Etruszk temetkezési szokások
Dátum: 2008. április 01. 15:49Műfaj: SzakirodalomCimkék: hamvasztás, hantolás, temető, sír, itália, etruszkok, ókor, temetkezés |  |
Ismét egy rejtélyes eredetű ókori nép, az etruszkok kerülnek górcső alá, akiknek temetkezési kultúrája oly sok mindenben eltér, de több mindenben hasonlít is koruk népeinek temetkezéséhez.
A térségben a bronzkor befejeződését jelző népvándorlás többi csoportját számos azonosítatlan nép mellett még az akhájok, a danaoszok, dardánok, a lukkik (lykiaiak), a serdenek (a szicíliai szikeloszok), és a Bibliából ismert filiszteusok alkották.
Hérodotosz szerint az etruszkok mitikus őse, Atüsz lydiai király fia, Türrhénosz királyfi nem sokkal a trójai háború után vándorolt el nyugat felé.
Más feltételezések szerint az etruszkok megegyeznek a nem kevésbé titokzatos pelaszg népcsoporttal, akiknek az eredetét és a nyelvét szintén nem sikerült eddig megfejteni.
Nézetét a legújabb korok nyelvészei és egyes régészek is alátámasztják, mint például Trombetti, Ribezzo, Devoto, illetve Schuchhardt.
Ezt a Villanova-kultúra erősen orientális stílust követő etruszk átalakulása bizonyítja, valamint a temetkezési szokások hirtelen történő megváltozása; a korábbi kizárólagos halotthamvasztásos temetkezéssel szemben elterjedt a hantolásos eljárás.
Ahogy az egyiptomi történelemből is jól ismert, ha egy korabeli fáraó meg akarta semmisíteni valamelyik elődjét, akkor nevét kivésték szobrai talapzatából, felirataiból, s az új fáraó sajátjával helyettesítették. Az ősi emberek úgy gondolták, hogy valójában csak az hal meg végérvényesen, akinek nevét, tetteit és az utókorra hagyott emlékeit semmisítik meg, mert ezzel végérvényesen feledésbe merülnek.
Az etruszkok tragédiája talán éppen abban rejlik, hogy egy ilyen életrevaló, erős és hatalmas hatalom telepedett rájuk, s mintegy „parazitaként”, az etruszk kultúra erejét szívta el saját megerősödése érdekében. A Római Birodalom több mint ezer esztendőn keresztül virágzott, s mivel központja éppen egybeesett Etruria területeivel, a korábbi civilizációt akaratlanul is teljesen megsemmisítette.
Eredetileg etruszk jellegzetességek voltak a sella curulis (trón), a fasces (vesszőnyaláb, benne a kétfejű bárddal), melyet a lictorok (törvényszolgák) az aktuális magistratusok (tisztségviselők) előtt hordoztak. Ezek, illetve a többi uralkodói szimbólum a hatalmat jelképezték. De etruszk eredetűek voltak a különböző verseny-, illetve gladiátorjátékok, a győzelmi triumphusok (diadalmenet), a katonai táborok felépítésének szerkezete, sőt nagyon sok vallási szertartás, mint a haruspicium (a béljóslás), az augurium (madárjóslás), vagy a titokzatos disciplina Etrusca (azoknak a szabályoknak az összessége, melyek az emberek és az istenek közötti kapcsolatokat fejezik ki), valamint maguk a főistenségek is.
Azok a sokszínű, változatos nekropoliszok, melyeket városaikon kívül emeltek halottaik tiszteletére, de melyek sokfélesége folytán eredetük továbbra is rejtve marad.
A három különböző településfajtából az utóbbi, a terramare volt jellemző kizárólag az Itáliai-félszigetre, a másik kettőt Európa más vidékein is meg lehetett találni.
A terramare-népesség már földműveléssel foglalkozott, háziasították a lovat, és kiterjedt kereskedelmi kapcsolataik lehettek, ugyanis a nagyszámú borostyánkő lelet észak-, észak-keleti irányú kereskedelmi utakat feltételeznek. Erre utal temetkezési módjuk, a hamvasztás is, mely a késő bronzkorban az északi kultúrákra volt jellemző.
Ezekben a századokban a kereskedelmi kapcsolatok megélénkülnek, még-meghatározóbbakká válnak, ugyanakkor a bányászat elterjedése és a fémipar elterjedése a fegyverek nagyobb mértékű használatához is vezetett, mely végső soron megindította az ókor egyik legjelentősebb hullámát, az indoeurópai népvándorlást.
Ekkor döntötték meg a „tengeri népek” egyes csoportjai Kis-Ázsiában a hettiták államát, ebben az időben pusztították végig a levantei partvidéket a filiszteusok egészen Egyiptomig, Európában pedig az észak felől érkező dórok rombolták le a mykénei civilizációt, s hosszú, sötét századok következtek. De ahogy a bevezetőben már említettem, több kisebb nép is a „tengeri népekkel” sodródott, s ekkoriban kerülhettek a szikeloszok Szicíliába, a dardánok a Balkánra, vagy éppen ekkoriban indulhattak nyugati útjukra az etruszkok első csoportjai is. Az indoeurópai népek között voltak az italicusok, akiknek két nagyobb csoportja telepedett le a félszigeten, a latin-faliscusok, és az umber-oscusok, valamint más kisebb itáliai törzsek is.
Halottaik hamvait jellegzetes, geometrikusan díszített kettős kúp alakú, vagy gömbölyű urnákba helyezték, s ez a rítus oly mértékben elterjedt, hogy leleteiket egész Itália-szerte meg lehetett találni.
A temetkezési gödrök mély, kövekkel gondosan kirakott, kis átmérőjű aknák (pozzo) voltak, s a halott mellé étel-, és italáldozatot is tettek. Idővel az urnákat is fokozottabban óvták, s most már faragott kő-, vagy terrakotta kazettákba zárták a csonttartókat is. Mellékletként apró kerek, illetve ovális kunyhó-formájú urnákat is elhelyeztek, melyek a halott lakóhelyéül szolgáltak.
A második szakasz a Kr.e. VIII. századra esik, melynek egyik legkiemelkedőbb lelete a Benacci-birtokon talált ló-ábrázolás. Ez mindenképpen keleti eredetű befolyásra enged következtetni, ugyanis a ló-, és bika-ábrázolások az egész Mediterráneumban keletről terjedtek el. Valószínűsíthető, hogy a népvándorlás keleti elemei hozták magukkal. A napkultusz megjelenése is a keleti befolyást engedi erősíteni. (Nap-kocsik orientalizáló díszítése).
A Villanova-kultúra harmadik szakaszát Kr.e. 750-650 közé lehet datálni, s ezt a korszakot, illetőleg a negyediket már erősen az etruszk befolyással lehet azonosítani.
Ez a két szakasz időben egybeesik Etruria fejlődésének fénykorával. A városállamok gazdagodása, a kifinomult művészet egyre inkább megkövetelték a változatosságot és az igényességet. Megjelennek az ember-, illetve állatalakokat mintázó felajánlási szobrocskák, illetve az egyéb gazdag sírmellékletek.
De amíg az első két Villanova-szakaszban a hamvasztásos temetkezés jellemző, később az elföldelés szokása válik meghatározóvá, sőt, délen, Campaniában, Capuában, illetve Cumaeban a Fossa-kultúra terjedt el, melyben a halottakat földbe vájt aknasírokban temették el, melyek fölé kisebb piramisokat raktak kövekből. A környéken még a gazdag mellékletű fakoporsós temetkezés is megszokott volt.
Így tehát az etruszkok különböző népelemekből, azonos cél érdekében, adottságaikat, hatalmukat, tapasztalataikat és akaratukat egyesítve formálódtak egységes néppé.
Az a mindennél hasznosabb tudás, melyet keleti őshazájukból magukkal hoztak, segítettek nekik abban, hogy a sokkal fejletlenebb, kezdetlegesebb szinten álló itáliai őslakosság elfogadja hatalmukat, s együtt ráléphessenek az államformáló fejlődés útjára.
A Tirrén-tenger partja mentén feküdt az etruszk érckitermelés és fémművesség központja, Populonia. Szomszédságában még egy jelentős érclelőhelynek számító város volt, Vetulonia, ahol a római tisztségviselők jelképének számító fasces egy vasból készült mintapéldányát is megtalálták a régészek.
Ezeknek a városoknak az érckitermelésére támaszkodva, a hadviselésben nélkülözhetetlen fegyvereket is maguk tudták előállítani, s komoly hajózó múltjuk szaktudását felhasználva olyan területekre tudták kiterjeszteni hatalmukat, mint a szemben elhelyezkedő Elba szigete (szintén jelentős érclelőhely), valamint Szardínia és Korzika szigetei.
Lényegében a thalattokratia volt a fejlődésnek az a meghatározó mozgatóereje, melyre gazdaságuk épülhetett. Mindezt csak kiegészítette fejlett vasérc-kitermelésük, kereskedelmük, illetve földművelésük.
Azonban amennyire megfejthetetlen az eredetük, éppen annyira adhat okot a fejtörésre, ha megpróbáljuk a sírok stílusa alapján kideríteni a gyökereket.
Cerveteri (latinul Caere) a Kr.e. IX.-VIII. századtól fogva lakott volt, s egyszerű villanovai településből fejlődött az egyik legjelentősebb és leggazdagabb etruszk várossá, elsősorban a görögökkel és föníciaiakkal való kereskedelemnek köszönhetően.
Három nekropolisza közül – a Sorbo, a Monte Abatone, illetve a Banditaccia – az elsőt kezdték legkorábban használatba venni, de már a Kr.e. VII. században alig temetkeztek ide. Természetesen itt található a legtöbb pozzo-, és fossa-sír, de vannak igen korai sírkamrák is, melyeket tumulettiknek (tumulus) neveznek, és olyan urnákat őrző custodék („őrzők” - oválisra, vagy gömbölyűre faragott kődobozok), melyekbe a hamvak kerültek.
A sírmellékletek már jól mutatták azt a törekvést, hogy az élők igyekeztek a halottaknak azt a kényelmet biztosítani, amit a földön megszoktak, s melyek majd egészen odáig fognak fejlődni, hogy egy-egy sírkamra egy tökéletes lakóház belsejét utánozza.
Érdekesek a vízforrás mögé rejtett sírkamrák kialakításai is, melyeknek a vízszint alá rejtett bejáratával igyekeztek óvni a halottak szellemeit.
Ezek még igen ősi megoldások voltak, melyek alapvetően a Villanova-kultúra hamvasztásos temetkezés-formájának szokásából merítettek.
Mostanra egyre inkább megszokottá vált a földeléses temetkezés, melyre a magyarázat az lehet, hogy Kr.e. 700-tól új arisztokrata réteg jelent meg az etruszk városállamokban, ugyanis erre vall a katonák teljes harci díszben történt eltemetése. Persze a hantolásos módszer nem vált mindenfelé elterjedt gyakorlattá, megmaradt a korábbi hamvasztásos módszer is, főként a tengerparttól távolabb eső, tradicionálisabb területeken, mint például Chiusiban.
A kamrasírok ideje a Kr.e. VII-V. századok közé tehető, s jellemző vonásuk az orientalizáló stílus elterjedése a Kr.e. VIII. századtól kezdődően. Alapja a Villanova-kultúrából ered, de neve is jól mutatja, igen erősen befolyásolta a keleti (főleg föníciai) kereskedelem hatása.
Itt már erősebben érezhető az a törekvés, mely a korábbi, egyszerű villanovai temetkezésekben csupán az étel-, és ital-áldozatokban nyilvánult meg. Ezek a sírok már komolyabb kényelmet igyekeztek biztosítani az eltemetett számára az örök életre.
Megkezdődik tehát a sírok lakóház-szerű kialakításának módja, melyek alapján jó képet kaphatunk a korabeli caerei lakóházak körülményeiről. A sírokat berendezték, s olyan eszközökkel látták el, melyekre az élők világában is mindennap szükség van.
A keleti hatást tükrözi már a bejárati ív is, melynek kialakítása szinte megegyezik a Peloponnesoson feltárt mükénéi korból származó tirünszi vár, illetve a babiloni palota épületeinek bejáratával. Az építési eljárás mindhárom esetben ugyanazt a mintát követi.
A falakat a keleten megszokott módszerrel, habarcs nélkül illesztett hatalmas tömbökből rakták össze, melyek egyszerű vonalvezetésű ívben, álboltozattal lezárva, szinte csúcsban végződnek. A folyosó keskeny kamrába torkollott, ahol a gazdagon feldíszített halottakat találták felravatalozva. A sírmellékletek itt már nem csak ételeket tartalmaztak, hanem ékszereket, használati eszközöket, fegyvereket, bronzágyat, trónszéket, halottaskocsit, díszkocsit, s mindezt a kor elterjedt szokásainak megfelelően rengeteg arannyal, ezüsttel és elefántcsonttal kísérve.
A mükénéi Atreusz kincsesháza (tholosz) is ugyanilyen kialakítású építmény, s még a funkciója is – ellentétben nevével – megegyezik az etruszk tumulusokkal.
Ez a fajta sírhely a Kr.e. 650-es évektől terjedt el fokozatosan, s az idők folyamán egyre inkább bonyolultabb elrendezésű és beosztású sírkamrákat alakítottak ki bennük. Mindezt elősegítette a tufa jó felhasználhatósága, s ily módon a belső kialakítás, a kőzet faragása élethűbben követhette a lakóházak mintáját.
Díszítésük, faragásuk és berendezésük egyre pompásabb lett, alaprajzuk tagoltabbá vált, a sírkamra méretét már teremmé növelték, belső oszlopok támasztották alá a felhalmozott tufa-réteget, s a sírhoz dromoszt (előteret) építettek.
Több mint négyszáz tumulus található a területén, melyeket kisebb-nagyobb utcák tagolnak városi formára, megfelelve az etruszk városépítési szabályoknak, az égtájak szerinti régiók felosztásával.
A tufából könnyen alakítottak ki ajtókat, ablakokat, szerszámokat és minden olyan eszközt, melyre a halottnak szüksége lehet a túlvilágon. Ezek legszebb példái az Öt szék sírja, a Domborművek sírja, illetve a Pajzsok és székek sírja.
Ez a település is a tengerparti „Dodekapolisz” (tizenkét város) szövetségébe tartozott, akárcsak Cerveteri, és igen rövid idő alatt az egyik legfontosabb etruszk várossá fejlődött.
A környéken feltárt tipikus villanovai település maradványai arra engednek következtetni, hogy már a Kr.e. IX-VIII. századtól fogva lakott volt; számtalan archaikus gödör-, illetve ároksírt találtak a város mellett, melynek több épületmaradványa maradt fenn az utókor számára, mint a többi etruriai városnak. (A Királynő oltárának romjai a legnagyobb fennmaradt szentélynek a maradványai.)
Ez arra enged következtetni, hogy a Kr.e. VII. században a település még a gazdagabb városok árnyékában fejlődött, s nem rendelkezett olyan vagyonos társadalmi réteggel, mint a nagyobb és erősebb etruszk városok.
A Kr.e. VI. századtól azonban gyors fejlődésnek indul, megerősödnek a kereskedelmi kapcsolatok, s innentől kezdve fellelhetőek a díszesebb – azonban még mindig a megszokottnál kisebb – tumulusok is.
A freskók élénk színekkel készültek; stilizált állatábrázolások, a mindennapi életből merített motívumok, illetve egy esetben – ebben a korban szokatlan módon – mitológiai témák (Akhilleusz és Troilosz) követik egymást.
A feltárt és konzervált hatvan sír közül a leghíresebbek a Vadászat és Halászat, a Bikák sírja, a Bartoccini-sír, a Zsonglőrök sírja, az Augurok sírja, a Bűvészek sírja, az Olimpiai sír, illetve a legrégebbi Leopárdok sírja.
Míg az egyes számú sírkamrában, mely a Kr.e. IV. század elején készült, még élettel teli, lakoma-jeleneteket festett a feltehetően görög származású művész, addig a második kamra, mely már a század végén készült, a politikai vereség baljós hangulatát sugallja. Komor túlvilági lelkiállapot érezhető a festményeken, s megjelennek az alvilági démonok alakjai is.
Mindezek kis-ázsiai, égei gyökereket feltételeznek, hiszen olyan állatábrázolások is feltűnnek az etruszk freskókon, melyek sohasem voltak őshonosak Etruria mocsaras síkságain (oroszlán, leopárd).
Az Augurok sírjában az előkelők hosszított, magas szárú cipői hettita divatot követnek, s ugyanilyen ábrázolás tűnik fel a Bárók sírjában, valamint a Bikák sírjában ábrázolt Akhilleuszon is. Az Augurok sírjában megjelenített táncoló alak, Phersu is feltűnően keleties, talán perzsa szabású öltözetet, süveget és hosszú szakállat visel.
Mindezeket figyelembe véve tehát, meg kell állapítanunk, hogy az etruszk freskó-festészet a századok folyamán nem a görög, illetve hellenisztikus stílusirányzatot követte, mint ahogy az szerte az egész Mediterraneumban megszokott dolog volt, hanem a jóval archaikusabb kis-ázsiai, illetve égei kultúrák motívum-világát.
A meredek tufafalakba mélyített sziklasírok védelmezően ölelik körbe a települést, s így az itt eltemetettek és az élők között soha nem mosódott el a kapcsolat.
Ezeknek a fajta síroknak is többféle típusa létezett, s kialakításuk is két szakaszra osztható.
Egyfelől a Kr.e. VI-V. század között emelt archaikus sírok, másrészt a Kr.e. IV-II. század közötti, hellenisztikus hatású síremlékek, s mindegyik nagyon sokféle formát, illetve kialakítást képvisel.
A legtöbbet általában a meredek sziklafalból vágták ki, de olyanok is előfordulnak, melyeknek mindegyik oldala szabadon áll, s egyszerű kocka alakjuk van.
Belső kialakításuk egyszerűbb megoldású volt, mint oromzatuk, s nem olyan díszes, mint a tumulusok esetében. Egyszerű, négyszögletes sírkamrát vájtak ki a sziklából, melynek hátsó fala mentén padok futottak, ahová a holtakat fektették.
Ennek legszebb példái a Barbaro Romano közelében lévő San Giuliano síregyüttes kamrái, melyek a zöld növényzet között, egy mély völgy-szakadékban megbújva, nehezen megközelíthető helyen lettek kialakítva, illetve a blerai sírok.
A Kr.e. III. században ebből a sírtípusból fejlődött ki az úgynevezett alsó homlokzatos sírbolt. Ez a megoldás már jóval tagoltabb volt a korábbi sziklasíroknál, s az árkádok alatt kifaragott oszlopok már teljesen élethű lakóház-formát kölcsönöztek ezeknek a síroknak.
Ezeknek a legszebb példáival Norchiában találkozhatunk, ahol valóságos negyedeket alakítottak ki a sorozatosan folytatódó sírkamrákból (Három fej sírja, a Fecsegő sírja, illetve a Smurinas család sírja, de a legszebb a Biedano völgyében van: a Lattanzi-sír).
Egy másik fontos hellenisztikus nekropolisz a Castel d’Asso sziklafalába vágott 69 sírkamra együttese (Orioli, Nagy sír).
A templomsírok példáit az Acqualta völgyében lehet megcsodálni.
Hasonló módon, sziklából kifaragott sírban temették el I. Dareioszt, Xerxészt, I. Artaxerxészt és II. Dareioszt a Perszepolisztól nem messze található Naqs-e Rosztamban.
A perzsa királysírok is díszes faragású frízekkel díszített, megközelíthetetlen sziklafalban lettek kialakítva, bár ezeket a növényzet hiánya teszi különbözővé az etruszk síroktól.
A hellenizmus kultúra-formáló ereje még az igen sajátos eredetű és öntudatú nomád nabateusokat, és a kiderítetlen származású etruszkokat is sikeresen alakította saját képére, s ez a hatás mindkét népnél ilyen csodálatos formában nyilvánult meg.
Itt már a sírok kialakításának módja is a lakóházakéra emlékeztet, szemben a városiasan összetömörült tumulusokkal, melyekről mégis tudni lehet, hogy sírok, vagy a sziklasírokkal, melyek gyakori hasonlatosságuk ellenére szintén nem lakónegyednek készültek.
Persze a Crocefisso del Tufo sem az élőknek épült, hiszen már eredetileg is temető volt, de itt a sírok már alapvetően ház-szerűen lettek kialakítva, és nem csak belülről.
A nekropoliszban 300 sírt tártak fel, melyek különálló, kocka alakú építményekben voltak kialakítva, s melyek között egyenes, szabályos utcák futnak, melyek derékszögben metszik egymást. Az egész sírkörzet szabályos, hálós városképpel rendelkezik.
A négyzet alakú, tufából készült „épületekre” földet hordtak, majd oszlopokkal látták el. A sírboltokban a járószintnél mélyebben van kialakítva a kamra, s a falak mentén padok futnak, melyeken a halottakat helyezték el. Vannak sírok, melyekben több kamrát is kialakítottak.
Szinte valamennyi sír 3-3,77 m hosszú, 1,75-2 m széles, 2,60-3,27 m magas, mely azonosság szintén az egységes városképet hivatott szolgálni.
A tetejükre növényzetet telepítettek, s hogy a gondos városrendezés legutolsó kívánalmainak is megfeleljen, minden sír bejárata fölé a tulajdonos, illetve családja nevét vésték.
Területe szomszédos volt Vulciéval, azonban a két város fejlődése különböző utat járt be, ugyanis Chiusi nem tengerparti település volt. Gazdagságát zsíros termőföldjeinek, mezőgazdaságának köszönhette.
A város Lars Porsenna lucumo (király) uralkodása alatt, a Kr.e. VI. század idején érte el fénykorát, amikor itt kerestek menedéket a Rómából elűzött Tarquiniusok, s Porsenna haddal indult az erősödő, de még meglehetősen jelentéktelen Róma ellen.
Porsenna úgy véli, Etruriának csak kedvező, ha Rómában király, mégpedig etruszk nemzetségbeli király uralkodik – így ellenséges seregével elindult Róma felé. Soha még ekkora rémület nem fogta el a senatust: oly erős hatalomnak számított akkortájt Clusium, s oly nagy volt Porsenna híre.”
Mint már korábban említettem, a Villanova-kultúra korai szakaszában kizárólag a hamvasztásos temetkezési formát használták, s az idők folyamán hiába terjedt el lassan az egész vidéken az etruszk eredetű hantolásos temetkezés, Chiusiban még a Kr.e. VI. században is gyakrabban hamvasztották a halottakat, mintsem temették volna.
Itt a villanovai bikonikus (kettős kúp alakú) urnákból kifejlődő hamvvedrek is sokáig megmaradnak, s egy jellegzetes, ún. „canopus urnának” elnevezett válfaja honosodik meg, melyek elnevezésüket az egyiptomi, zsigerek tárolására szolgáló alabástrom, illetve kőedények után kapták. A hasonlatosság azonban csak látszólagos, hiszen semmiféle összefüggés nem lehetett a két fajta edény között, csupán a formájuk egyezett.
A Kr.e. VI. századra a canopus urnák kialakítása egyre inkább kifinomultabbá válik, a fedelükön helyet kapó emberalakok vonásinak megjelenítése élethűbb lesz. Elindul egy olyan fejlődés, melynek teljes életnagyságú, ember-formájú, hamvak tárolására szolgáló „urnák” kialakítása lesz a végcélja a Kr.e. V-IV. századra.
Ennek legismertebb példája a híres, Chiancianóból származó ún. Mater Matuta-urna, mely egy asszony alakját ábrázolja, ölében gyermekével, s a nőalak egy trónuson ül.
Az ilyen urna-szobrok belsejébe nem csak a hamvakat rejtették, hanem ide tették a mellékleteket is, melyek gyakran tehetős tulajdonosról árulkodnak.
Chiusiban a Kr.e. IV-II. század között az ülő alakokat fekvők váltották fel, talán Volterra befolyására, ahol ilyen jellegű alabástrom urnákat használtak már a korábbi időktől fogva.
Chiusiban ugyanúgy megfigyelhető a minószi kultúra szín-, illetve formavilága, mint Tarquiniában, de itt elsősorban a kedélyes, könnyed témákat részesítették előnyben.
Kedvelt volt a mindennapi élet, a természet ábrázolása, s ezt olyan könnyedséggel és üde színekkel festették meg, hogy a szemlélődő kis híján megfeledkezik arról, hogy ezek az emlékművek halottaknak készültek.
Ilyen kedves témát dolgoz fel a Majom sírja, vagy a Dombok sírja is, melyek közül az előbbi egy fiatal leány sírját díszíti.
Hiába próbáljuk meg a sírok kielemzésével bármelyik vidékre is beazonosítani gyökereiket, egy következő sírhely talán mindeddigi feltételezésünket megcáfolhatja.
Olyan sokféle hatás érte őket a hosszú századok folyamán, hogy kultúrájuk akaratlanul is keveredett másféle népekével, s ily módon egy színes, de életrevaló elegyet tudtak létrehozni, melyet csupán egyetlen hatalom tudott igájába hajtani, az a hatalmas birodalom, mely minden más népet is tekintélye alá hajtott, s megalapozta a következő évezredek civilizációit.
Ez az egyetlen birodalom a hatalmasra nőtt Róma volt.
Az idézet Titus Livius: A római nép története a város alapításától. (Ford.: Muraközy Gyula) - II.9. írásából származik.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
