A szeretet dallama
Dátum: 2009. április 23. 16:59Műfaj: PrózaCimkék: ötpercesek |  |
...egy kislányban vélte felfedezni önmagát. Apró tenyerével kéregetett az utcán, koldult ennivalóért és egy kis szeretetért. Pont úgy nézett ki, ahogyan ő egykor a nagymama házában. Lehajtott fejjel, szomorkás szemekkel. Elfordult, ahogy ezt vele is tette egykor valaki. Képtelen volt többé szeretni.
Hajdanán ismertem egy leányt, ki merőben más volt, mint az összes többi. Kisgyermekként védtelen, törékeny virágszál volt, kinek szomorkás szemeiben gyakran jelen volt a bánat. Édesapja folyton ivott és verte feleségét, gyermekeit még józanul is. Később azonban bele fojtotta bánatát az alkoholba, ami végzett vele. A kedves, törékeny édesanyját pedig fiatalon elvitte a kegyetlen rák. Ezért a kislány a nagymamájához került, kinek háza hatalmas hegyekkel körülvett területen állt, sok kis halkan csörgedező patakokkal szegélyezve. A kismadarak dalolása köszöntött minden arra járó lelket. Ez a hatalmas ház, ódon falaival igencsak kitűnt a környezetéből. A szobába belépve pedig egy csodaszép zongorára lehetett figyelmes a látogató. Ez a hely vált a kisgyermek új otthonává.
Kezdetben nehéz volt megszoknia ezt a környezetet. Hiányoztak a barátai, játékai és a korábbi élete, még ha ez nagyon is fájdalmas volt a számára. Egyik délutánon magára maradva elkezdett nézelődni a házban, majd egy hirtelen mozdulattal felnyitotta a megtalált, hatalmas zongora tetejét. Ügyetlen, apró mozdulatokkal kezdte el nyomkodni a hangszer billentyűit. Minden egyes muzsikaszó hatására valami megmagyarázhatatlanul kellemes bizsergést érzett a szívében. Ő eközben csak ült és hallgatta a zongora muzsikáját. Kedvenc elfoglaltságává vált a hangszer játéka. Minden délután ott élhette ki egyetlen igazi örömét, magára maradva, az előkerült kottafüzetből vígan játszadozva. Egy szép napon azonban a nagymamája a vártnál korábban érkezett haza a bridzselésből, s így jómaga is megbizonyosodhatott unokája tehetségéről.
– Szervusz, Gyöngyvirágom! Ilyen nagy tehetség van ebben az apró leányban? Gyönyörűen játszol – dicsérte meg kis kedvencét az idős asszony.
– Szépnek hallod, mert a szeretet dallama van benne. Meglásd, egyszer még zongoraművész leszek – felelte vékonyka hangján.
– Persze, virágszálam, de most futkározz egy kicsit a szabadban is, hogy piros színt kapjon a kis arcod! Szaladgálj sokat a korodbéli gyermekekkel, hogy megerősödjön apró, vékonyka tested!
– Igenis – felelte, miközben lógatott fejjel lehajtotta a zongora tetejét. A lelkében legbelül, azonban tudta azt, hogy neki más küldetése van. Elbújt az erdőben, elővette a kis arcpirosítóját és felkente az orcájára. Nem szaladt ő a szabadban, mint a többi gyermekek, mert ezek a tevékenységek nem igazán kötötték le a figyelmét. Az ő szíve a zongorában dobogott. Többé nem beszélt róla senkinek sem, hiszen félt, hogy kinevetik. Ő azonban nem akart a nevetés tárgyává válni, inkább életre akarta kelteni a hangszer lelkét. A nagymamája megérezte mindezt, ezért segíteni akart az unokája álmainak beteljesülésében.
Egy szép napon megjelent náluk egy fiatalember, aki napról-napra egyengette a leány útját. Benne is egyértelművé vált, hogy ez az egyetlen dolog, amiben a kislány örömét leli, s a tehetséget igenis hagyni kell kibontakozni, majd ápolni, gondozni, egyengetni kell. Ehhez viszont el kellett hagynia megszokott kis környezetét, a hegyekkel körülvett kis házikót a nagymama szobájában lévő zongorával. El kellett búcsúznia mindentől és mindenkitől, kik szívéhez igen közel álltak.
– Adok neked egy fehér rózsafüzért és egy pénzérmét, hogy szerencsével kövesse végig utadat. Legyen mindig nálad, bánatban-vidámságban egyaránt. S mindig légy boldog amerre csak jársz – adott hangot jókívánságainak nagyanyja, miközben megölelte kis unokáját.
– Megígérem úgy lesz minden, ahogy kéred. Vigyázz magadra! És engedd meg, hogy én is meglepjelek valamivel, mert te tanítottál meg arra, hogy amikor kapunk valamit, azt illik viszonozni. Én a lelkem dallamát adom neked – felelte, miközben búcsúzóul elkezdett játszani a zongorán. A következő pillanatban kiszaladt a házuk ajtaján és rohant az erdőbe az egyik kis pajtása felé.
– Szia, Gerzson! Mennem kell! Hív a távol, vár a lelkem dallama. Azt akarom, hogy örökké éljek emlékezetedben, ezért fogadd el tőlem ezt a kis furulyát, amit én faragtam ki neked. A fiúnak nem volt ideje megköszönni az ajándékot, pedig szeretett volna még egy utolsó szót mondani. Nem volt bátorsága s ideje sem hozzá.
A következő időben útját messzire sodorta a szél. A fiatalember, aki felfedezte tehetségét gondoskodott róla, hiszen emberségessége ezt diktálta szívének. Megígérte a leány nagymamájának, hogy jó élete lesz, s hogy semmiben sem fog hiányt szenvedni. Elvitte hát egy zenetanárnőhöz, aki már a legelső találkozásuk alkalmával megszerette ezt a roppant félszeg, apró teremtést.
– Honnan jöttél? – kezdett bele a beszélgetésbe.
– Messziről, a nagymama házából, amit sok-sok hegy vesz körül, erdővel, patakokkal. Van ott még sok őzike is – mosolyodott el a gyermek.
– Anyukád, apukád merre élnek? – érdeklődte kíváncsian a fiatal tanárnő.
– Felköltöztek messzire. Anyuka az angyalokhoz ment, fehér ruhában egy díszes koszorúval a hajában. Apukának máshová kellett mennie, mert sokat bántott bennünket.
– Értelek. Szereted a zenét? Mit jelen számodra meghallani a zongora hangját?
– Amikor a zongora előtt ülök az ujjaim önállóvá válnak, és elkezdik simogatni a billentyűket. Aztán életre kel a zongora lelke és szépen elzenéli nekünk a szeretet dallamát. Anyuka ezt odafönt meghallja és szomorú arca mosolygóssá válik. Eközben apuka sír a bánattól. A nagyi pedig gondolatban büszkén megsimogat.
A tanárnő nem tudta érzéseit elrejteni. Az apró gyermek szavai hallatán megeredtek a könnyei, majd megölelte a csöppséget.
A kislány először csak lehajtott fejjel, megszeppenve, két karját a combjához szorítva állt. Szíve megtelt szeretettel és átkulcsolta a tanárnő nyakát. Neked majdnem olyan anya illatod van, mint a mamámnak volt – mondta, miközben szemei megteltek könnyekkel.
– Szeretlek téged, kislány.
– Hát szeretsz? Biztosan? Hiszen nem is ismerjük még egymást. Lehet, ha jobban megismersz, már nem is fogsz engem szeretni.
Így történt hát a legelső találkozásuk. A kislány minden nap izgatottan várta a leckét. Már egy órával előtte díszbe öltöztette kis szívét, hiszen tudta, hogy ahová mennie kell ott a szeretet vár reá. Boldog volt, hiszen őt, azelőtt még senki sem dicsérte meg úgy, ahogy a tanító néni tette. A gyermeknek jól estek a bíztató, kedves szavak. Tehetsége egyre jobban fejlődött, s napról-napra többet tudott. Versenyeket nyert meg, gazdag családok összejövetelein játszhatott. Talán ha a mama és a papa látna engem, most büszkék lennének rám – gondolta. Egész biztos, hogy a mama, meg a tanító néni azok. Engem is szeretnek, én is fontos vagyok másoknak – mondták lelkének halk gondolatai.
Eltelt öt év, sok közös munkával. Egy szép napon elébe állt a tanárnő és közölte vele, hogy gyermeke fog születni, s hogy többé nem tudja vállalni a tanítását.
– Értem. Nem találkozunk többé. A viszont látásra – mondta a tanítvány.
– Sok szerencsét kívánok – felelte a zongoratanárnő.
Elbúcsúztak egymástól, röviden, gyorsan, hisz a búcsú mindig fájdalmas főleg ott, ahol a szeretet dallama, nap mint nap jelen volt. Nem volt benne gyűlölet, csak évekkel később, amikor meglátta egykori tanítóját egy kisgyermek után szaladni, nevetgélve egy férfi társaságában. Nem a boldogsága miatt érzett mérhetetlen gyűlöletet, hanem azért, mert úgy érezte az egyetlen személyt, akit anyjaként szeretett elvették tőle. A saját családja, gyermeke, férje. Többé már nem volt ideje rá. Csak egy ember volt a millióból – ezt érezte.
Felnőtt nő lett. A szerelmek, csalódások, fájdalmak jöttek-mentek az életében. Híres zenésszé vált, beteljesedett, valósággá vált az álma. A munkájának élt. Sikeres, boldog ember volt. De valami – minden – hiányzott az életéből. A nagymama, aki időközben meghalt, egy család gyermekekkel, és még valaki…
Miközben elmélkedett az utca forgatagában, egy kislányban vélte felfedezni egykori önmagát. Apró tenyerével kéregetett az utcán, koldult ennivalóért és egy kis szeretetért. Pont úgy nézett ki, ahogyan ő egykor a nagymama házában. Lehajtott fejjel, szomorkás szemekkel. Elfordult, ahogy ezt vele is tette egykor valaki. Képtelen volt többé szeretni. Egész életére kihatott egy korábbi fájdalom emléke. Félt az érzelmektől, ezért senkit sem mert közel engedni magához, mert akit egyszer megszeretett, azt képtelen volt elengedni többé. Úgy élte meg, hogy mindig azok hagyták el, akik szívéhez a legközelebb álltak. Valami nagyon szúró fájdalmat érzett legbelül, ha a gyermekéveire, fiatalságára gondolt.
Erre vágytam, hát megkaptam?! Mindenki boldognak lát. Mosolygok, amikor a színpadon felcsendül a zongora hangja, de aztán legördül a függöny, a fények kialszanak és következik a fájó valóság. A MAGÁNY!!! Bejártam sok gyönyörű helyet, zongorázhattam a felső tízezernek. Így hát boldog vagyok. Vajon mi lehet Gerzsonnal, s azzal az emberrel, aki felkarolta gyermeki énemet és hitt a tehetségemben? És VELE mi történt azóta? – kérdezte önmagától.
Eközben egy másik helyen egy idős asszony nézte a fényképalbumát, amikor meghallotta felcsendülni a rádióban a szeretet dallamát. Így harminc év távlatából is jól emlékezett arra a kis arcra, szorító ölelésre, amit legelső találkozásukkor kapott. A rádió bemondója közölte a hallgatósággal, e mű előadójának nevét. Ő egy olyan ember, akit soha nem feledek. Több tucat emberrel dolgoztam együtt életem során. Van, akire már nem emlékszem, de az ő emléke örökké a szívemben él. Az egykori kis tanítványom, a legkedvesebb volt számomra, mégis, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, én elfordultam tőle – marcangolta az idős asszonyt a bűntudat érzése. Elővette fiókja mélyéről a táskáját, és kezei közé szorította a kislánytól kapott legutolsó levelét és a kis díszkövét. Vajon meg tudott nekem bocsátani? És szíve mindannyiszor összeszorult, ahányszor csak meghallotta felcsendülni a rádióban a szeretet dallamát.
BE
Békéscsaba, 2009. március 20.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
