bajnokságon is, remek formában volt). A döbbent katonák szétrebbentek, mint a verebek, mikor feléjük fordult. „Jól van, szemét banda!” – mondta nekik, összeszorított fogain keresztül szűrve a szavakat – „Győztetek: holnap beadom az áthelyezési kérvényem. Elmegyek. De amíg itt vagyok, sajnos felelősséggel tartozom az összes szarháziért, aki ebben a szakaszban bassza azt az engedetlen, kurva anyját!.. Tudni akarom: hol vannak a katonáim?! Ha nem kapok választ, véresre verlek benneteket, és feljelentem az egész briganti társaságot szabotázsért, parancsmegtagadásért!”. A fiúk ijedten toporogtak egyik lábukról - a másikra. Sultan rájuk ordított: „Várok!”. Ekkor az egyik „hangadó”, Vladimir Kolev (akit származása miatt Zsidónak, meg Bolgárnak is hívtak a társai) kinyögte, hogy a hiányzó katonák mintegy másfél órával ezelőtt átmentek a harckocsizókhoz füvet vásárolni. Kész. Makarenko tudott valamit, mikor a pofozkodásról beszélt.
A gyalogság és a harckocsizók talán azóta rühellik egymást, mióta feltalálták ezt a két fegyvernemet. Ennek az ellenszenvnek hagyományai vannak már a hadseregben. Sultan részt vett egy olyan hadgyakorlaton, amit le kellett állítani, mert a tankosok a gyakorló töltényekbe nagyméretű konzerveket tettek, és azzal lőtték a gyalogságot, akik viszont előszeretettel „operálták” le a tipróláncot minden harckocsiról, amit csak be tudtak cserkészni. Az RPG gyakorlógránátjában a detonáció csak jelzésértékű, de jó találat esetén sikerül vele kiütni a láncot összetartó csapszeget, és akkor a tank egy pillanat alatt lefut a lánctalpáról. Miután néhány harcost kórházba kellett szállítani (mert beléjük égett a káposztakonzerv), lefújták a gyakorlatot. Azóta - lehetőség szerint – külön helyezik el őket, mert gyakoriak köztük a verekedések. Most pedig két katonája „odaát” van, hogy füvet vegyen tőlük. Kiválasztott négy legényt, és utánuk eredt.
A harckocsizó alegység-ügyeletes Sultan mellkasáig ért. Ijedtében nem is tudott válaszolni, mikor Sultan lerohanta: „A katonáimért jöttem. Ne kelljen felforgatnom ezt az egész szemétdombot – vezessen hozzájuk! Mire vár?! Ismételjem meg az utasítást?! Mozduljon már meg, mert úgy elverem mindjárt, mint záporeső a libaszart!”. Közben folyamatosan haladt előre, maga előtt lökdösve az alacsony termetű tankost.
Katonáit meglehetősen rossz állapotban találta: a tankosok összeverték őket, derékszíjakkal megkötözték, cigarettákat oltottak el rajtuk, és mikor Sultan belépett négytagú különítményével (nyakánál fogva rángatva a megszeppent alegység – ügyeletest), egyiküket épp fajtalankodásra akart kényszeríteni egy felgerjedt, vörös harcos: két hüvelykujját a fiú szemébe nyomta miközben fülénél fogva akarta ráhúzni a fejét meredező péniszére. Sultant sokkolta a látvány, hirtelen nem is tudott megszólalni. Egy pillanatig bámultak egymásra az álló farkú katonával, aki még akkor is fogta a szétvert gyalogos fejét. A többiek (akik eddig csak röhögve nézték, mit csinál a társuk) dermedten álltak. „A kurva anyád, te rohadt állat!” – mondta végül Sultan, és sípcsontjával halántékon rúgta a harckocsizót, aki azonnal összeesett (A nevelő célzatú verésnél nincs hatékonyabb módszer. Makarenko egy zseni volt.). „Szabadítsák ki őket!” – mondta a katonáinak, és előkotort egy hervadt cigarettát valamelyik zsebéből. Tudta, hogy hibázott. Akkor is tudta, mielőtt elkezdte volna a fogolymentő akciót, tudta, miközben lerohanta az alegység – ügyeletest, és tudta akkor is, mikor kórházképes állapotba hozta a tankost. Azt gondolta, hogy – amennyiben ez a katonai pályájának végét jelenti – elég hülyén törik félbe az előmenetele. Egy pillantást vetett az ájult katonára. Nem sajnálta volna akkor sem, ha történetesen megölte azzal a rúgással: tizennégy éves korában őt is meg akarták erőszakolni a tornaterem szertárában, és csak a sportban való jártasságának köszönheti, hogy nem vezették be a férfiszerelem technikai ismereteibe. Azóta gyűlöli az ilyesmit.
Kolev hajolt a füléhez: „Főnök! Elvették a pénzt is ezek a gecik!”. Sultan ránézett, majd „most már olyan mindegy – alapon” a tankosokhoz fordult, akik egyre kétségbeesettebben próbálták magához téríteni öntudatlan társukat: „Mit hallok? Ki is rabolták az embereimet? Szépen fog mutatni a jelentésemben! Maguk adjanak vissza ennek a két dezertőrnek mindent, amit elraboltak tőlük, maga pedig” – fordult az ügyeleteshez – „sovány-malac vágtában idehozza az elöljáróját, de előbb elviteti ezt a ferde hajlamú elvtársat az orvoshoz! Végrehajtani!”. Saját embereit a kapitányhoz küldte: „Maguk eltámogatják ezt a két szégyenfoltját a szárazföldi haderőnek. Meg sem állnak sehol, csak a kapitány elvtárs előtt, és feszes vigyázzban jelentik, hogy mit is csináltak. Ha elferdítik a történetet, nem az igazat mondják, azt úgyis megtudom… És akkor valamennyien megszívják! Értve vagyok?”. A gyalogság visszavonult. Sultan magára maradt a beijedt harckocsizókkal. Világvége – hangulatban volt.
Vorobjov őrnagy (akit a háta mögött Páncélveréb” – nek hívtak), a harckocsizók parancsnoka a haját tépte. „Hogy jön ahhoz főhadnagy elvtárs, hogy ideront a szolgálati út megkerülésével, terrorizálja az embereimet, és megnyomorítja őket?!”. „Jelentem: az ön emberei foglyosították az én embereimet, és fajtalankodásra akarták kényszeríteni őket, mikor közbeléptem.” – válaszolta Sultan emelt hangon, mitől csak még idegesebb lett az őrnagy: „Ne emelje fel a hangját, ha velem beszél! Mit képzel, ki maga?!”. Sultan fújt egyet: „Elnézést kérek őrnagy elvtárs! Kissé feszült vagyok, mivel ilyen helyzetre nem készítettek fel az akadémián.”. Vorobjov gyanakodva nézett rá. „Hol végzett?” – kérdezte, mintha ez nagy jelentőséggel bírna az ügy kimenetelében. „Jelentem: Leningrádban.” – felelte Sultan csodálkozva. Vorobjov bólintott: „A fiam is.”. Járkálni kezdett. Hosszú percek teltek el, miközben az őrnagy fel – alá szaladgált, Sultan pedig a fejével követte. Úgy érezte magát, mint eltévedt turista egy afrikai szafarin, mikor szemet vet rá az oroszlán. Csendben állt, igyekezett nem felhívni magára a figyelmet. Mintha ott sem lenne. A kellemetlen helyzetből Vejnrancsk kapitány érkezése mentette meg.
Az „öreg” futva jött, kis híján legázolta a bejáratnál álló, tökéletesen demoralizált alegység – ügyeletest. „Kosztya! Mi a szart csináltak a buzi katonáid a fiaimmal?!” – kérdezte Vorobjovtól. Régóta ismerték egymást, öreg ivócimborák voltak. Sultanban felébredt a remény: talán mégsem lesz akkora nagy baj. Vorobjov elhúzta a száját: „Hát… Ha nem jön a hadnagyod, bizony: megkúrják őket… Talán felkínálkoztak nekik a tieid.”. „Nálam nincsenek homoszexuális harcosok. Egy volt tavaly, az is a harckocsizóktól került át hozzánk.” – mondta az „öreg”, majd elküldte Sultant: „Hadnagy elvtárs menjen a körletébe, és készítsen írásbeli jelentést. Egy órán belül legyen az asztalomon.”. Sultan boldogan lelépett. Mióta a századhoz került, ez volt az első alkalom, hogy jó gondolatai voltak Vejnrancsk kapitánnyal kapcsolatban. Kimondottan rokonszenvesnek találta, ahogy eltávolította őt a tetthelyről.
Vejnrancsk az éjszaka közepén érkezett. Részeg volt (mint rendesen), és feszültnek látszott (ami viszont nem volt rá jellemző). Kirángatta Sultant a szabadba „friss levegőt szívni”. „Annak a katonának, akit tegnap hatástalanított, agyrázkódása lett. Sokáig nem lesz alkalmas a szolgálat ellátására… Miért nem a Szabályzatnak megfelelően járt el a főhadnagy elvtárs?” – kérdezte Sultan ruhájába kapaszkodva –„Nem kell most kitekeredett katonás pózba vágnia magát fiam, csak beszélgessünk emberileg: maga mit tenne a helyemben?”.
Pont ezen gondolkozott, míg várta a kapitányt. Több elképzelése is volt, de egyik sem tetszett igazán. Akárhogy lesz is, az nem végződhet jól. Megvonta a vállát (lesz, ami lesz), kiszabadította karját, és elővett egy doboz cigarettát. „Alexander Fedorovics!” – nyújtotta felé a dobozt – „Én az ön helyében jelenteném, hogy a katonáim összeverekedtek a harckocsizókkal. Ez sokszor megtörténik közöttük. Jelenteném, hogy a garázdákat megfékeztem, a bűnösöket saját hatáskörben példásan megbüntettem. Nem írnék a jelentésemben semmit a fűről. Ezek a fiúk már régóta szolgálnak ön alatt, részt vettek harci cselekményekben is az ön vezetésével – nem érdemlik meg, hogy olyan tisztek ítéljék majd el őket, akik egy biztonságos íróasztal mögött meresztik a seggüket… Ami pedig engem illet: nem vagyok alkalmas a szakaszparancsnoki poszt betöltésére. Ezért kérem, hogy javasolja az áthelyezésem másik szolgálati helyre, egy más beosztásba.”. Vejnrancs sokáig gondolkozott. „Látja fiam: itt kissé másként mennek a dolgok, mint odahaza…” – mondta végül – „Ami magát illeti: javaslatát elutasítom! Beszéltem az embereivel, akik ragaszkodnak magához. Azonkívül: nekem olyan szakaszparancsnokok kellenek, akik alkalomadtán meg is verekszenek a katonáikért. Itt marad. Végeztem.”.
Sultan szakaszából mindenki ébren volt. A legények cigarettázva beszélgettek. Azt találgatták, mi lesz holnap: milyen döntést hoznak a tisztjeik. Mikor Sultan belépett, Jurij Vidov rangidős rajparancsnok eldobta cigarettáját és felugrott az ágyból. „Elöljáró érkezik!” – kiáltotta. És a katonák valamennyien odavágódtak Sultan elé feszes vigyázban.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Halacska (#18486) | 2010. március 16. 02:19 |
Készül! Egy barátom, aki a csecsen háború után szerelt le, valaki (akit nem ismerek) a szerb háborúból és én összerakunk pár történetet. Nem tudom, mi lesz végül a címe, de én "Proschai" címmel dolgozom rajta. | |
Válasz idegen hozzászólására (#18322). |
|
2. idegen (#18322) | 2010. március 04. 17:30 |
Érdekes lenne egyszerre,csokorba fűzve olvasni a "meséket"....Érdemes lenne! | |
| |
