Az ön(le)értékelés patológiája (I. rész)
Dátum: 2008. május 06. 19:51Műfaj: ÉrdekességCimkék: pszicológia, elmélkedés, filozófia, társadalom, trauma, gondolat |  |
Az alacsony önértékelés viszonylag összetett alkati probléma, mely nem vezethető vissza csupán egy pszichés területre, viszont meglehetősen gyakori azoknak a száma, akik erősen hajlanak a kishitűségre és a kóros önleértékelése.
Leggyakrabban az önbizalomhiány valamilyen gyerekkori negatív élményre - úgymond pszichotraumára - vagy folyamatos frusztrációra vezethető vissza, mely olyan lelki sérülést okoz, hogy az egyén személyiségfejlődése megtorpan és hatása időről-időre visszatér. A traumák utóhatásai megjelennek passzívan elfojtások képében vagy aktívan, agresszióban is, de minden esetben valamilyen tartós lelki és pszichés belső konfliktust eredményez.
A szülők szerepe
Mivel minden, amivé felnőttként váltunk egy-egy gyerekkori minta követése vagy tagadása során jött létre, ezért az önértékelési zavarokkal küzdők esetén először is a szülők magatartását kell alaposan megvizsgálni. A túlzott szülői szeretet túlzott védő megnyilvánulása is lehet kiváltó ok, amikor a szülők annyira akarják óvni a gyermeket, hogy minden felelősséget levesznek a válláról. Rendszerint megjelennek az olyan magyarázatok, mint "kicsi vagy, hozzá", "én jobban tudom", "gyerek vagy még" és hasonlók, amivel tulajdonképpen egy behatárolt lehetőségekkel bíró énkép fejlődik ki a gyerekben és később, kamaszkorában lázadó magaviseletével akarja bizonygatni rátermettségét. Ebben az esetben már igen korán megjelenik az agresszió.
A másik igen tipikus ok, a szülők túlzott elvárásaival együtt fellépő negatív ösztönzés, melynek rendszeres kísérője az olyan szülői megnyilvánulás, mint "ha a többiek igen, akkor te miért nem?". Sokan nem látják be szülőként (mivel lehet, hogy ők maguk is hasonlómódon lettek nevelve), hogy hiába a segítő szándék, de sok érzékeny lelkületű gyerekre frusztrációként hat az efféle módszer.
Ha a gyereknek folyamatosan a szülők elvárásait kell figyelembe vennie, akkor igen hamar kialakulhat benne egyfajta megfelelési kényszer és ez a későbbiekben is rögzülhet abban, hogy felnőttként is úgy érzi mindig meg kell felelnie mindenkinek, ami rá nyomja a bélyegét mindennemű emberi kapcsolataira is.
A szülőknek igenis fel kell ismerniük gyermekük lelkének állapotát és milyenségét és ennek figyelembe vételével kell párbeszédet kialakítaniuk vele. Azonban legtöbben mégis előnyben részesítik a nevelő célzatú monológokat, amit a gyermek a saját szemszögéből nézve "hegyi beszédként" fog definiálni és védekezésre kényszerül. A testi fenyítés vagy ennek kilátásba helyezése szintén gyakorta eredményez lelki zavarokat, aminek reakciója vagy passzív (szorongás, depresszió) vagy aktív (agresszivitás, mások megfélemlítése). Megfélemlítő vagy "vallató" (mindenben hibát találó, akinek megfelelni lehetetlen) szülői offenzív magatartás válaszreakciója vagy hasonló magatartást eredményez vagy védekezésre kényszerített és zárkózott egyént hoz létre.
Sokkal inkább alkati eredetű, hogy kinek milyen mértékben van szüksége az odafigyelésre és a szeretetre. Minthogy az első szeretet-megnyilvánulásunk családon belül történik, így ezért igen meghatározó tényezője ennek minősége a továbbiakra nézvést.
De szerencsére a gyermekkorban átélt traumák jó része gyógyítható később - leszámítva az extrém, patológiás eseteket, amikor bizonyos élmények olyan mélyen rögzülnek, hogy esélytelen később ezeket az emlékeket törülni.
Akárhogy is, de az egészséges énkép fejlődésében kulcsfontosságú és hosszú távon meghatározó a szülők szerepe és a gyereknek a családban betöltött helyzete. A meg- és felrovó drákói szigorúság helyett megértést kell tanúsítani és egyenrangú félként kell kezelni a gyermeket, ahhoz, hogy önbizalma, önértékelése egészséges módon tudjon fejlődni, kibontakozni.
