Az első hó meséje
Dátum: 2009. november 19. 14:23Műfaj: NovellaCimkék: tél, mese |  |
Ha az ember elég ideig áll a hóesésben, a mindent lefedő csendben és fehérségben, néha megesik, hogy egy pillanatra kiesik a saját világából, és valami másra talál, valami szépre.
Azon az éjen, amelyen ez a mese született bennem, hullott az első hó. Álltam a havazásban, bámultam a gyönyörű éjszakát. Tökéletesen elbűvölt a hirtelen tisztaság, amely körülöttem örvénylett. Még senki nem mozdult, hogy megküzdjön a hóval, engedték, hogy szépen elfedjen mindent. Sehol egy lábnyom, sehol egy árnyék, sehol a szokásos szemét. Kell-e mondanom: a városban ritka az efféle öröm. De azon a bűvös éjszakán az apró, szúrós hópelyhek csak hullottak, jöttek végtelen tömegben, én meg álltam a házunk mögött, bámultam őket, és összébb húztam magamon a vékony kabátot. Nem öltöztem fel melegen, hiszen csak egy percre szaladtam ki. De nem tudtam bemenni. Majd’ megfagytam, mégis maradnom kellett, bámulni a lenyűgöző városi csodát. Elszédítettek a minden irányból kavargó pelyhek, már mást sem láttam, csak a sötét eget, a Holdat, a rengeteg havat. Lehunyhattam a szemem, már mögötte is havazott. A bűbájoskodó pelyhek addig forogtak előttem, míg mesévé álltak össze. Abban a téli mesében pedig nappal volt, szikrázó, hideg alkonyi napsütéssel kápráztató nappal. Kérlelhetetlen szépséggel hullott az első hó, ott is. Az ég mind megdermesztette, a világra szórta csillagait. Ledobálta őket a felhős bársony-égről, ahol pedig hamarosan meg kellett volna jelenniük. Körülöttem hullámoztak, zuhogtak, de én nem én voltam. Bújt a ragyogó Nap, takarni próbálta szégyen-vörösen lángoló arcát. Ő tudta, hogy közelít a sötét, de nem tett ellene. Szél kavarta a jégcsillagokat, kabát alá, bőr alá búvó, karmolósan hideg szél. A Nap már-már teljesen eltűnt az égről. Kialudt a csillámos pelyhek szikrája; kialudt a Szépség is. A reszkető reményt lassan elemésztette a rejtekéből kiemelkedő, hatalmas éjszaka. Valami ijedtség verdesett bennem: Ez a vég? Az égen nem maradt csillag, mind kés-élesen vágott mélyen érző húsunkba, sötét lett, szurokfekete sötét, melyet nem derített a kísértetiesen fehérlő hórengeteg sem. Nem volt, csak hideg hó és fagyott sötét. És mi voltunk, ő és én. „Ő” a kedvesem volt, nemrég, de az az idő elmúlt már. És most itt találkoztunk, ebben a reménytelen ridegségben, fagylaló télben. Az elmúlt nyáron még nem néztünk egymásra ilyen ijedten, idegenül. Akkor csodálattal bámultuk egymást, elbűvölt minket a szépségünk. Fiatalság és szépség, ez éltetett minket, szerelmesek voltunk – egymásba, magunkba, oly mindegy. Szépséges volt, éltetően gyönyörű. Hogyan is lehetett vége?! Elmúlt a nyár, de mi nem múltunk el egymás mellől. Az ősz még szebb volt talán, szelídültek vad játékaink, igazán szerettünk, már-már imádtunk. Minden perc hozzátett még valamit a csodához, nem is hihettük, ami történt velünk. Hogyan is engedhettük elmúlni?! Előttem állt, mégis olyan messze! Őt nézve kicsordult a könnyem, meglepve éreztem. Forró volt, valahogyan vigasztaló, de már le is hullott, és nyomában mintha penge hasított volna az arcomba, a hideg belém mart. Láttam, az ő szeme is fátyolos, hiszen ő sem így akarta… De késő volt. Megfagyott a világ. A szíveink, könnyeink is hűltek. Beszélnem kellett volna, elmondanom mindent. Mégsem tudtam szólni. Álltunk ott, és én csak bámultam őt, úgy, és másképp, mint a messzi nyáron. Végül mégis kipréseltem magamból a szavakat, és tudtam, ő ért engem. De nem felelt. Csak én folytattam, már azt sem tudva, hall-e engem: Annyira fáj a sötét! Nem látlak, csak itt érezhetlek belül, égő jégszívemben. Igen, érzem lehunyt szemed. Ismerlek, hát nem tudod?! Részed vagyok! Énbennem zokog reménységed fájdalma! Fogd meg a kezem… Ne. Mégse. Hideg mindkettő. Megdermedek. Lesütöttem a szemem, nem viseltem el a szemében a viszont-fájást. Felesleges volt, hiszen nem is láttam igazán, csak belül, és ezen nem segíthetett, ha lehunyom a szemem. Mindeközben az éjszaka változott. Elállt a havazás. A szavam is elakadt. Nem hallottam még a lélegzetünket sem. Ez a némaság… halál? De legalább ismét láttam Őt. Épp úgy nézett, ahogyan képzeltem. Ekkor megcsillant a hó, áldott fényével kilépett rejtekéből a Nap. Egész éjjel itt álltunk, egymás szemébe kövült tekintettel?! De az agyam valahogy nem akart megdöbbenni ezen. Már nem úgy járt, mint addig. Hiszen a látvány hihetetlen volt, nem állhattam szótlanul: Valóban az volt. Áhítatos csendben lábujjhegyen állt körülöttünk a világ. A Nap sem pirult már: a szenny eltűnt. A világot gyengéd-súlyos lepel fedte. Tiszta volt! Hótiszta szépség… Nézz rám – mi is tiszták lettünk. Ölelj át! Olyan közel vagy… De már tudtam is, hiába kerekedik felül a szemem megnémult számon, hiába mond a tekintetem bármit. Ő mindent értett, de hiába, késő volt már. Azért csak tovább mondták a szemeim: Milyen kár; megfagyott a szívünk. Embertelen ez a hideg makulátlanság. Sírni sem tudok; elveszett a könnyek forrósága. Milyen különös! Nem törődtem vele, hogy hiába a tűz, amely hirtelen elöntött. Akartam, hogy újra úgy legyen minden, mint akkor, milyen régen már! Gyere közel, kérlek. Melegíts, olvassz fel! Újra élni akarok! Gyere közel! Indulj, jövök én is. Ölelj! Ha elérnél, felolvadhatnánk. Minden felolvadna; ígérem, így lesz, csak gyere! Újra élne fertőzött, mocskosan gyönyörű világunk. Gyere, kérlek – nem jöhetsz, tudom. Gyere. Ha megfogtad volna hűlő kezem… Nem számít, hogy nem lehet, gyere mégis, érints, élessz fel, ölelj! Jövök én is; nem érhetsz el, nem számít, gyere. Gyere! Eldőltünk, eltörtünk. Lassúnak éreztem mindent. Csak egy pillanat lehetett, biztosan így volt. De nekem úgy tűnt, lelassult minden, láttam, ahogyan Ő felém dőlt, és máris dőltem én is, hiszen másként nem érhettük el már egymást. Végtelen lassan közeledett, de itt volt már, itt, egész közel… Puha volt a pusztítónak várt ütközés, gyengéd. Millió darabra szakadtam, ahogyan Ő is, napfényt szikrázó hópelyhekké porladtam – szegény jégszobor. Nem is fájt… Felkapott minket a szél – forogtunk. Elkeveredtünk a sok szúrós-jeges pehellyel. Eltűntünk. Emlékszel még? Emlékszel, éltünk, te meg én… Mindhalálig emberként. Szomorkásan nyitottam fel a szemem. Már nagyon fáztam, be kellett mennem. De nehezen engedtem el a különös, éji mesét. Kinyújtottam a kezem, hogy végigsimítsak a hozzám bújó hópelyheken. Rájuk mosolyogtam, aztán megborzongva visszamentem a házba. Nyisd ki a szemed, nézd! Gyönyörű hajnal…
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
