Az utolsó napok - 6. rész
Dátum: 2008. április 04. 09:37Műfaj: PrózaCimkék: bizonytalanság, láz, betegség, király, perzsia, babylon, makedón, ókor, istenség, jóslat, aggodalom |  |
Történelmi írás az egyik legnagyobb formátumú történelmi alak, a makedón Nagy Sándor utolsó napjairól - folytatásokban. Egy rövid pillanat, ahol a görög, a perzsa és az egyiptomi kultúra találkozik, egyes civilizációk lehanyatlanak, míg mások életre kelnek. Kr.e. 323. júniusa...
Daisios 26.
A láz másnap sem engedett, s a király szinte mozdulatlanul feküdt kerevetén. Már két napja egy szót sem szólt senkihez, s emiatt igen feszültté vált a helyzet. Tehetetlenségükben és aggodalmukban várták hogy történjen valami. Elkeserítő volt, hogy sem a görög orvostudomány, sem a keleti gyógymódok, sem az isteneknek szóló fohászok és felajánlások, sem Philippos gyógyfüvei, sem a Kappadókiából és az Araba-tengerből[1] származó gyógyvizek és iszapok nem segítettek.
Rhóxané a fáradtságtól kimerülten aludt el egy zsámolyon ülve a betegágy mellett, fejét az ágy szélén nyugtatta, s ujjait álmában is Alexandroséba kulcsolta. Philippos most már a király mellett az ő és a jövendőbeli trónörökös egészségéért is aggódott, de a királynét nem lehetett meggyőzni. Idáig hallgatagon zárkózott be szobáiba, s senkit nem engedett be magához, de most hogy baj van, megint csak nem könnyíti meg a dolgát. Túlságosan is ismerte Rhóxané természetét, s a legkisebb esélyt sem akarta meghagyni, hogy a királynéval összekülönbözzön, vagy esetleg megnehezteljen rá. Tartott tőle, meg az ázsiai haragjától. Csöndben tette a dolgát, fél szemét mindig a betegágyon tartva.
De a kínkeserves, várakozással teli idő, a feszültség és tehetetlenség, az aggodalom és szomorúság, és persze az, hogy jóformán semmi biztos információ nem hagyta el a palotát, egyre érezhetőbb felbolydulást keltett a városban. Senki sem tudott biztosat, de annál többen tudtak téves híreket. Néhányan látni vélték a királyt a Marduk templomnál, mások arról értesültek, hogy már nincs is Babylonban. Volt, aki az Euphratésban látta megdicsőülve eltűnni, köddé válni. Sokan mérgezésről suttogtak, s azt is tudni vélték, hogy az uralkodó már nem is él.
Az Amran negyedben, a Marduk templomkörzetet körülvéve volt a város legnagyobb piaca, a Nagy bazár. A szentély kapui mellett közvetlenül állították fel a kereskedők, földművesek, parasztok bódéikat, ahol Mezopotámia, Perzsia, Média, Arábia, de még a távoli India és az azon túl fekvő országok portékáit is lehetett kapni. Mindig nagy volt a lárma, a por és a jövés-menés. Élő állatok, fűszerek, kelmék, luxuscikkek, ékszerek, olaj, gabona, edények és még sokféle más dolog cserélt itt gazdát, no és persze hírek, információ minden mennyiségben és minőségben. Most is innen indultak ki a találgatások, a feltételezések, s minél több emberen ment keresztül, annál jobban elferdült, eltorzult a valóság. Mindenki hozzátett valami érdekeset, csodásat a kapott történethez. Babylon olyanná vált, mint egy felbolydult méhkas.
A két makedón nemes teljesen elvegyült a sokszínű forgatagban, miközben elmélyülten beszélgettek. Arcukról szomorúság és fáradtság tükröződött, ami a napok óta tartó virrasztás eredménye volt. De ruházatuk kifogástalanul friss és tiszta volt. Az Alexandros által bevezetett keleti szokás szerint voltak felöltözve, s a drága, de ízléses anyagok választékos eleganciájukat dicsérték. Mindketten bokáig érő, rövid ujjú, hímzett alsóruhát viseltek vékony gyapjúból, melyet a vállukon átvetett és a derekukon körülcsavart okkersárga és téglaszínű, rojtos szélű selyemkendő díszített és hozzáillő bőrsaru. Csupán szakálltalan arcuk különbözött a babyloni átlagpolgárokétól. Miközben a kialakult szomorú helyzetről és a király válságos állapotáról beszélgettek, azért fél füllel a piac hangzavarát is figyelték. Igyekeztek megnyugtató ismereteket szerezni a város hangulatáról. Nem volna szerencsés, ha a nép között zavargások robbannának ki, mert nem tudják, hogy mi van az uralkodóval. Sokszor előfordult már, hogy az idegen hatalomnak alávetett népek rögtön fellázadtak, amint arról értesültek, hogy a hódító meghalt, de elég volt az is, hogy csak ne tudjanak semmi biztosat. Egyelőre Alexandros él, s nincs helye semmiféle lázongásnak. Bár Babylonban még nem is igazán kellett ettől tartani, ők annak idején örömmel nyitották meg kapuikat a makedónok előtt, mert ez a perzsa elnyomás végét jelentette, s reményeik szerint visszanyerhették önállóságukat. A fiatal királyban nem is kellett csalódniuk, mert ő elismerte Marduk elsőségét, s rögtön Babylon királyává is koronáztatta magát. A hagyományok megőrzésére törekedett, s engedélyezte a Zikkurat és a Marduk templom, meg a többi lerombolt épület felépítését. Csakhogy mindezt nem a saját pénzéből finanszírozta volna, hanem a babyloniaknak saját maguknak kellett állni. Így most mégis zavaros a helyzet, s ha még itt nem is, Perzsia távolabbi tájain bizonyosan el fog uralkodni a zűrzavar, ha eljut a városokba a rossz hír. S a szerencsétlenségek információi mindig gyors szárnyakon közlekednek.
- Nem hallgatott Nearchosra, amikor a krétai átadta a khaldeus[2] papok üzenetét, hogy tartózkodjon Babylontól. – csóválta a fejét a fiatalabb férfi, Seleukos.
Ptolemaios ránézett barátjára, s úgy kérdezte:
- A dél-Mezopotámiában élő arámi csillagjósokról beszélsz?
- Igen, róluk. Csak miután Pythagoras jóslata is kedvezőtlenül sikerült, a májon ugyanis nem volt lebeny, akkor határozta el, hogy hallgat a khaldeusokra, s nem megy be a városba. Képes volt egy hajón tölteni a napjait a folyón.
- Én attól tartok, hogy a babyloni papság keze van a dologban. Ők akarják leállítani az Észagila[3] helyreállítását, hogy továbbra is élvezhessék Marduk szent körzetének bevételeit, s ne kelljen azt a pénzt a templom rekonstrukciójára és fenntartására fordítaniuk. Ezért akarták a királyt rábírni, hogy kerülje el a várost. Még azt is el tudom képzelni, hogy ők vették rá a khaldeusokat, hogy ezt a kedvezőtlen jóslatot üzenjék a királynak. De akárhogy is, sok más előjel is előre figyelmeztette Alexandrost, még ezekre sem hallgatott. Ő, aki pedig folyton betegesen kutatja az isteni sugalmazásokat.
Seleukos csodálkozva vonta fel szemöldökét a hír hallatán.
- Ezt a verziót még nem hallottam. Eszembe sem jutott volna, hogy a tiszteletre méltó, mély meggyőződésű babyloni Marduk-papság ilyen szentségtörésre vetemedne. Gondolod, hogy Alexandros személyes beavatkozásától és előjogaik korlátozásától tartanak?
- Valószínűleg, bár ha a király így akarná, akkor nem kellene ahhoz személyesen is jelen lennie, hogy ez meg is valósuljon.
- Ez is igaz. Viszont akkor a papok azért is igyekezhettek megakadályozni, hogy Alexandros a város területére lépjen, hogy lehetőség szerint elkerüljék Héphaistión emberi méreteket felülmúló emlékművének felépítését.
Ptolemaios elmosolyodott, s helyeslően bólogatott.
- Az biztos. Akkor a babyloniak egy életre elfelejthetik az összes szent épületük mennybetörő dicsőségét… Csak nehogy aztán a saját halotti emlékműve legyen végül… – tette még hozzá halkan.
Seleukos elgondolkodva a távolba meredt, miközben kiértek a bazár mellett egy pálmákkal borított térségre. Előttük vezetett ki a felvonulási út a folyóhoz, hogy aztán a csodálatos kőhídon keresztül átvigyen a nyugati városrészbe. Innen egészen jól látható volt a híd, ugyanis a várost a folyótól elválasztó fal biztonságos magasságát még Xerxés katonái rombolták le, ezzel kitéve Babylont az esetleges áradások veszélyének. De most nem kellett tartani árvíztől, szelíden hömpölygött a folyam dél felé, csupán a kőhíd hajókat formázó nyolc pillérjén csobbantak meg hullámai. A pilléreket még kőlapokkal is biztosították, melyek a gyalog-járda alapjául is szolgáltak. Ezeket éjszakára felszedték, hogy a magasabb hajók is keresztül tudjanak jutni rajta, de azért is, hogy az éjszaka leple alatt gyanús elemek ne lopózhassanak át egyik negyedből a másikba. A nyugati városrész oldalán, a folyó mentén kikötők sorakoztak a nagyobb teherhajók ki- és berakodására, s ezeket raktárak, irodaépületek, fogadók és kocsmák kísérték. Az Alexandros által létesített új, nagy hadikikötő Babylontól délre épült, hogy ne zavarja a mindennapos kereskedelmi forgalmat, s hogy közelebb legyen a nyílt tengerhez.
Lassan sétáltak a part felé, miközben Seleukos hosszú hallgatás után végre megszólalt: - Nem tudom, hogy mit tehetnénk még érte… Holnap elmegyek Peithonnal a memphisi Oserapis[4] szentélyébe, hogy a király gyógyulására vonatkozó tanácsot kérjünk.
- Ha ezen múlik, veletek tartok. De miért éppen Oserapis?
- Álmot láttam, amiben ő szólt hozzám. Furcsa, hogy egy egyiptomi, idegen isten, de talán segíteni fog. A síron túli világ istene, azonban gyógyító is, mint Asklépios.
A két férfi még jó ideig kószált a folyó partján, szomjasan szívták magukba az életerővel telt babyloni levegőt, a napsütést, a zsibongást, az Euphratés megszokott moraját, a hajósok kurjongatásait, a datolyapálmák leveleinek suhogását. S féltek az ismeretlen jövő kétségekkel és keserű viszályaival tarkított víziójától. Nehéz szívvel indultak vissza, hogy ott legyenek, ha szükség lenne rájuk.
De amint elérték a Déli-palota óriási, fenséges tömbjét, rögtön tudták, hogy valami aggasztó dolog történik. Szinte vibrált a levegő a termekben, a rengeteg katona, akiket még az uralkodó rendelt az udvarba, mind kisebb-nagyobb csoportokban, izgatottan járkáltak, s senki sem tudott semmi biztosat. Félelmetes volt, ahogy elszabadulni látszottak az indulatok, s a kétségbeesés és a bizonytalanság egyre jobban felizgatta a makedónokat. Elöl egy hangadó kezdett el dörömbölni a kapukon, s pillanatok alatt elharapózott a feltüzelt, pattanásig feszült indulat. Kiáltoztak, fenyegetőztek, fegyvereikkel csörömpöltek, s kétségbeesésükben szidalmazták a király bizalmas embereit, a vezéreket, hogy eltitkolják előlük, hogy az uralkodó már nem is él. Elkeseredésükben sokan könnyekre fakadtak, s siratták fiatal, dicső urukat, akit ilyen korán elragadott a halál.
Ptolemaios szívét a torkában érezte dobogni, szédült, kiverte a hideg, hogy megtörtént az, amitől mindenki legjobban tartott, s ő itt sem volt ez alatt. Alig tudtak maguknak utat törni a katonák tömegében, hogy elérjék végre a nagy vaskapukat. Seleukos végig a nyomában rohant, csak ideges zihálása hallatszott, ahogy kapkodta a levegőt. Szinte úgy kellett minden egyes katonát ellökdösni az útból, hogy közelebb kerülhessenek a bejárathoz, és Perdiccashoz és végre megtudják, hogy pontosan mi is történt. De őket is mindenki meg akarta állítani, s könyörögtek nekik, hogy engedjék be uruk színe elé. A dörömbölés egyre fenyegetőbb és egyre hangosabb lett, míg végül kinyílt a nagykapu egyik szárnya, s megjelent Perdiccas, Antigonos és a pydnai Agathón, aki a fellegvár helyőrségének parancsnoka volt.
- Mindnyájatok megnyugtatására közlöm, hogy a király él, nem halt meg, de nagyon gyenge. Pihenésre van szüksége, de ha ti itt dörömböltök és követelőztök, azzal csak zavarjátok nyugalmát. – kiáltotta dörmögő hangján Antigonos. – Parancsolom, hogy oszoljon fel a tömeg, s mindenki menjen vissza a szálláshelyére.
Ekkor a hangadó, egy Andromachos nevű dekadarchés[5] kieszközölte számukra, hogy fegyvertelenül és csöndben mindenki elvonulhasson a király ágya előtt.
Seleukos döbbenten meredt a tisztekre, amikor kitárták a súlyos vasajtókat, hogy beengedjék a katonákat.
- Megőrültetek? A király elé beengedni ezt a csürhét?
- Ő akarta. – mondta egykedvűen Perdiccas.
- Hát jobban van? Beszél?
Antigonos szótlanul ingatta a fejét, majd csöndben hozzátette: – Nem, sajnos nincs jobban és nem is beszél. De magánál van.
- Eumenés röviden elmondta Alexandrosnak, hogy mi történt, és megkérdezte, hogy beengedjük-e őket. Csak a szemével jelzett, hogy igen. – fűzte még hozzá Perdiccas.
Seleukos Ptolemaioshoz fordult és megjegyezte: – Akkor nem várom meg a holnapot, most megyek az Oserapis szentélybe. Jössz?
- Nem, menj csak, rám azt hiszem itt lesz nagyobb szükség.
- Peithon itt van valahol? – kérdezte most a tisztektől Seleukos. Agathón hüvelykujjával a háta mögé bökött, az alvezérek helyisége felé, hogy ott megtalálja.
- De lesznek még néhányan, akik veletek mennek. – kiáltotta még a sietősen távozó fiatalember után.
Seleukos és Peithon végül öt másik hetairossal indult el a szentélyhez, hogy kérjék az istenségtől a király gyógyulását, s hogy jóslatért folyamodjanak, vajon nem lenne-e jobb, ha Alexandrost személyesen vinnék Oserapis elé, hogy maga kérje a felgyógyulását.
A városban állomásozó hétszáz tagú helyőrség és azok a csapatok, akik állandóan Alexandros mellett teljesítettek szolgálatot, végül bebocsátást nyertek az uralkodóhoz. Teljes csöndben, fegyelmezetten, aggodalomtól párás tekintettel mentek be a király magánrezidenciájáig. Az ajtó előtt letették fegyvereiket, köpenyüket, s csupán khitónban járultak Alexandros elé.
A hangulat furcsa módon ünnepélyes volt, amit még a füstölőkben meggyújtott tömjén és myrrha illata is hangsúlyozott. A hálóteremben félhomály uralkodott, mert a súlyos bíbor sötétítőfüggönyöket a terasz elé vonták félig, hogy a beáramló erős fény ne zavarja a beteget. A falon tartókban két fáklya sercegett, és néha erősebben meglobbantak, amikor egy-egy kósza szellő betévedt a szomorú hangulatú terembe.
A király hatalmas, díszes aranyágyban hevert. Az elsötétített szobában a fekhely fakó csillogása, az opálos fehér gyolcsvászon ágyneműk sokasága és Alexandros bőrének viaszos színe leginkább csak egy sápadt foltnak tűnt, melyben csupán a drapériák véletlenszerű esésének művészien összevissza redőződése volt feltűnő. Mellette, parancsra várva királyi apródok – két európai és két perzsa – álltak egyenes háttal és mozdulatlanul. Nem messze az ágytól egy nagyon szép rózsafa asztalka is volt, melyen kis alabástrom üvegcsék sorakoztak, bennük cédrus- és mirtuszolaj, valamint néhány henger alakú narthéx[6], melyekben szúrós szagú gyógyszereket tartottak.
A terem legsötétebb sarkában egy szőrmékkel kényelmessé tett márványpadon Rhóxané és Philippos üldögéltek. Az asszony szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek a kimerültségtől, arca beesett volt, de még mindig nem akarta magára hagyni a beteg királyt. Az orvos is napok óta alig aludt, de igyekezett mindent elkövetni, hogy ura végre egy kissé erőre kapjon. Mellettük két perzsa eunuch, valamint Perdiccas és Eumenés tartózkodott még a hálóteremben.
Amikor a titkár kitárta a kapukat, hogy a katonák királyuk színe elé járulhassanak, az egyik eunuch Alexandros mellé lépett, segített felülni neki, s kissé megtámasztotta a hátát párnákkal, hogy kényelmesebben fogadhassa harcosai látogatását. Továbbra is néma csend volt. Az emberek egyesével, lehajtott fejjel, szomorúan, de reménykedve vonultak el ágya mellett. Egy pillanatra mindenki megállt Alexandros előtt, aki nagy fáradtsággal, alig észrevehetően bólintott, majd szemével búcsút intett minden katonájának. Még mindenkit megismert.
Sokan azt sem bírták ki, hogy elhagyják a helyiséget, már akkor elsírták magukat felindultságukban és elkeseredettségükben, ahogy elléptek az ágytól. Csak keveseket kellett kikísérni, és a legtöbben könnyek nélkül siratták a királyt, de azzal mindenki tisztában volt, hogy nagyon súlyos a helyzet. Philippos nem örült ennek a kissé színpadias jelenetnek, mert Alexandrosnak elsősorban nyugalomra lett volna szüksége, de az uralkodónak még ilyen legyengült állapotában sem mert volna senki ellenszegülni, márpedig ő akarta, hogy beengedjék hozzá hű katonáit.
Már egészen a balzsamos éjszakába hajlott az idő, mire az utolsó emberek is elhagyták a király termeit, s végre – ha nem is megnyugtató híreket, de – mindenképpen biztosat tudtak az uralkodó állapotáról. Mélységesen le voltak sújtva, s szinte mindenkit a ködös jövő kétségekkel teli kérdései foglalkoztattak. Philippos király és Alexandros tette őket hegyi pásztorokból és makedón parasztokból azzá, amivé mostanra váltak. Sikeres, dicsőséges harcosokká, akikre szülőföldjük büszke lehet; volt ellátmányuk, s lehetőségük arra, hogy a jövőben egy családot is becsületesen eltarthassanak, és tartoztak valahová, méghozzá a világ legnagyszerűbb, legfélelmetesebb hadseregéhez, amelynek minden egyes tagját megbecsülték, ha arra rászolgált. De ki hátrált volna meg a legszörnyűbb, pokolbéli összecsapások elől is, ha egy olyan páratlan ember vezeti őket, mint amilyen az ő ifjú királyuk, aki az önfeláldozó bátorság példájával harcol az első vonalban. A rohamokat rendszerint személyesen vezette, s mindig a legelkeseredettebb közelharcba vetette bele magát. Még a saját testi épségét sem kímélte soha. Számtalanszor megsebesült, legtöbbször olyan súlyosan, hogy csodának tartották minden egyes felépülését. Már a Granikosnál is gondolkodás nélkül elébe ment a halálos erejű vágásnak, s ha nincs Kleitos, ma már a király sem lenne. Aztán Gháza ostrománál, majd Marakanda[7] környékén sebesült meg a lábán; a memacenusok[8] elleni összecsapásban a fejére és a tarkójára kapott ütéstől agyrázkódást szenvedett. Indiában, a Choés folyón átkelve egy nyílvessző találta el a vállát. De nyíllal sebesítették meg a mallosok elleni ostrom idején is. Az a nyílvessző majdnem végzetesnek bizonyult, mert átfúródott a páncélján is, s elérte a tüdejét. Akkor Peukestas és Leonnatos bátorságának köszönhette életét, akik kimenekítették a pokolból, és a kósi Kritobulosnak, aki azonnal felnyitotta a sebet, és elsősegélyben részesítette. Ilyen királyért dicsőség volt harcolni és meghalni, de azok a katonák, akik az uralkodó életét vakmerően védelmezték, legalább ilyen nagyfokú elismerésben részesültek. Ezek mind motiválták, ösztönözték a katonákat, hiszen senki sem akart volna bátorságban elmaradni a király és a bajtársak mögött.
Amíg a Társak Oserapis szentélyét keresték fel, Alexandros elé babyloni papok kértek bebocsáttatást. A király orvosai csöndben háttérbe húzódtak és figyeltek. Talán a folyóközi ősi mágia, jóslás és ráolvasás segíteni fog, ha már a tudományos orvoslás csődöt mond is. Philippos elmélyülten figyelte a halk mormolást, mely arámi nyelven történt. Csak keveset tudott kivenni a szövegből, azt mindenesetre értette, ahogy a papok az ősi, akkád Ereskigalhoz, a túlvilág istenasszonyához, és férjéhez, Nergalhoz könyörögnek. Szent olajjal érintették a beteg forró homlokát, s olyankor mindig ismételgették Nergal nevét, aki hitük szerint a lázért felelt, majd Gula neve következett, aki a gyógyítás istennője volt. Istar gyógyító szobrát a király ágya mellé helyezték, s hozzá is fohászkodtak, hogy segítsen az uralkodón. Az égő myrrha és tömjén füstje ellepte a helyiséget, s csupán a papok halk, egyenletes mormolását lehetett hallani.
De a király csak mozdulatlanul feküdt széles ágyán, szeme lehunyva, s legfeljebb a szemhéja rebbent meg olykor. Az orvos szomorúan hajtotta le a fejét, majd csöndesen elhagyta a termet. Fáradt, nehézkes lépteinek távolodó csoszogását elnyelték a nehéz porfír padlókövek.
Seleukos izgatottan lépett be Peithon nyomában az Oserapeionba[9]. A szentély furcsa keveréke volt a babyloni templomépítészetnek, és az egyiptomi vallás-kultusznak. Maga az épület, noha egy sűrűn lakott negyedben állt, nagy méretű volt, s kívülről a lakóházakhoz hasonlított. Ugyanazon elv szerint építették, hogy elegendő helyet biztosíthasson a személyzetnek. A templomot magas vályogtégla-fal vette körül, s egy mogorva védőtornyokkal is biztosított, hatalmas cédruskapun lehetett bejutni. De odabent már az istenség egyiptomi rítusú papjai fogadták a magas rangú küldöttséget. Seleukos, Peithon, Peukestas és a többi hetairos követték a szolgálattevő papot. Egy sötét közlekedő-folyosón keresztül kijutottak a központi udvarra, melynek a közepén szent kút volt. Mivel a városban csak nagyon ritkán esett az eső, így kénytelenek voltak csatornákon keresztül idevezetni a vizet. Azonban a takarékossági intézkedéseknek megfelelően a medencében csak kevés víz volt, s az is zavaros, nyálkás, zöldes pocsolyának tűnt. A kapuval szemben, egy hosszú, mély, beugró cellában volt az isten aranyszobra felállítva, melynek mindkét oldalát oltárok övezték. De az egész helyiségben olyan sötét volt, hogy inkább csak gyanítani lehetett, hogy ott van, látni alig. Ijesztőnek és misztikusnak tűnt, ahogy a szűk, kicsi cella méreteit megcáfolva visszhangzott, s hozzá olyan sejtelmes hangok is társultak, mintha Oserapis szobra mélyeket sóhajtozna. Valószínűleg a kultuszfülke falának bravúros kiképzésével érték el ezeket a csodás hangjelenségeket. A falban még néhány titkos ajtót és fülkét is elrejtettek, hogy a misztériumok még hatásosabbak legyenek. A cella mellett nyíló szobákban a kultikus tárgyakat tárolták, és valószínűleg itt laktak a szolgálatot teljesítő papok és templomi szolgák is.
Seleukos áhítattal elbűvölve követte a kopaszra borotvált, egyszerű, fehér szertartási ruhába öltözött papot, akinek egyetlen ékszere a gazdagon díszített, zománcberakásos, széles gallér volt. A szentélyben uralkodó ünnepélyes csönd és nyugalom csak tovább fokozták a megilletődött makedónok vallásos tiszteletét. Áldozati ajándékaikat már az udvaron odaadták a papoknak, s most reménykedve járultak a keleti isten elé.
A magas rangú pap, aki a küldöttséget végül fogadta, egyiptomi származású volt; arca sötét olajbarna, fekete szeme okos ravaszsággal csillogott, de vonásai rezzenéstelenek, már-már közönyösek voltak. A kiismerhetetlen Nílus-menti ravaszság tükröződött róla. Seleukos, az egyenes, nyílt makedón megborzongott a félelmetes-titokzatos, idegen érzéstől, ami hatalmába kerítette az egyiptomi mellett. A pap rövid, fekete gyapjúparókát és álszakállat viselt, szemét fekete tussal vastagon kontúrozta. Drágakő-berakásos, arany vállgallér, arany karkötők és karperecek, valamint arany ágyékkötő ékesítették öltözetét, a fehér, térdig érő, lenvászon kalasziriszt[10]. Vállán keresztben átvetve az elmaradhatatlan leopárdbőr teljesen egzotikussá és misztikussá tette megjelenését. Távolságtartó külsejével ellentétben nyájas, tökéletes görögséggel szólalt meg:
- Megtiszteltetésnek vesszük, hogy a félelmetes hírű Alexandros király, Zeus-Amon fia Oserapis szerény hajlékától kérte a kinyilatkoztatást…
- Nem a király küldött bennünket, – szakította félbe Peithon a papot – hanem magunktól jöttünk.
Seleukos oldalba bökte a másikat, s alig hallhatóan, a fogai között szűrte a szavakat:
- Maradj, hadd mondja végig!
Az egyiptomi összevonta szigorú szemöldökét, megköszörülte a torkát, majd változatlanul kenetteljes hangon folytatta.
- Ha magatoktól jöttetek, az istenség azt is ugyanolyan örömmel veszi, mintha királyotok küldött volna.
Peithon megint nem bírt megálljt parancsolni nyelvének, annyira felháborította a főpap mesterkélt, de vészjósló hanglejtése: – A te királyod is, egyiptomi!
Seleukos gyorsan közbevágott, még mielőtt mindent elrontott volna a másik.
- Bocsásd meg, főpap, társam bárdolatlan modorát, ő már csak ilyen. De engedd meg, hogy inkább én beszéljek. Akár a király küldött minket, akár magunktól jöttünk, szándékunk nyílt és alázatos, s az istentől szeretnénk kérni az uralkodó gyógyulását.
- Jóslatot szeretnénk kérni Alexandros sorsáról inkubáció[11] révén.
Peithon most már csillapodva szólalt meg, belátta, hogy nem lenne jó megbántani az istenség szolgáját, és ezzel kivívni Oserapis haragját.
A főpap végigmérte a büszkeségét lenyelt makedónt, majd nyugodt hangon Seleukoshoz fordult: – Jól van, nagyúr, az istenség elé járulhatsz. Elfogadja ajándékaidat, gyere velem.
- Nem mehetek egyedül. Peithonnak is velem kell jönnie, mert mindkettőnknek hallania kell az isteni kinyilatkoztatást. Én megerősítem az ő szavait, ő az enyéimet.
Az egyiptomi bosszúsan morgott valamit a szája sarkában, majd intett, hogy kövessék.
A két makedón hosszú, kacskaringós folyosókon követte a papot. A sötétség, s csupán a néha-néha felvillanó fáklyák, a nehéz tömjénszag és a falakon a fáklyavilág mellett kibontakozó hieroglifák már sokkal inkább egyiptomi hangulatot kölcsönöztek a babyloni szentélynek. Ezek szerint nem csak az az egy cellája van az istenségnek, amit az udvarról láttak; talán azt az egyszerű egyiptomi származású polgárok látogathatják, a magas rangú zarándokok máshol róhatják le tiszteletüket.
A sötét folyosó egy helyen kiszélesedett, s végül egy terembe torkollt. Ez volt a belső szentély. Oserapis még sokkal nagyobb és szebb chryselephantin-szobra[12] ott magasodott előttük embermagasságban egy nagyon különleges onyx-talapzaton. Az isten szakállas arca jóságos volt, fején vékát tartott, mely gyógyító természetének attribútuma volt. Ruházatát aranyból, testét pedig elefántcsontból készítették, s mozdulata annyira élethű volt, mintha éppen most készülne leszállni tompa fényű, sötét talapzatáról. Mellette elmaradhatatlan kísérője, a háromfejű lény – kutya, farkas és oroszlán – vicsorgott védelmezően. A helyiség közepén egy hatalmas áldozati asztal volt elhelyezve, mellette állványokon kecses edények, üvegek és tálak az italáldozatokhoz, valamint illatos füvek és tömjén az isten tiszteletére. Az áldozati állatok leölése az udvaron, egy erre a célra szolgáló oltáron történt. A belső szentélyben az áldozati asztalon már csak a feláldozott állat belsőségeit helyezték el.
Seleukos Peithonra meredt, majd megfordult, s szemével a főpapot kutatta, de az már nem volt sehol. A két makedón némán, szinte földbe gyökerezett lábbal állt a terem közepén, s remegő szájszéllel az áldozati kos máját bámulta. Nem tudták, hogy mitévők legyenek, s egyre kiszolgáltatottabbnak érezték magukat az idegen, misztikus környezetben. A levegő hűvös volt, s itt is visszhangzott minden nesz. A következő pillanatban két papnő került elő a semmiből, némán, lehajtott fejjel tették a dolgukat. Mindketten egyforma, áttetsző, redőzött, hófehér vászonruhát és fátylat viseltek, s miután elkészültek a máj vizsgálatával, leborultak a szobor elé. Hosszú pillanatokig mozdulatlanul feküdtek és halk, monoton hangon szent szavakat mormoltak.
Seleukos nem tudta levenni tekintetét a két papnőről, s közben lázasan azon gondolkodott, hogy miként fogalmazza meg a kérdést az istenséghez. De megelőzték ebben. A két nő felállt, felemelték arcukat, s a makedónok meglepetten konstatálták, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Iker-papnők voltak, olyanok, mint akik a dioskurosoknak[13] is szolgálnak. Mielőtt kinyitotta volna a száját, az egyik megszólalt:
- Mit kívántok Oserapistól? – hangja olyan volt, mintha a túlvilágról jött volna.
Seleukos csak nagy nehezen tudott megszólalni. Megnyalta száraz ajkát, s valami rekedt hang hagyta el a torkát: – Jóslatot szeretnénk kérni arra vonatkozóan, hogy átszállíttassuk-e Alexandrost a szentélybe, hogy maga kérhesse az istenségtől a gyógyulását.
Recsegő hangja kongott a terem falai között, s Seleukos úgy érezte, mintha e szavakat nem is ő mondta volna. Kívülről hallgatta saját hangját, s mindez félelmetesen ijesztőnek tűnt. A két nő ismét az isten szobra felé fordult, karjaikat magasra emelték, nyitott tenyérrel Oserapis felé, majd megint halk mormolásukat lehetett csak hallani, végül teljesen abbahagyták, s lehunyt szemmel várták az isten kinyilatkoztatását. Egyszer csak megmozdultak a szobor ajkai, s teljesen érthetően megszólalt:
- A király maradjon ott, ahol van… – szavai még sokáig visszhangoztak a néma csendben.
Seleukos és Peithon megsemmisülve álltak helyükön, s bár még nem tudták, hogy ez mit jelenthet, de semmi jót nem éreztek a jóslatban. Végül Peithon ocsúdott előbb, s gyengéden megérintette társa vállát. Lassú léptekkel, letörten hagyták el a szentélyt, s a többi hetairos, akik az udvaron csatlakoztak hozzájuk, már kérdések nélkül is érezték, hogy kedvezőtlen hírt kaptak. A jóslatnak megfelelően végül lemondóan hagyták Alexandrost ott pihenni, ahol volt.
[1] Holt-tenger
[2] Dél-Mezopotámiában élő ókori arameus néptörzs, híresek voltak csillagjósaik, jövendőmondóik a fejlett asztrológiai tudományuk következtében.
[3] Marduk templomának babyloni elnevezése.
[4] Az egyiptomi Memphis alvilági istene, akinek valószínűleg az egész Közel-Keleten elterjedhetett a tisztelete, s elképzelhető, hogy később belőle alakult ki a ptolemaiosi Sarapis isten.
[5] A phalanx legkisebb egysége 16 főből állt (eredetileg tízből, miként a szakasz neve is mutatja: „dekas”) – Ennek az egységnek a vezetőjét nevezték így.
[6] Gyógyszeres doboz.
[7] Szamarkand
[8] Szogd népcsoport volt északkelet-Perzsiában.
[9] Oserapis (Serapis) isten szentélye.
[10] Jellegzetes egyiptomi viselet, melyet férfiak és nők is egyaránt viseltek (a mai inghez hasonló ruhadarab).
[11] Az ógörögök (és rómaiak) szokása, miszerint a betegeket abban a hiedelemben, hogy az istenség majd meggyógyítja őket, kitették a templomba.
[12] Olyan szobor, melynek ruhával fedett részei aranyból, a szabadon hagyottak pedig elefántcsontból vannak.
[13] A görög mitológiában szereplő ikerpár, Kasztór és Polydeukész. Kasztór halála után a halhatatlan Polydeukész kérésére az istenek megengedték, hogy napjaikat felváltva hol az alvilágban, hol az Olymposzon töltsék.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#2695) | 2008. augusztus 11. 10:08 |
Köszönöm a könnyeket, nekem ez a legnagyobb elismerés, hogy ezt tudtam kiváltani valakiből. :-) | |
| |
2. Lukács Mária (#2628) | 2008. augusztus 08. 16:20 |
Először sírtam. De a piac bemutatásánál már elapadt szemem. Újabb film, sok szép kép.A híd, a folyó, a katonák tiszteletadása a király előtt, a templom bemutatása, a főpap nagyságának ereje, mind, mind megható történet. Olvasmányos. Gratulálok!!!!!!!!!!!!!!!! | |
| |
