Arra születtél...
Dátum: 2009. november 17. 08:14Műfaj: PrózaCimkék: sultan meséi, kórház |  |
"Arra születtél, hogy veszteségek érjenek szüntelen, s végül magad is megsemmisülj" (Seneca) Egy történet egy öregemberről, akit példának lehetne állítani sok műanyag ufonauta számára.
A nővér
Aznap este sikerült hamarabb elaludnom, mint a szomszéd ágyon fekvő szobatársam. Pityunak hívták. Amúgy jó fej, ötvenes fazon volt, de rettenetes módon tudott horkolni, hogy az egész kórterem altatóval, füldugóval aludt miatta. (Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan tud aludni ekkora lármában, mire azt mondta, néha felijed a saját horkolásától.) Álmában kiabált, mutogatott az ujjával és néha fütyült is. Másik szobatársam megpróbálta felvenni mobillal a produkciót, de rossz volt a fény, s így olyan lett a felvétel, mintha egy fűrészüzem pincéjében készült volna, ahol mellesleg légkalapáccsal is dolgoznak oroszlánok és hiénák éjszakai műszakban… Mondom: bekaptam az altatómat és gyorsan elaludtam.
Lehetett volna egy viszonylag jó éjszakám, mikor sikerül reggelig aludni. (Persze, lehetett volna egy kicsivel több szerencsém, vagy ellenállóbb szervezetem, minek következtében nem kellett volna a Korányiban feküdnöm.) Azonban – a kétséges létezésű, és mentalitású isten kifürkészhetetlen akaratából – nem így történt.
Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy elaludtam. Mindenesetre egy kriptából frissen előbújt zombihoz voltam hasonlatos, mikor felébresztett a kiabálás, rohangálás a folyosón. „Segítség! Tőrbecsaltak!” – kiabálta egy öreg férfihang, folyamatosan, változó hangerővel - de még a leggyengébb fokozaton is képes volt elnyomni a többi zajt. Magamra húztam valahogy a köntösöm és kibotorkáltam a kórteremből. Az ajtóból visszanéztem Pityura, aki semmitől sem zavartatta magát, s úgy tette a dolgát, mint eddig: iszonytató módon horkolt (közben néha fütyült, és mutogatott az ujjával). Egy géniusz volt a maga nemében, ehhez nem fér kétség.
A folyosón először is azt láttam, hogy az éjszakás nővér sírva szalad valahová előre, a nővérszoba felé. Két kórteremmel lejjebb pedig vagy hatan álldogáltak tanácstalanul a betegek. Feldúltnak látszottak és valamennyien részvéttel néztek a síró nővér után.
- Mi történt, Béla bácsi? – kérdeztem az egyik öregurat, akit legjobban ismertem abból a szobából. Sokszor beszélgettünk a folyosón éjszakánként. Béla bácsi kicsit köpcös, egybe nyakú, agilis kis bácsi volt, aki úgy nézett ki látszatra, mintha hetvennégy éves kora ellenére még mindig képes lenne lerakódni egy teherautó cementet egymaga. Aznap délelőtt ismerkedtem meg vele jobban, mikor a bronchológiai vizsgálatra vártunk. „Nem tudom, minek küldött ide a doktornő. Nekem nincs daganatom: öt röntgent csináltak nekem egy év alatt, plusz a kötelező szűrés. Semmit sem találtak a tüdőmben! A szívem – az beteg, de a tüdőmnek semmi baja szerencsére!” – gyorsan beszélt, kapkodva vette közben a levegőt. Önmagáért nem aggódott egy percet sem, csak az bántotta, hogy itt kell lennie, pedig a fiának most szüksége lenne rá: a munkahelyén valami tengely esett a lábára, ami „elrákosodott és le kellett amputálni”. Hazament volna, hogy segítsen, de a felesége nem engedte, veszekedett Béla bácsival, hogy addig ne menjen haza, amíg végre ki nem találják, mi a baja. „Nem lehet az asszonyt sem felidegesíteni, mert az is beteg a szívével. Gyorsan vizsgáljanak itt ki, aztán kezéccsókolom! Itt sem vagyok!” – s a kezével mutatta, milyen gyorsan hagyja majd el a kórházat.
- A kisöreg behidrózott! - mondta Béla bácsi. Olyan ideges volt, hogy beszéd közben remegett a feje kissé.
- Mit csinált? Én nem értek ezekhez Béla bácsi, nekem olyan, mintha kínaiul mondaná.
- Tudja, mikor nem kap elég hidrogént az agy. Behidrózik – megütögette ujjaival a homlokát.
- Értem.
- Délután már nem ismerte meg a feleségét, ahogy bent volt látogatni. Azt mondta neki, azért jött, hogy megmérgezze… Szörnyű! Hiába mondtam a nőnek, hogy hagyja rá – az meg visszafeleselt neki. Aztán az ügyeletes, kis orvos adott neki egy szurit, amitől úgy elvolt mostanáig, de most meg a Gézát támadta le, aki szemben fekszik vele. Azt mondta, hogy elvette a házát és miatta kell az utcán élnie. Próbáltuk megnyugtatni, de hozzávágta a poharát a Gézához, hogy alig tudott elugrani előle! Behidrózott teljesen! Le kellett kötni az ágyhoz, mert el akart menni az infúzióval a karjában. Én fogtam a lábát, mert rugdosódott, harapott, meg megkarmolta a kezünket… Szegény, kis öregnek olyan vékony volt a bokája, ahogy lefogtam, mint így, a két hüvelykujjam – és összetette az ujjait, hogy megmutassa, milyen vékony az öreg lába - Tudtam, hogy le kell fogni, de mégis valahogy olyan rossz érzés volt… Ááá! Franc, aki megette, ha az ember már idáig eljut! – kifulladt, abbahagyta a beszédet, és lemondóan legyintett a levegőbe.
- Nem szeretnék idáig eljutni – csatlakozott hozzánk egy másik beteg, akinek nem tudtam a nevét. Középkorú férfi volt ő is, állandóan egy kötött sapkában volt, mert szégyellte, hogy kihullott a haja a kemoterápiától – Mikor az ember már nem ismeri meg a feleségét, az már a vég! Pelenkázni kell, etetni, szegény meg nem is tudja, hogy ki – kicsoda, meg hol is van tulajdonképpen. Nem akarom megélni, hogy én is ilyen legyek!
- A kis nővért, meg leköpte! – mondta Béla bácsi, amikor ismét levegőhöz jutott – A nővérke megkérdezte, hogy akar – e inni teát. Erre azt mondta, hogy akar. De olyan normálisan beszélt, hogy azt hittük, kitisztult neki az agya végre. Képzelje: visszatartotta a teát a szájában, és leköpte a kislányt! – az éjszakás nővér egy nagyon rokonszenves, kárpátaljai kislány volt. Amiért különösen tiszteltem, az volt, hogy szinte egész éjjel szaladgált betegről – betegre és soha nem láttam, hogy pihent volna: míg le nem váltották reggel, olyan fegyelmezetten, gondosan látta el a munkáját, mint valami katona. Mindezt kedvesen, mosolygósan, szolgálatkészen. Nagyon megsajnáltam:
- Szegényke! Pedig olyan, kis kedves!
Béla bácsi buzgón helyeselt:
- Igen! Pont őt! Pedig tudja maga, milyen kis angyal ez a lány? Behoztak egy férfit a mentők. Az orvos megnézte és azt mondta, hogy szegénynek nincs már sok hátra. Aztán, ahogy elmentek, kis nővér visszajött, odaült az ágya mellé és fogta a kezét, amíg meg nem halt. Egy angyal ez a kislány! Nem hagyta egyedül meghalni azt a szerencsétlent, pedig – szegény – lehet, hogy nem is volt magánál! Olyan jó szívű, kis teremtés ez! - és rámosolygott a nővérre, aki tiszta köpenyt húzott közben és visszafelé sietett a kórterembe, hogy ellássa a beteget, aki leköpte. Szerettem volna mondani valami kedveset, vagy megszorítani a kezét a kislánynak, de olyan hülyén vette volna ki magát – inkább igyekeztem olyan barátságosan rámosolyogni, ahogy csak képes voltam a magam, Quasimodóhoz hasonlatos arcszerkezetével.
- Miért nem alszik? Baj van? – kérdezte a nővér. Nem tudom miért, oroszul válaszoltam:
- Minden rendben, nővér! A vagányok nem adják meg magukat!
- Tak tochno! – vágta rá azonnal, mint a hadseregben. Béla bácsi egy csokit vett elő a zsebéből, és odanyújtotta neki:
- Fogadja el nővérke! Az asszony hozta, de nem tudom megenni, mert nincsenek itt a fogaim – a kis nővér megértette a gesztus mögötti szeretetet és elvette a csokit:
- Köszönöm szépen! – és bement a kórterembe. Mi, akik a folyosón álldogáltunk, valamennyien megnyugodtunk a jelenlététől. Béla bácsi sommázta a véleményünket:
- Ez a lány egy angyal! – és valószínűleg igaza lehetett valamennyire.
Béla bácsi
Béla bácsival legközelebb reggel találkoztam. Mindketten a saját orvosunkra vártunk, hogy megtudjuk, mit találtak a tüdőnkben. Béla bácsi épp a feleségével beszélt telefonon. Az asszony azt kérdezte, beszélt – e már a doktornővel.
- Még nem. Itt várok az irodája előtt. De mondtam, hogy felhívlak, ha beszéltem vele! Ne idegeskedj miattam! Nélkülem nincs elég idegeskednivalód? – mondta az öreg, közben rám nevetett foghíjasan, ahogy leültem mellé. – Aggódik az asszony. Nem lenne neki szabad a szívével. – zsebre tette a telefont és felém fordult a széken:
- Sikerült valamit aludnia? Sűrű éjszakánk volt.
Mielőtt felelhettem volna, megérkezett a doktornőm és behívott magához. Mire kijöttem tőle, Béla bácsit már nem találtam a széken. Fáradt voltam, bementem a szobánkba aludni egyet. Gondoltam, kihasználom az alkalmat, hogy Pityu ébren van és fel is borultam vagy másfél órára.
Frissen, üdén, mint egy mosolygós, kopasz barack kiléptem a folyosóra. A Kedvesem három körül érkezik, van még időm, hogy lesurranjak egy kávéra. Az öreg ott ült a folyosón egy rozzant, kis asztal mellett és nagyon el volt merülve a gondolataiban.
- Mit mondott az orvos, Béla bácsi?
- Meg fogok halni – felelte – A vizsgálat kimutatta, hogy az egész, jobb oldali tüdőm tele van daganattal. Operálni nem lehet, mert négy infarktusom volt és az altatóorvos nem vállalja.
- És akkor most mi lesz? – kérdeztem megrendülve. Megszerettem közben az öreget.
- Én is ezt kérdeztem a doktornőtől. Azt mondta, fél évem lehet még hátra. – miközben beszélt, úgy forgatta a kezében mobilját, mint ezeket a kínai golyókat, amiknek nem tudom soha megjegyezni a nevét. Állítólag segítenek megőrizni az egészséget.
- Érti uram: nem is ez a baj. Ami a nagykönyvben meg van írva mindenkinek… Azt nem tudom, hogy adom be ezt az asszonynak, meg mi lesz a gyerekkel. Fél lábbal mit fog dolgozni? Ott a három gyerek – nem tudom, mi lesz velük. – elgondolkodott kicsit, aztán folytatta:
- Megmondom az asszonynak, hogy adja el a házat, és költözzön a gyerekekhez. Minek szegénynek egy akkora, nagy ház?.. Jobb lenne mondjuk, ha a gyerekek mennének oda, de a fiamnak tolókocsival csak kényelmesebb a városban. Meg a gyerekek is itt járnak iskolába…A temetés miatt nem kell nagy költségbe verniük magukat: a legegyszerűbb temetést egy pappal, azt’ jól van! Nem hiszek úgy istenben, mint az asszony, de fizetem az egyházadót – csak elkaparnak érte. Inkább tartogassák a pénzt arra, hogy megéljenek valahogy, ha már szegény fiam ilyen szerencsétlenül járt! Így lesz a legjobb! – hirtelen elhallgatott, és bólogatva nézett maga elé, a földre. Nem tudtam mit mondani hirtelen. Ilyen emberekkel nagyon ritkán találkoztam az életben. Sokan fogadkoznak, úgy beszélnek, mint ezekben a szar tévésorozatokban a szereplők, hogy mit tennének nehéz helyzetekben – de mikor az a nehéz helyzet bekövetkezik, általában egyformán viselkednek: esendő módon. Az öreg erkölcsi tartását valahogy tanítani kellene az iskolákban. Elszorította a torkom egy érzés, és utáltam, hogy tehetetlen vagyok.
- Nem kell szó szerint érteni a fél évet, Béla bácsi! Hányan voltak, akiknek a halálát jósolták, de még éltek pár évtizedet vele? Nem hagyja el magát, ugye? Küzdeni kell! Biztos, hogy előbb – utóbb veszteni fog, de veszíteni szépen is lehet.
- Olyannak ismer? Persze, hogy nem hagyom el magam! Amíg bírom erővel, segítek a gyerekeknek! (Jó, hogy van még fél évem, legalább elő tudom készíteni őket mindenre) – ránézett a mobilra a kezében:
- Fel kell hívnom az asszonyt, meg kell mondanom neki. Ő már telefonált vagy ötször, de nem vettem fel neki… - arrébb kullogtam, hogy ne halljam, ahogy beszél.
A folyosón elég sokan jöttek – mentek: betegek, nővérek, meg időnként egy – egy orvos, akit úgy követtek futtában a betegei, mint üstököst a csóvája. Mindegyik más élet, más sors…És nem mindegyik sorsa irigylésre méltó. Mióta megbetegedtem, valahogy átértékelődtek a dolgok: már nem vezetnek meg annyira az ösztönök, meg a vágyak. Pontosan tudom, hogy a végén valamennyien meg fogunk halni és nincs semmi mód, hogy ezt elkerüljük. Az a nagyon nem mindegy, hogyan lesz végünk: kíméletesen, gyorsan – vagy hetekig tartó szenvedéssel? Mindenesetre én nem akarom a szerencsére bízni. Mikor majd úgy érzem, hogy itt az idő, akkor agyonlövöm majd magam, mert rettenetesen félek attól, hogy úgy járok, mint a kisöreg a szomszédban, aki „behidrózott”, vagy az a szobatársam, akinek morfiumot kellett adni, hogy kivehessük a tolószékből, mert ordított a fájdalomtól, ahogy hozzáértünk. A pisztoly jobb, hiszen egy pontos találat esetében, mire a dörrenést meghallanám, már mindenen túl leszek. Akkor meg eltéveszteni sem tudom, ha hozzányomom a csövet a fejemhez…
Visszanéztem Béla bácsira és azt hittem, rosszul látok: az öreg szeméből folytak a könnyek. Kezében szorongatta a telefonját, a semmibe bámult maga elé és hang nélkül zokogott.
- Meghalt a gyerek! Nem mondta az asszony, hogy megkíméljen: hiába vágták le a lábát, nem segített már rajta! Meghalt!.. Sejtettem, hogy valami baj lehet, mert milyen kórház az, ahol nem lehet mobil a betegnél?.. Ez nem lehet igaz, hogy ennyire ver minket az isten! – és a kis asztalra csapott tehetetlenül.
Elég eseménydús volt az életem, hozzászoktam sok mindenhez, amitől más emberek talán visító frászt kapnának – és voltak olyan helyzetek, amiken egyszerűen nem tudtam úrrá lenni, csak tátogtam hülyén, mint a hal, amiről a becenevem kaptam. Ez most egy ilyen helyzet volt. Nem tudtam mivel megvigasztalni az öreget. Nem csak a szavak nem jöttek a számra, de egyszerűen olyan volt, mintha megbénult volna az agyam: egy épkézláb gondolatom sem volt. Nagyon hosszúra nyúlt ez a pillanat. Nem tudom, mit mondtam volna végül, de ekkor valahogy beúszott a képbe Béla bácsi kezelőorvosa, aki magával vitte az öreget.
Megérkezett a Kedvesem (mint minden nap, apró, kis lábaival megmászta a hegyet miattam - kezében két nehéz szatyorral, hogy legyen finom kajám, meg tiszta ruhám). Egész kora estig velem maradt, s mire visszamentem az osztályra, sehol sem láttam Béla bácsit. A nővér adott egy altatót és sikeresen aludtam majdnem egész éjjel.
Reggel átmentem az öreg kórtermébe. Az ágyán egy új beteg feküdt. Az a férfi, aki mindig sapkát hordott, elmondta, hogy Béla bácsit kiírta a doktornő. Tegnap összecsomagolt, és várta a szállítókat, akik véletlenül egy másik beteget vittek haza helyette. Béla bácsi ott ült a folyosón a csomagjával, míg este lefektették valahová és csak ma reggel vitték haza. Néha olyan ez a kurva élet, mint valami szemét, rosszindulatú vicc…
Másnap délelőtt valamennyien szunyókáltunk a szobánkban. Pityut elküldték urológiára, csend volt végre, csak az ablak mellett fekvő, nyugdíjas esztergályos oxigéncsapja bugyborékolt. Négy óránként kapott morfiumot és ilyenkor amúgy is igyekeztünk csendben lenni – aludjon, ha tud. Béla bácsi történetét igyekeztem „betenni a megfelelő fiókba”: hozzáadni a többi veszteséghez és nem gondolni rá többet. Nem nagyon sikerült. Pont arra gondoltam, hogy kérek valami altatót a nővértől, mikor kivágódott az ajtó és betoppant egy nagydarab, középkorú nő, aki ráadásul süket is lehetett, mert ordított, mint a szamár:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – valami egyházi segédmunkaerő volt, egy oltári segédmunkás, aki arra akart rávenni bennünket, hogy menjünk imádkozni a kápolnába. Az ablak mellett alvó, nyugdíjas esztergályos felébredt, dühösen megfordult és odamondta mindannyiunk véleményét:
- Menj te a kurva anyádba a Jézuskáddal!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 9 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Halacska (#15133) | 2009. november 24. 20:53 |
ezt is el akartam mondani, de valahogy kihagytam az előbb: a személyiség is változik időről - időre. Ezért nem ugyanazok a döntéseink sem. Milyen irányba változunk - ez nagyon sokszor csak a véletlen műve. Szerintem. | |
Válasz Janó hozzászólására (#15119). |
|
2. Halacska (#15132) | 2009. november 24. 20:50 |
Én is azt gondolom, hogy a döntéseink "eleve elrendeltetettek" - bizonyos szempontból. De nem hiszek abban, hogy ne lennének véletlenek. | |
Válasz Janó hozzászólására (#15119). |
|
3. Halacska (#15000) | 2009. november 21. 08:35 |
Lehet, csak képzelet - szülte délibábok? Mert senki sem találta meg eddig. | |
| |
4. ultraviolet (#14986) | 2009. november 20. 23:44 |
Vannak nyomjelzők, Halacska. Én is keresem, de még nem találtam rá. | |
Válasz Halacska hozzászólására (#14982). |
|
5. Halacska (#14984) | 2009. november 20. 22:20 |
Szia Tamás! Én is tudok egy jó mondást: "fel a fejjel - lesz ez még rosszabb is!" :D | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#14889). |
|
6. Halacska (#14983) | 2009. november 20. 22:19 |
Köszönöm! | |
| |
7. Halacska (#14982) | 2009. november 20. 22:19 |
Létezik "biztonságosság"? :) | |
| |
8. ultraviolet (#14910) | 2009. november 19. 11:46 |
Sok emberi életet tesz pokollá a "biztonságtalanság". Néha ugyan belibben a történetbe egy kis angyal, aki fogja a kezünket, és erőt ad, de ennél többet nem tehet, mert ő is csak angyalból van. | |
| |
9. Nem Tom (#14889) | 2009. november 19. 06:12 |
Szia Halacska! Igen, az írás megint jó.A téma az sajna húsbavágó, és nekem is, mint sokunknak nagyon életszagú.De álljon itt egy közmondás tőlem. Ahol a legnagyobb a baj..... ott legnagyobb a baj. Tamás | |
| |
