Bezzeg az én időmben...
Dátum: 2008. március 27. 20:19Műfaj: EgyébCimkék: amit, gyermekként, utálunk, felnőttként, fejünkre, száll |  |
Bezzeg az én időmben… Hát mit ne mondjak! Ez volt az a mondat, amelyet tini koromban nem viseltem. Amikor szüleim mondták, borsózott a hátam, azt sem tudom merre mentem volna legszívesebben (ha tehettem volna), hogy ne halljam a történeteiket, a háborúról, a sanyarú sorsukról...
Bezzeg az én időmben…
Hát mit ne mondjak! Ez volt az a mondat, amelyet tini koromban nem viseltem. Amikor szüleim mondták, borsózott a hátam, azt sem tudom merre mentem volna legszívesebben (ha tehettem volna), hogy ne halljam a történeteiket, a háborúról, a sanyarú sorsukról, a lyukas bakancsukról. Az egyetlen ünneplő ruhájukról, az éhezésről, arról, hogy az anyák elkísérték lányaikat a bálba… és, hogy nekünk már milyen jó az életünk, mert béke van, van ételünk, fürdőszobánk, meleg otthonunk, nem kell gyerek fejjel dolgoznunk, tanulhatunk. Végig hallgattam századjára is, mert végig kellett hallgatni, a szülők szemébe nézve és értelmes arcot vágva, hogy értem miért mondják, mesélik a múltat, az általuk átélteket, a tapasztalatokat újra és újra.
Persze nem értettem semmit, csak azt már én is megtapasztaltam, hogy, ha oda figyelek a szóra és úgy teszek, mint aki megértette a példabeszédet, hamarabb szabadulok.
Aztán az egyiken be, a másikon meg ki. Persze történtek dolgok, amikor bebizonyosodott igazuk, de ennek ki tulajdonított volna jelentőséget, no de rendszerint „ugye megmondtam”-mal felhívták a figyelmem a példabeszédre. Akkor, egy pillanatra bele is gondoltam, hogy már megint igazuk van, de annyira el voltam foglalva a világváltással, hogy egy röpke gondolat maradt csupán és szárnyaltam tovább a szabadság gondolatával, ott bent legyintve egyet, a majd én megmutatom érzéssel, hogy majd én, ha lesz, gyerekem egészen másképpen fogyom csinálni. Mindent megadok neki, mindent, amit én nem kaptam meg…
És idő közben én is felnőtt lettem. Gyerekem is született, és megdöbbenve veszem észre magamon, hogy egyre többet mondogatom a fiataloknak, hogy bezzeg az én időben. Szinte minden nap mesélek a múltról, példaként, tanulságként, hogy más ne essen bele abba a csapdába, melybe a féktelen kiscsikók szinte mind beleesnek, hogy ne feledjék a gyökereket, a szeretetet, az együtt töltött idő fontosságát, a tiszteletet... hogy legyenek elégedettek, és ők valósítsák meg álmaikat, és elanyagiasodott világunkban ne szüleikből facsarják ki az utolsó forintot is...
Ezt aztán jól kifundáltuk ugye! Majd mi megmutatjuk! Szabad világot akartunk, ahol mindenki tehet bármit kedvére. És mindenki elindult arra, amerre gondolta. A szélrózsa irányába gyökerét vesztve. Szabályok ugyan vannak -még-, de csak azért, hogy legyen mit megszegni.
És egyre gyakrabban arra gondolok felnőtt fejjel, milyen jó is volt a nagyanyáink korosztályának. Mennyivel egyszerűbb, tisztább volt akkor élni, gyereket nevelni például falun. Volt víz, ha hozták a gyerekek kannába. Nem kellett érte fizetni. Ebből főztek, mosogattak, ebbe fürödtek. Egy családnál négy kanna volt. Kettő vizes, kettő tejes. Így aztán húsz liter víz elég volt, hogy este az egész család egymás után lefürödjön. A kemence jó meleg volt télen. Meleg, mert megsült benne a kenyér, a krumpli. Jól felfűtötte a kóró, amit behoztak az istállóból, miután lerágta levelét a tehén. A mosogatólé forró volt, hogy jól oldja a zsírt, hogy minél ízesebb legyen a moslék a disznóknak. A családi ház egyszerű volt. Szoba, konyha, kamra. De nem kellett más. A család nagy volt és összetartó. Több generáció együtt élt. Mindenki tudta a maga dolgát, betartották a szabályokat, tisztelték az időseket és tudták mikor lehet &kell kirepülni a fészekből… Együtt vágtak disznót, együtt gyűjtöttek, arattak, kapáltak, és együtt mulattak. Együtt dolgoztak nagyon keményen nyáron, és együtt pihentek meg télen. ..
Mi többet akartunk! „Mindent meg akartunk adni.” Lett hát villanyunk, hogy a lakás teljes fényárban úszhasson, míg az apa tv-t néz, az anya villanytűzhelyen főz, a gyerek számítógépezik, miközben szól a rádióban egy dübörgő zene, melynek hangját elnyomja a mosógép centrifugálás közben. Senki nem beszél senkivel, legfeljebb, ha megérkezik a számla. Van vizünk is, melyet már régen nem kell kannában hordani a gyerekeknek. Folyatjuk minden ötödik percben (a statisztikák szerint) és amennyit kifolyatunk, annyi után fizetünk csatornadíjat is. Van ruhánk, de mindig úgy érezzük, hogy nincs egy normális, ezért veszünk minden hónapban valami újat. A gyereknek meg? Hetente. Hiszen elszakad, a foltot nem lehet kimosni, vagy éppen kinőtte. Van szemetünk is rengeteg, mert a „mindent”, amit meg akarunk adni, szatyorba, flakonba, papírba, dobozba van csomagolva, amit megvettünk ugyan, de nem tudjuk használni semmire… És szinte mindent meg is tudtunk adni gyermekeinknek, úgy ahogyan annak idején terveztük! Ugye? Még akkor is, ha igen sokat kell dolgozni érte… Csak… mit is élvezünk ebből a mindenből? Mennyit vagyunk együtt a gyerekkel? Meg tudjuk-e tanítani bármire is? Hiszen a következő igényinek teljesítése újra munkába hajt bennünket. És … mindenki távol került egymástól. Csak… mindenki rohan a minden előteremtése után… És csak annyi időnk marad egymásra, hogy dühösen mondjuk „Bezzeg az én időmben”, Mikor a gyerek a huszadik Adidas pólóért nyavalyog ,mikor a tini fiúk és lányok is az utcán diákszlengjük szótárának első helyére tett anyázással beszélgetnek, észre sem véve, hogy az a szó mit is jelent. Mikor a második legnépszerűbb káromkodással szólítják meg egymást, mikor beszólnak időseknek, mikor tanáraikat az órán lehülyézik, mikor éjfélkor indulnak buliba, mely azzal kezdődik, hogy legurítanak egy deci pálinkát, majd a WC-ben még vesznek egy kis egyéb hangulat fokozót. Mikor sem tanulni, sem dolgozni nem akarnak, mert olyan pocsék ez a mai világ, és különben is, nem akarnak olyan maradi felfogásúak, lenni, mint mi, és nekik még élni,szórakozni kell…
Bezzeg az én időmben! De igazából Istenemre szívesen cserélnék nagyanyáinkkal! És Te?
Tóth Ildikó Gyöngy
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
